Acsai Roland: Gerlefény
Acsai Roland legújabb verseskötetében – a 2025 márciusában megjelent Gerlefényben – nem kevesebbre vállalkozik, mint a lét megértésére, illetve e megértés közvetítésére. Ebből adódóan e szövegekben az idő kereke forog és kattog különböző, de feszes ritmusban. A költői bűvésztrükk (valójában: tekhné poétiké) abban áll, hogy áthaladva a kilenc verscikluson (verskörön?) mégiscsak eljutunk az időtlenbe, a zakatolásból a csendbe.
Az idő Acsai költészetében fokozatosan vált egyre centrálisabb tárggyá, majd a 2020-as évek poétikai fordulatával – a szabadverstől a formaversre történő áttéréssel (Mi dalol a madárban; Góré; Áttelelő nap) – formává is. A költő, immár maga mögött tudva ötven évet, tíz verseskönyvet, s mellette számos más gyermekirodalmi és műfordítói munkát az epika, a líra és dráma területéről, a jubileumra olyan kötetkompozícióval ajándékozta meg olvasóit, amelynek mind a százkilencvenhat oldalnyi anyaga teljes egészében az emberi lét temporális meghatározottságának szenteli magát. „Egy verset kinek is ajánlok? / Mindenkinek, kivel idő szalad, / s egy nyári viharban megázott – / mert nem végtelenített a szalag” (12., Ballada a videómagnóról).
Acsai, akár egy precíz kurátor, roppant következetességgel és fegyelmezettséggel rendezi el ennek a létről és időről szóló kiállításnak a darabjait, ami kétségkívül mestermunkát eredményez, olyan mestermunkát azonban, amelynek befogadása korántsem könnyű. Képzeljük csak el: száznyolcvan Gerlefény-kép a hol szálló, hol verdeső, hol a fejünk felett köröző időről. Acsaitól megszokott módon van nyitó (A Göncölszekérről) és záró kép (Az unikornis), majd a bő anyag kilenc kiállítóteremben: Ballada a régi padokról (10.); Vasárnap-villanella (16.); Reggeli remény (14.); A megérkezésről (14.); Csendélet (20.); Gerlefény (24.); Egyszerű (24.); Menta (34.); A játszótér éneke – szonettkoszorú (15.).
Mármost a múló idővel szembenézni bár szükségszerű és méltó, kezdettől kín(os) is – par excellence magányos cselekedet: „Az ablakon kinéztem / egy nyári éjjelen. / A Göncöl fenn, az égen / nézett szembe velem. // A gyorsvonat a sínen / túl gyorsan elfutott. / Kupéjában a fények / magukban égtek ott. // […] // A Göncöl oly közel jött, / e csillagos szekér, / már azt hittem, hogy fellök, / és elnyel a sötét. // A gyermekek aludtak, / velük a párom is, / erről ők mit se tudtak, / lehunyva szemeik.” – olvashatjuk A Göncölszekérről nyitó darabjában. Ki kell emelni a kötet szövegeinek figuratív megalkotottságát, Acsai választott határalakzatait (göncölszekér, gerlefény, rigó, madáretető, kanári stb.), amelyekben a (főként vizuális, auditív) érzékelés teszi jelenvalóvá a véges emberi és a végtelen kozmikus, az értelemmel felfogható és a fel nem fogható, a materiális és az immateriális közti feszült viszonyt. A bevezető szöveg göncölszekere a földi életút végpontját és a transzcendens kezdetet egyesítve magában válik a szemlélődő lírai én – és az odahallgató olvasó – számára ontológiai, egzisztenciális és metafizikai igazságok hírhozó fényévé. Igen hasonlóan egyébként a kiszámíthatatlan isteni hatalmak rettenetes-csodálatos (deinosz) epifániájához: „oly közel jött, […] / már azt hittem, hogy fellök”; „A Göncöl fenn, az űrben, / elfordult, meg sem várt”. Az olvasó vizuális-térbeli észlelési folyamata a vers első sorától („Az ablakon kinéztem”) irányított: a végességtudat látvány általi megtapasztalhatóságát, a személyes olvasói jelenlétet a lírai beszélő tekintete biztosítja. A vers lírai szituációja (magányos hajnali szemlélődés, nyugodtan alvó család), sőt extratextuális szituációja is (Acsai ötvenedik életéve) Kosztolányi Hajnali részegségét evokálja: „köröttem a családi fészek, / a szájakon lágy, álombeli mézek / s amint botorkálok itt, mint részeg, / az ablakon kinézek”; „jaj, ötven éve tündököl fölöttem/ez a sok élő, fényes, égi szomszéd”. A Kosztolányi-szöveg zsenialitását pedig épp az a nyelvi-poétikai megkomponáltság adja, amelynek következtében a jelentések mindvégig és eldönthetetlenül határvonalon maradnak. A Göncölszekér esetében a határon levés egzisztenciális tapasztalata a versformaválasztásban is megnyilvánul, ami koncepció érvényű poétikai döntést sejtet, tekintve, hogy a közreadott korpusz bejárati szövegéről van szó. A négyes strófatagolású, következetesen hetes-hatos szótagszámú, keresztrímes (bár az első versszak ragrímei ölelkezők is), többségében trochaikus sorok ugyanis egyszerre kapcsolják a verset a világi-népi (kanásztánc) és a vallásos-zsoltáros énekvershagyományhoz, ami egyébként harmonikusan illeszkedik magának a „csillagos szekér” motívumnak az egyszerre népi és vallásos konnotációihoz, de aminek legfontosabb befogadásesztétikai következménye, hogy a megénekelt egyedi életeseményt közösségivé teszi. A tradíció szempontjából hasonlóan kettős kötöttségűek azok a refrénes versszerkezetek, amelyeket Acsai külön versciklusba rendezett: a ballada és a villanella. Az eredendően népi-közösségi ballada ugyanis az udvari trubadúrköltők alkalmazása és elterjesztése előtt a tavasz megérkezését köszöntő, májusi körtáncok kísérődala volt: a strófánként ismétlődő refrént a kórus énekelte. A kötött formájú, francia villanella (pontosabban: villanelle) eredetét pedig többen egy 15. század végi, olasz parasztdalra vezetik vissza (a villano olaszul parasztot jelent), amely a 16. század végén, Franciaországban vált irodalmi versformává. Az elterjedt forma, amelyet Acsai is alkalmaz (az öt tercinából és egy kvatrinából álló tizenkilenc soros szerkezet két, kötötten variálódó rímmel) feltehetően Jean Passerat találmánya, akinek e formában komponált J’ay perdu ma Tourterelle (’Elvesztettem gerlicémet’) kezdetű verse a népies dalokat megidéző jellege révén kaphatta a Villanelle címet a posztumusz kiadott kötetben. A Gerlefény kötetet olvasva mind a balladákra, mind a villanellákra, sőt, még a triolettekre is igaz, hogy miközben szavakkal szólnak (elégikusan/nosztalgikusan/meditatívan/kontemplatívan) az időtapasztalatról, versformáikkal is ezt teszik: különböző időstruktúrákat építenek, és olykor meglehetősen erőseket ütnek a refrének.
A balladákat tartalmazó első versciklus (Ballada a régi padokról) a személyes emlékezet konkrét tereit, a mindennapi tárgyakban őrzött időt teszi láthatóvá mint a lét időbeliségének minden emberre érvényes tapasztalatát. A versekben bár meg-megjelenik az egyes vagy többes számú, első személyű, grammatikailag jelölt beszélő alanyiság – „A balkáni gerlék is odaszoktak/az ablakunkba kitett etetőbe. / Mikor kiléptem […]” (15., Ballada a madáretetőről) –, a személyes nézőpont mindig az általános egzisztenciális tapasztalat médiumává válik: „néztük videón a Halálos fegyvert valakivel a csendben” (12., Ballada a videómagnóról). Emellett a gondosan megválasztott poétikai eszközök, mint az aposztrophikus invokáció – Ki emlékszik az internet előtti/ időkre? (13., Ballada az internet előtti időkről) –, az objektív lírai beszédmód kiváló kompozicionális alkalmazása, például nyitó sorokban – „Futó, kamaszkori szerelmek, / vidéki utcák, városok. / A padjaik már nem keresnek, /a festésük is megkopott” (9., Ballada a régi padokról), illetve a strófazáró refrén közvetítette időtapasztalat – egyaránt olvasói jelenlétet teremtenek. A balladák refrénjei – akár egy törvényt, igazságot mormoló kollektív hang – átélhetővé teszik a lét körkörösségét, elmúlás és születés végtelen ismétlődését, mintegy az olvasókra is áthagyományozva azt, amit a lírai beszélő a lányaira testál a nyitó ballada Ajánlásában („Lányaim, kicsi és nagyobb, / fogjátok meg az éveket! / Mi az, amit nektek hagyok? / Festék fakul, homok pereg.”). Mindeközben persze az örökkévaló is megmutatkozik a refrénben, az ismétlődés rendjében megmutatkozó állandóságként: „Sajnos széthullik minden, mint a rőzse, / Véget ér mind, minek van kezdete. / Mert kinyílott, majd elszáradt a rózsa – / az ég madáretetője tele.” – olvashatjuk a Ballada a madáretetőről című szövegben, amelyet központi motívumai, a madáretető és a gerlék – visszautalva a kötetcímre – a ciklus egyik kulcsversévé tesznek. A madáretető és a rózsa kiasztikus logika szerint szerveződő metaforizációjában hétköznapi és transzcendens folyamatosan átcsúsznak egymásba: „[…] Nem lett több mag eléjük öntve – / az ég madáretetője tele.” (15.); „Véget ér mind, minek van kezdete. / Mert kinyílott, majd elszárad a rózsa -” (uo.). Maga a kötetcím szóösszetétele (Gerlefény) is a természet konkrétságában megmutatkozó transzcendenciát sűríti magába, miközben meglehetősen nagy asszociációs teret nyit meg az értelmezés számára (transzcendens létezése, a családi és házastársi kötelékben rejlő autentikus lét, a repülő idő tudata stb.). Fontos ugyanakkor észrevenni, hogy a szóösszetétel nemcsak fényjelenséget jelöl, hanem hangot is. Az elégikus-panaszos gerlehang a balladákban (és még a villanellákban is) a múló idő hangja, ami azonban leírva látható fénnyé válik, így beletestesül az örökkévalóságba. A magyar líratörténetben persze nem először fordul elő, hogy a gerle az elmúlás és a halál hangján szól: a Gerlefény-kötet irodalomtörténeti hátteréül említhető az egyik leghíresebb Arany János-versünk, a Kertben: „Felém a kert gyepűin által / Egy gerlice búgása hat: / Magános gerle a szomszédban – / S ifjú nő, szemfödél alatt.” (A kötetbeli Pantum egy kanáriról című verse egyébként Arany Jánosnak van ajánlva.) Acsai Roland költészetének egyik meghatározó jellemzője, ahogy a költészeti hagyományt saját líranyelvének eleven, organikus szövetévé alakítja, mindig túllépve a puszta allúzió vagy hommage gesztusán. A 2022-es Góréban például leginkább Alkaiosz, Tandori és Babits poézise éled újjá, a 2023-as Áttelelő napban Csokonaié, Horatiusé, Radnótié, a Gerlefényben pedig főként Villoné, Kosztolányié és Reviczkyé. A líratradíció továbbélésének szép megfogalmazása a Ballada a rigókról című vers, amelyben a hajnalban és alkonyatkor éneklő, tehát élet és halál kapuján átdaloló rigó válik időntúli szóvivővé, a költői hang közvetítőjévé: „Rigók, szívetekben a fészek, / és minden tojás benne színarany. / Az ég szürke lesz, vagy épp fényes, / mikor tiétek lesz a szavam.” (10.)
A hétköznapi élet és az idő megtapasztalásának egészen más, békét nem ismerő arca tárul fel a balladákat követő Vasárnap-villanella című ciklusban. Míg a balladaforma kényelmes légzési ütemet biztosít, az idő működését természetes (törvényszerű) rendként mutatja fel az emlékek, (univerzálisan) személyes életesemények közvetítésekor, addig a villanella felzaklat, időcsapdába csal. A két refrénsor, amely váltakozva tér vissza a tercinák végén, majd együtt zárja a kvartinát, időrétegeket alkotva a lírai beszélő reflexív tudatának ciklikus mozgását mintázza: újabb és újabb kísérlet lét és idő megértésére. Az idő e versformában nem lineáris, ebből is adódik, hogy e versek kevésbé narratívak és nosztalgikusak, olvasásuk sokkal inkább nyugtalan elidőzés egy-egy tapasztalaton, gondolaton. A cikluscímadó Vasárnap-villanella például hiány és jelenlét váltakozásának létélményét forgatja körbe a vasárnap monotonitásában: „[…] Kinézek most az ablakon. // egy átlagos vasárnapon. / Nincs itt a feleségem, lányom. / Gesztenyék koppannak vakon. // Hiányoznak kicsit, nagyon. // Múlnak és kezdődnek hiányok. / Kinézek most az ablakon, / gesztenyék koppannak vakon.” (23.) – Jól látható és hallható az az alkotói tudatosság, amely a hangok szintjéig lemenően szervezi e szövegeket. A két visszatérő verssor (Gesztenyék koppannak vakon; Kinézek most az ablakon) kemény zöngétlen mássalhangzói (k, p, t), sorzáró mély magánhangzói (o, a), szaggatott ritmusa mind a hiányérzet folyvást visszatérő és éles jelenlétének akusztikus jeleivé válnak. A ciklus programverseként emelhetjük ki az Idő-villanellát, amely megint csak az idő mérlegén helyezi egymás mellé a kozmoszt („Egyszer a tél is véget ér, / ahogy véget ért már az ősz is: / minden idő csak ennyit ér.”) és a parányi emberlétet („Lányom lassan aludni tér, / reggel munka, sálat kell kötni.”). A vers törvényt kimondó refrénjeit olvasva – „Egyszer a tél is véget ér, / minden idő csak ennyit ér” (24.) – egyre gyötrőbben hullámzik bennünk a képtelen kérdés: mennyit?
A cikluscímmel összhangban sokkal kevésbé szorongató időtapasztalattal találkozhatunk a Reggeli remény verseiben. Bár a földi élet itt is derű és bánat feszültségében tárul fel – „a múltnak íze […] / néha méz, néha bürök (41., Méz és bürök) –, e szövegek nem juttatnak el a fordulópontig, mindvégig a remény törékeny világában maradunk. A kötet több alexandrint tartalmaz, ebben a formában íródott a ciklus címadó verse is, 7 + 6 szótagos sortagolással. Ennek zárlata kulcsfontosságú: a kötetegész miniatűr tükreként mutat rá annak legfőbb üzenetére, arra, hogy a Gerlefény mégiscsak az élet megragadását, a végesben megnyilvánuló végtelen megtapasztalására való törekvést jelenti. Benne a kötetcím fény része jut inkább szóhoz:
Akard, hogy istenítse az Istenét a fény,
rigóként el ne szálljon a reggeli remény.
(47.)
A versforma itt egyfelől strukturálja az időtudat okozta egzisztenciális káoszt, akárcsak a remény érzése, másfelől pozitív előjelű választásra, továbbhaladásra sarkall. E ponton pedig az egyik leghíresebb modern villanella szellemiségét idézi meg, Dylan Thomas Do not go gentle into that good nightját. A vers utolsó két sora Vas István fordításában: „Ne ballagj csöndben amaz éjszakába. /Tombolj, dühöngj, ha jő a fény halála.”
Ez a Dylan Thomas-vers által is felmutatott szellemi-lélektani út, ez a választás visz el a Megérkezés ciklushoz, ami voltaképp Heideggert megidéző módon „[a]z élet árnyékából” való „visszaút”-ként definiálódik (62., A szőlőfürtről). Innentől a kötet ritmusa fokozatosan lelassul, amely lelassulást a transzcendencia – a fény – szemlélése vonja maga után: „Ezüstfenyő madárral, / toboznyi létezés” (61., Az árról); „Darázs a nyári napban / hosszan törölközik” (62., A szőlőfürtről); „a régi gázpalackok / sötétkék lángja ég.” (63.; A múlt idők mohájáról). A Megérkezés, az azt követő Csendélet, majd a későbbi Menta verseire különösen igaz, hogy egy személyesen személytelen (univerzális), a fizikaiban metafizikai költészet tárul elénk, s több szöveg rokonságot mutat Rilke tárgyverseivel. Példaként idézzük a cikluscímadó Csendéletet, amelyben épp a nemlétező lesz a leginkább jelenlevő: „Még szilva hamva őrzi / az ujjaink nyomát, / az ízük már az őszi, / nyitnak az óvodák. // A szilvahéjon felhők / és fátyolos mezők, / a majdan eljövendők, / a hajdan eljövők. // Ért szilvák a piacról, / várnak türelmesen, / csendéletük a zajból / kiválik élesen.” (77.)
A kötetcímadó Gerlefény-ciklusban már olyannyira lelassul az idő, hogy benne – Pilinszky szavaival élve – „unalmon túli” művek olvashatók. Sokkal inkább érezni lehet őket, mint érteni: „A gerle hangja újra búg kint, / a hangja szól, mint egykoron. / Az égen újra felleg úszik: / ami örök, az monoton.” (102., Létezik. Reviczky redivivus 2.) A ciklus műremekeiként kell kiemelni a trioletteket. E versszerkezetben a különböző megéléseket visszhangzó refrének (ABaAabAB – a nagybetűk jelölik a refrénsorokat) mindent egy pillanatba sűrítenek, és akár az örvénylő mozgás, nem engednek el. Rövidségükből is adódik, hogy nincs vagy alig van bennük időbeli mozdulat. Példaként nézzük meg a remek Apa-triolettet:
Nem tudtam aludni éjszaka,
pedig csend volt, mindenki aludt.
Csak dobolt a szívem tam-tama,
nem tudtam aludni éjszaka.
Aki vagyok, magam is apa,
magam elé idéztem aput.
Nem tudtam aludni éjszaka,
pedig csend volt, mindenki aludt.
(114.)
Ezt követően (Egyszerű-ciklus) a versek mind ritmikailag-formailag, mind tartalmilag könnyedebbé válnak, amire szüksége is van a kompozíciónak. A nyitóverset (Egyszerű) a teljes ciklusra érvényes lét(idő)szemléleti tételként idézhetjük:
Egyszerű élni a földön,
nézni pataknak a sodrát,
visszafizetni a kölcsönt,
mondani épp, ahogy mondják.
Törni diót kalapáccsal,
tudni, ha kell, ma ki rendel,
úszni az ostoba árral,
ülni a padra gyerekkel.
[…]
Félteni azt, aki itt van,
óvni a kinti esőtől,
bízni a hajnali pírban,
bírni el azt, mi felőröl.
Szedni a gyógyszereinket,
C-vitamint, meg a D-t is,
látni a vant, meg a nincset ‒
élni az életet végig.
(127–128., Kiemelés tőlem – B. Á.)
A ciklus hat Himfy-strófában írt szövegében a lineárisan szerveződő (lírai) narrativitás, valamint a mindennapiság egyszerűsége eltávolít az időtudat okozta szorongásélménytől: „Új madár jön ma a házhoz, / mindjárt kettő, zebrapinty. / Indulunk az áruházhoz, / ez a jó busz, arra visz. Már csak néhány buszmegálló, / és leszállunk, itt vagyunk, / kiválasztjuk a sok szálló / tollas közül madarunk. / Jönnek velünk a dobozban, / szívük verdes, csőrük koccan, / nem tudják, hogy most mi lesz, / ki önt nekik majd vizet.” (132., Tányérjuk lesz. Himfy-strófák 2.)
A szonettkoszorút megelőző Menta-ciklus – folytatva a kötet koncepcionális ívét – immár a múló idő legyőzésének módjára mutat rá a lét érzéki megélésében: „Elmenő élet, szele megcsap. Itt egy/ átlagos szombat. Tea. Erre vártam. […]” (157., Elmegy). Az élet jelenlétre hívó, valóságos, mi több, isteni pillanatai elevenednek meg olyan hétköznapi cselekedetekben, mint a közös gofrievés: „Gofrit ettünk kint a Ferencieknél, / busz hozott hazáig el és sötét lett. / Dupla fényszóró: közelít az Isten / távolodóban.” (158., Gofri) Az idő végül teljesen összesűrűsödik és kioltódik a kötet utolsó, mesteri darabjában. A játszótér énekében, ahogy azt a szimbolikus cím is sejteti, maga az egyszeri és megismételhetetlen élet jut szóhoz. A szonettkoszorú-formában a láncolatos ismétlődések révén (a versszakzáró sor az új versszak nyitó sora) minden élmény egyetlen folyamatos pillanattá rögzül, majd a mesterszonettben mindez elpusztíthatatlan-eltörölhetetlen esszenciává tömörül. Ugyanez a tartalom szintjén is megvalósul, születés és elmúlás eggyé forr: „De most még nézzük az árnyékokat: / megnőnek, s a végüket járják.” (200., kiemelés tőlem – B. Á.) A szonettkoszorú centrális alakzata, a lengő hinta felmutatja az élet-játék véget nem érő, mindig újrainduló természetét, és a vele együtt mozduló, a mozdulatban vele egyévált (nonreflexív) embert – „A hársak alatt száll a hinta. / Lányom behunyja rajta a szemét” (193.), illetve:
14.
Megnőnek, s a végüket járják.
De azt hiszem, tán nincsen vége
semminek, nincsen talán mégse.
Érezzük a végtelen árját,
s végtelenbe futnak a járdák.
Ükapánknak, vagy tán a szépnek?
Kinek viseljük arcvonását,
mi van bennünk, miféle gének?
Milyen növényt hajt majd a csíra?
De mindezt kutatni felesleges.
Amit kapsz, csupán alamizsna,
a titokból nem kapsz előleget.
Elég, ha érzed az esti leget ‒
s a hársak alatt száll a hinta.
(199., kiemelés tőlem – B. Á.)
A kompozíció végéhez érve az idő(tudat) szorítása mind a forma, mind pedig a tartalom szintjén fokozatosan feloldódik. A mesterszonettet megelőző tizennegyedik az idő kiiktatására hív, és a tudati reflexió helyett a tudaton túli (transzcendens) jelenlét tapasztalatát kínálja fel. A kivezető szöveg, Az unikornis már ezt viszi színre a gyermeki létmód megidézésével. Míg a kötet elején egy felnőtt nézett szembe – (tudati) távolságot tartva – a földi lét végességével (göncölszekér), a záró vers tárgya a tudat előtti látás, a gyermeki világészlelés: „Unikornis a mezőn állt, / legelészett egyedül. / A bokorból kifigyeltem: / az idill nem menekült.” (201.) Bár visszaemlékező perspektíváról van szó, ahogy azt a leírás érzékelteti, a lírai beszélő beleoldódik az emlékbe. Számára mindaz, amit felidéz: megnyilvánul, jelenvaló. Ez nem a megértendő, hanem a felfénylő lét.
Acsai Roland Gerlefény című kötetét érdemes lineárisan olvasni. A lét reflexív megértésétől halad a létben való elmerülésig, az egzisztenciális idő- és létértelmezéstől a misztikus átélésig. A szorongató kronoszból a kairoszba visz. És mivel szavakkal teszi ezt, de nem csak beszéddel, mondhatjuk: ez művészet.
Acsai Roland: Gerlefény, Kalota Művészeti Alapítvány – Napkút Kiadó, Budapest, 2025.
Hozzászólások