Bényei Péter – Bodrogi Ferenc Máté: Prózaelméleti ismeretek
Az idén, 2024 nyarán megjelent Debreceni Irodalom- és Kultúratudományi Tankönyvek immáron ötödik darabja a prózai szövegek – ezen belül is legfőképpen a regények –„strukturáltságának, poétikájának, történeti alakulásának” (7.) különféle mintázatait kísérli meg feltérképezni. Rögtön azt is érdemes hozzátenni, hogy e pusztán elméletinek tűnő orientáltságon, a prózaelmélet legfőbb csomópontjainak feltárásán és azok logikusan összefűzött fejezetekbe való összerendezésén túl e kötet az általa kínált teoretikus belátásokat professzionális szövegolvasások, szakszerű műelemzések során mintegy próbára is teszi. Pontosabban szólva nem pusztán illusztrációkként kezeli a fejezetekhez tartozó mikro- és (igen gyakran és üdvözlendően) makroelemzéseket, hanem egyszersmind arra használja fel ezeket, hogy felmutassa: a tárgyalt problémakörök aspektusait, speciális fogásait, szemléleti alapjait miként lehet az olvasás (legyen az professzionális vagy sem) során eredményesen és szakavatott módon felhasználni, hasznosítani. Innen nézve e kötet felépítését, irodalomszakmai és pedagógiai intencióit, mindenekelőtt ezek a sajátságok egy olyan tankönyvet ígérnek, amely egyszersmind túl is mutat azon az egyszerű(bbnek tűnő) használati értéken, hogy az elsőéves, propedeutikai, irodalomelméleti alapozó kurzusok hallgatóit segítse a tananyag alaposabb, mélyebb elsajátításában, vagyis: hogy egyfajta mankója és kiegészítője legyen az órai közös munkavégzéseknek, eszmecseréknek. A Prózaelméleti ismeretek című tankönyv íróinak (Bényei Péter és Bodrogi Ferenc Máté: akik maguk nagyjából fele-fele arányban szerzői a kötet tanulmányainak) reményei szerint jóval tágabb hatókörrel rendelkezik: lényegében azon is bőven „túltesz” e tanulmányok gyűjteménye – ezt a recenzió szerzője szintén megerősítheti –, hogy egyfajta „kibővített jegyzetapparátusként” tekintsenek rá a hallgatók; egészen az irodalomtanári vagy magyar szakos bölcsészeti képzés végéig, sőt azon túl is, a magyartanári munkálkodás gyakran fáradságos és a kreativitást igénybevevő terepéig igencsak hasznosnak – és jól használhatónak (!) – mutatkozik. Egyszermind tehát e kézikönyv lehetőséget teremt arra, hogy a képzés során, annak bármely állomásán tananyagához, fejezeteihez és tanulmányaihoz a hallgatók visszatérhessenek, felevenítsék prózapoétikai tudásukat, (új) motiváció- vagy akár szakirodalmi forrást találjanak benne. Mindemellett a leendő és aktív tanároknak pedig abban is segítő kezet nyújt e gyűjtemény, hogy képesek legyenek „magabiztosan tájékozódni a prózai művek változékony poétikai szabályszerűségeiben” (8.), ami így egyúttal abban is támogatást adhat számukra, hogy a mintaelemzések poétikai-retorikai technikáinak elsajátításával elkerülhessék a „tankönyvszagú”, rögzített interpretációk magoltatását és azok gépies számonkérését, vagy legalábbis nyitottabbak lehessenek a tanulók – gyakran – szubjektív(ebb) értelmezésajánlataira.
Ezért, hogy e kötet egyes tanulmányai képesnek mutatkozzanak soha ki nem ürülő forrásként, egyszerre elméleti és pedagógiai alapként viselkedni, a tankönyv első fejezete (Bodrogi Ferenc Máté: Az irodalmi fikció) rögtön egy olyan témakör bővebb ismertetésére vállalkozik, amely a magyartanári praxisban – sajnálatos módon – még mindig és sokhelyütt, sok intézmény tanárai számára egyfajta szürke zónának, legalábbis gyakran szimplex vagy akár leegyszerűsített jelenségnek mutatkozik. A kötet első tanulmánya éppen ezért e kérdéskört járja körbe, azt vizsgálja meg, hogy a prózai szövegek milyen fikciós karakterrel, karakterisztikumokkal rendelkeznek: ezt Iser triadikus modellje szerint (valós–fiktív–imaginárius) tárgyalja, kitérve a modell három komponensének alapvető praxisaira (transzgresszió, szelekció, kombináció, önbejelentés), majd mindennek a kultúratudományos távlataival, applikálhatóságával is számot vet. Arra pedig, hogy miként hasznosítható a hallgatók és a tanárok számára Iser elgondolása a prózai szövegek olvasása során, a mintaelemzés nyújt kiváló példát: itt Bodrogi Szerb Antal A Pendragon legenda című kisregényének passzusait olvassa mintegy „a fikcionalitás triadikus elméletének szinte tankönyvi pontosságú tükörszövegeként” (27.), olyan szövegegészként, amely önmaga is fiktív kéziratok és traktátusok diszkurzív mezőjeként állítja elő az ún. valóságot, magát a Pendragon-vár kompozit jellegű történetét – tehát remek próbakőként mutatkozik a fikciós eljárások felismerésének gyakorlására, beazonosítására és betanulására.
A következő két fejezet a fikciós szövegek egyik „zászlóshajó” műfajának (legalábbis 2024-ből nézve minden bizonnyal e kép mutatkozik relevánsnak) történeti kialakulását, létrejöttét és poétikai változását térképezi fel, Bényei Péter tollából. Az első ezek közül (A regény születése és térhódítása: az antik regénytől a modern regényig) kiváltképp a regény genezisére fókuszál, többek között az elbeszélés történeti funkciójának, használatának és egyszersmind értelmének (identitásképzés, emlékezés, történeti hagyomány, [ön]megértés) feltárásával: a két eredettörténet – amely e fejezetben megjelenik, az antik és modernitás korabeli – felrajzolásával, azoknak a kultúrtörténeti háttereit, jellegadó poétikai apparátusait jegyzi fel, majd röviden kitér a regény emancipációjának kérdéskörére is. Tehát egyfelől arra, hogy miért mutatkozik a regény az ún. episztemikus vagy társadalmi paradigmatikus fordulatok „esetében” igencsak virulens műfajnak, másfelől pedig arra, hogy a regény hogyan vált egyfajta megvetett státuszú művészeti alkotásmódból – mind az irodalomkritika, az irodalomtudomány, valamint a széles körű olvasói bázis által – elfogadott irodalmi műfajjá, olyan műfajjá, amely „egyszerre tárta fel és rejtette el saját fikciós mivoltát” (54.). A második – Regényváltozatok a modernitás korában: az érzékeny, a romantikus és a realista regény poétikája című – e regénytörténeti fókuszú tanulmányok közül a 19. század két meghatározó regényalakzatáról gondolkodik el. Bényei e két alakzat – a realista és a romantikus regény – poétikai eljárásait párhuzamosan elemzi, persze kitér arra is, hogy e poétikai kódok éles elkülönítése és egy bizonyos műfaj alá tartozóvá címkézése gyakran leegyszerűsítésekkel jár. Állítása szerint a poétikai kódok és jellemzők esetében érdemes inkább egyfajta keveredésről vagy súlypontokról és nagyobb mértékben meghatározó jellemzőkről beszélni: azért mutatkozik talán mégis indokoltnak a paralel szerkesztésmód, mert meg lehet ezáltal mutatni, hogy melyek a főbb jellemzők, és ezek hogyan tudnak egy-egy műben összefonódva megjelenni. A négy fő poétikai eljárás vagy inkább jellemző összehasonlításával végzi el e tanulmány az említett munkát, amelyben kitér a kompozíció, tehát a cselekménybonyodalom struktúrájárának egyénítő jellemzőire, a jellemteremtéshez, a világképhez, valamint a szöveghagyományhoz történő különböző viszonyulásaira e műfaji kategóriáknak.
A negyedik – A regény átfogó műfaji-poétikai jellemzői, hatásfunkciói című – fejezet az előző egységben tárgyalt poétikai eljárásokat, alapvetéseket mélyíti el az eposz és a regény szembeállításának példáján keresztül, kitérve a narratív struktúrákra (az elbeszélés/történetmondás műveletei; a narrátor poétikai kategóriája, funkciója), a cselekményszervezésre (a történetegységek folyamatos kibomlása és elrendezésük módja), a jellemekre (a jellemteremtés konvenciói, stratégiái, jellemek viszonyrendszere, antropológiai hozadéka), a tér-idő koordinátáira (kronotoposz, világkép) és a nyelvi megalkotottság különböző kérdéseire (metaforikusság, motívumrendszerek, intertextualitás, az elbeszéltség esztétikai többlete). A szintén – e fejezetre is jellemző – rövid mikroelemzésekkel (Kemény Zsigmond és Mihail Bahtyin regényelméleti írásai, Arany János Buda halála, Jósika Miklós Az utolsó Bátori) segített, megtámogatott gondolatmenetek jól érthetők és világosan strukturáltak, nagy segítséget nyújtanak a regénypoétikák rendszerezésére, átfogó tanulmányozására, működéseinek mélyebb átlátására.
A következő fejezetek az előbbiek folytatásaként, mintegy meghosszabbításaként és bővített kifejtéseként értelmezhetők: olyan „rázoomolásokként”, amelyek a főbb poétikai eljárásrendeknek, aspektusoknak szentelnek egy-egy tanulmányt. Az ötödik (Narratopoétika 1.: az író, a szerző és a narrátor megkülönböztetése [implicit szerző és implicit olvasó]) és hatodik számú (Narratopoétika 2.: az elbeszélés alapváltozatai) tanulmány a narrativitás kérdéskörével foglalkozik: egyfelől az író, a szerző és a narrátor különbségének elméleti alapjait mutatja meg, majd az implicit szerző és implicit olvasó fogalmain keresztül foglalkozik Michel Foucault, Paul Ricoeur és Umberto Eco szerzőifunkció-koncepcióival. Mindezeket Asbóth János Álmok álmodója című regénye passzusainak narratológiai elemzésében applikálja, és mutatja meg, hogy miképpen körvonalazhatók benne az implicit szerző stratégiájának különféle poétikai – komplex narratív – műveletei. Másfelől pedig az utóbbi dolgozat már nem pusztán a szerzőség kérdéskörével foglalkozik, vagy pontosabban nem azzal, hogy ki a tulajdonképpeni megalkotója a szövegnek, hanem hogy ki az, aki a történetet elbeszéli; hogyan teszi mindezt, milyen eszközökkel és eljárások alkalmazásával. Bényei ehelyütt kitér a történetmondás két alapvető modelljén (énelbeszélés, auktoriális) túl az elbeszélői hang és az elbeszélői nézőpont megkülönböztetésének problémájára, valamint Dorrit Cohn fogalmi rendszere alapján felvázolja a harmadik személyű elbeszélő szövegek három narratív stratégiáját (pszicho-narráció, idézett monológ, elbeszélt monológ), amelyeket a gondolatmenetek közben különböző szövegelemzésekkel (Móricz, Flaubert, Kemény) érzékletesen alá is támaszt. Mindezen túl a narrátori hang komplexitására is kiemelt figyelmet fordít, ugyanis beszámol az elbeszélői hang szóródásának, állandó játékos változtatásának következményeiről is, valamint e megbízhatóság, a megbízható narrátor kérdéskörét is tárgyalja, Ricoeur és Wayne C. Booth egy-egy vonatkozó írása alapján.
A már említett poétikai funkciók közeli vizsgálatát folytatva szól a hetedik fejezet a jellemteremtés változatairól, a nyolcadik és kilencedik tanulmány pedig a nyelvi megalkotottság egy-egy aspektusát bontja ki részletesebben: az előbbi (Bényei Péter) a fabula és a szüzsé klasszikus megkülönböztetésének példáján gondolkodik el az elbeszélés és az elbeszéltség összefüggéseiről, minekutána ráközelít
a történetmondás két stratégiájára: a metonimikus és a metaforikus formaelvre. Az utóbbi (Bodrogi Ferenc Máté) pedig szintén a nyelv kérdését középpontba állítva az intertextualitás létmódjának különféle mintázatait követi végig, kezdve Bahtyin elméleteitől Julia Kristeván, Gerard Genette-en keresztül egészen a Kulcsár-Szabó Zoltán által kínált alapmodellig. Sőt még ezen is túl: a fejezet nagy erénye, hogy az ún. kultúratudományos nyitás belátásait és következményeit is mérlegre teszi a szövegköziség problematikáján keresztül, olyan szerzőkre és elméletekre is kitérve, mint Richard Dawkins és a memetika, vagy éppen a popkulturalitás és magaskultúra határait elmosó, egymásba montírozó posztmodern irodalom különféle müködésmódjaira.
A kötet utolsó három tanulmánya – egyaránt Bodrogi Ferenc Máté tollából – a már említett intertextualitás kérdésköréhez kapcsolódva a posztmodern korszak és próza sajátságait elemzi (12. fejezet), a hatodik fejezet narratopoétikai modelljei közül a még részletesebben nem tárgyalt – és manapság igen nagy népszerűségnek örvendő – alakzatát, az énelbeszélést teszi mérlegre (11. fejezet), valamint a kötetben többször megemlített tágabb, kultúratudományi perspektíva kifejezetten izgalmas belátásait elemezve gondolkodik el a prózaszövegek nem-hermeneutikai aspektusairól: a materialitásról, a performativitásról és a hangoltságról (10.).
A kötet fejezeteit olvasva, elméleti belátásain gondolkodva és mindezt a szövegolvasatok során végigkövetve arról győz meg Bényei Péter és Bodrogi Ferenc Máté, hogy nem pusztán értik, teljes kiterjedtségükben „bírják” a különféle teoretikus elgondolások – valljuk be, igen széles – tárházát, és (ebből következtethetünk) magasfokon művelik az irodalomelméletről szóló egyetemi diszkussziók irányítását, hanem egy olyan könyvet alkottak, amely rajtuk, a saját személyükön egyszersmind túl is mutat: egy olyan tankönyvvel vagy mondhatnám kézikönyvvel lett gazdagabb a hazai egyetemi szintű irodalomtudományos képzés, amely propedeutikai potenciálját magas fokon képes kibontakoztatni – sokunk nagy örömére.
Bényei Péter – Bodrogi Ferenc Máté: Prózaelméleti ismeretek, Debreceni Egyetemi, Debrecen, 2024.
(Megjelent az Alföld 2025/1-es számában. A borítókép a lapszám illusztrációit készítő művész, Árkossy István digitális grafikája.)
Hozzászólások