Innen folytatódik
Enyém ez a húsos legelő.
Acéllábú tehenek legelik,
gyémánt a szemük, verítékük olaj.
Csikorog a fogsoruk, ha őrli a gazt,
zakatoló torokkal hajtják fel a vizet,
továbbítják a nagy szervezet felé.
Eldől közöttük, aki nem hűti húsát.
A katasztrófa felett legyeim zúgnak,
és szúnyogjaim, a helikopterek.
Leszállnak beomlott hátakra.
Húst keresnek gőzölgő lemezek alatt,
égeti őket a nap, és éget engem is.
Bennem csörömpöl ez a sokaság,
a szorongás nagy mágnese egyesíti
rozsdás félelmem alkatrészeit.
Agyamban zizegnek kibogozhatatlan
drótok, beszélgetések törmelékei,
amelyeket túlzásnak gondoltam, ezért
nem mertem kimondani. Anyacsavarok.
Ha azzá váltam volna, akivé tüzes
akarattal formálni próbáltak, lehetnék
gépek tudója, világok építője,
de csak lakója lettem a mindenségnek végül.
Ha mozgolódom, kis acélszobák
zenélnek. Ablakaikban kel fel a nap.
Nagy tehenek mennek egy másik világba,
valódi, zöld, húsos legelők felé.
Noé félni kezd
Örülj a karmolásoknak, rúgásoknak, csípéseknek,
harapásoknak, mert belőlem vannak azok.
Belőlem építesz óriási hajót, én mozdítom
terelő kezedet, siettetem az indulásodat,
mert ahogy beszélek, folyik belőlem az eső
megállíthatatlanul. Jó istened vagyok,
kifolyattam az égre a fekete ösztönöket,
hogy ne egyétek és ne tapossátok egymást,
mert akkor belőlem ennétek,
engem taposnátok el.
Százezer szempár figyel, és nem tudom,
melyik kié. Elfehéredő ujjakkal kapaszkodom,
gyűlnek bennem a felhők, akár az emberi hajban
a só, vagy vér az állati szájban. Jó reggelt az ólban,
disznók, tehenek és csirkék! Kelj fel, mindenféle
állatok gyülekezete! Kövessetek, akik velem jöttetek,
hogy élők maradjunk az élő víz fölött!
Vonyítsatok, rikoltsatok, krákogjatok velem!
Milyen isten az, aki nem segít sajátjain!
Parancsoljuk, hogy ereszkedjen közénk!
Hogy szólaljon meg, ha van.
És mint genny a fehér szőrön, a fény
a felhőkön átszivárog. Pupillák tágulnak,
akár az ég, a fedélzet szárad.
Vigyázz, mit beszélsz, Noé.
Kutyák szűkölnek nagyobb kutyák előtt.
Költési idő
Én ismerem az első repülőgépek zizegését, az építkezések
örökös kattogását. Tudom, hogyan nőnek az emeletek,
és azt is, hogyan fognak elrohadni, mert száz várost
neveltem fel óriás szárnyaim alatt. A mostani a legfejlettebb,
fényes vasútja van. A nedves föld folyosórendszerében
kúsznak a metrók, giliszták. Néha elszakadnak,
és a szerelvényeik külön utakon mennek tovább a járatokban.
A lakók űrhajókat építenek, hogy megismerjék a szárny egét.
Képleteket írnak, hogyan kering a vér. Ismeretlen tollakat
hódítanak meg, éjszakánként port gyűjtenek, nappal megmásznak
egy pihét. Ők a legbölcsebbek, hiszen értik, milyen erők
húzzák-vonják a holdakat, a csillagokat, és egyenleteik vannak
arról, miért sodródik az ég. De a legtudatlanabbak is ők,
mert a madarat soha nem ismerhetik meg.
Szárítókötél, ruhák
Fordítsatok ki, nyúljatok belém.
Hófehér bőrömbe törjön a friss fű.
Ez a szél hozza a feltámadást,
ez a lepel egy angyal szárnya.
A meztelen zarándokok felöltözötten
mennek el innen. Télen kiterítem az erdőt,
megszárad a nyárra. Íme a forgás.
Íme a nap és a hold centrifugája.
Áradás, árapály. Fürdőző hírnökök.
Fehér szoknyájukon vérfolt. Kivirágzik
a pipacsmezők fölött. Száradó ruhák.
Méhek zümmögnek, glóriák remegnek.
A kutyákról
Itt vannak mind, fényes szőrűek is, beesett
oldalúak is, egy szobában. Ha villámot látnak,
felvonyítanak, ha dörög, maguk alá
húzzák a farkukat. A sötét fedélzet ég,
és ők összegömbölyödve alszanak, forró testek,
apró csillagok. Kívánni lehet, ha vízbe ugrik egy.
Szeretném, hogy hitünk erősödjön.
A tengerfenék kegyelmében, a felhalmozott
csontok békességében. Az egymáson
szuszogók nyugalmában. És nyomja el
az ázott szőr a rothadó hús szagát.
Ha vizet adsz, tiszta legyen, ha jelet küldenél,
küldj egyértelmű jelet. Mert vakok vagyunk
a színekre, és ha van is madár, már nem mer
leszállni közénk.
(Megjelent az Alföld 2025/1-es számában. A borítókép a lapszám illusztrációit készítő művész, Árkossy István digitális grafikája.)
Hozzászólások