Izsó Zitával Ágoston Enikő Anna beszélget
Ágoston Enikő Anna: Számodra mit jelent az ihlet?
Izsó Zita: Az ihletről mindig Győrffy Ákos Havazás Amiens-ben című verse jut az eszembe. A szöveg Szent Márton jól ismert legendájának apokrif átirata: a római katona egy hideg téli éjszakán ráteríti a köpenyét egy átfagyott koldusra, majd magával viszi a városba, hogy meg ne fagyjon odakint. Katonatársai persze nem értik, sőt, szinte kigúnyolják ezért. És a vers második felében aztán van egy csodálatos kép: egy üres mosdókancsó, amelynek az üvegfalán megcsillan a fény. És Szent Márton ekkor azt mondja, hogy: „Nem az enyém volt, amit adtam, Uram. / Nem vagyok a magamé.” Vagyis nem kell emberfeletti tetteket végrehajtanunk, elég, ha olyanokká válunk, mint egy teljesen üres vizeskancsó, és egyszerűen hagyjuk, hogy megcsillanjon rajtunk valami, ami nem mi vagyunk, de nélkülünk nem lenne látható. És ez rengeteg módon megvalósulhat: akár azáltal is, hogy megírunk egy-egy verset. Az ihlet számomra pont ugyanezt jelenti: amikor képes vagyok hagyni, hogy megcsillanjon rajtam valami, ami nem tőlem származik, de általam válik láthatóvá.
Ágoston Enikő Anna: Az ihletettséget a költők (legyenek nők vagy férfiak) gyakran a női testhez kapcsolódó metaforákkal ragadják meg, mint a megtermékenyülés, a terhesség és a szülés. Téged foglalkoztat a női lét mélyebb megismerése, női köröket is tartasz rendszeresen. Szerinted az ihlet és a női termékenység képe miért fonódik össze?
Izsó Zita: Talán az az oka ennek, hogy egy gyermek megfoganása, majd születése hasonlítható a leginkább ahhoz, ahogy a teremtéstörténet szerint Isten a világot teremtette. Ez egy mágikus, természetfeletti dolog, hiszen minden gyermekkel egy teljesen új világ születik meg. A jó irodalmi mű is ilyen: bár felfedezhetjük rajta alkotója vonásait, ezzel együtt is egyedi, önálló, és mindig okoz meglepetéseket.
Ágoston Enikő Anna: A verseidben gyakran eldönthetetlen, hogy a megszólaló hang egy nőhöz vagy egy férfihoz tartozik. Szerinted a vers hangja miért születik nemtelenül? Alkotás közben eltávolodsz a női mivoltodtól, vagy pedig ebben az alkotói állapotban egyszerre van női és férfi jelleg is, amely semlegesíti egymást, vagy éppen egy egységállapotot vált ki?
Izsó Zita: Ez azért van, mert az alkotói folyamat sokszor nem úgy zajlik, hogy előre kitalálom, miről és hogy fogok írni, hanem egyszerűen megszólal bennem egy hang, és annyira mélyen belekerülök az adott karakterbe, hogy nem látom magam kívülről, például azt sem tudom, hogy férfi vagyok-e vagy nő. Valószínűleg azért, mert az adott helyzetben és megéléssel kapcsolatban ez nem is fontos, egyszerűen nincs jelentősége. Ez persze sokak számára talán furcsán hangozhat, különösen tőlem, hiszen női körvezető is vagyok, és igen fontosnak tartom azt, hogy segíteni tudjam a nőket abban, hogy ne féljenek a saját nőiességüktől vagy éppen a ciklikusságuktól. Mégis úgy gondolom, hogy számos élményünk esetében nincs sok jelentősége annak, hogy nőként vagy férfiként éljük meg. Már csak azért sem, mert mindannyiunkban vannak feminin és maszkulin részek is, amelyekkel nagyon fontos foglalkozni, például megtanulni azt, hogy nőként mely helyzetekben válhat kifejezetten a javunkra, ha meg tudjuk élni a maszkulin oldalunkat is. Ez a férfiakra is igaz: sokszor lehet szükségük a feminin oldalukra. Nem a kettő éles elkülönítése a fontos, hanem a számunkra megfelelő egyensúly, és ez valójában nagyon egyéni dolog.
A konkrét nemek hiánya a verseimben egyébként mindössze egyetlen esetben szokott problémát okozni: amikor olyan nyelvekre fordítják le őket, amelyeknek a nyelvtanában egyértelműbben látszanak a nemek, például a melléknevek végződéseiben. Ilyen esetekben mindig megkeresett a fordító, és el kellett döntenem, hogy az adott versbeszélő női vagy férfi hangon szólaljon-e meg. Be kell valljam, hogy sosem éreztem azt, hogy ez az egyértelműsítés hozzáadott volna a versekhez, viszont elkerülhetetlen volt megtenni.
Ágoston Enikő Anna: A nőiesség tudatos feltárása, megerősítése mivel támogatta az alkotói működéseidet?
Izsó Zita: Azáltal, hogy elkezdtem tudatosabban megélni a nőiességemet, sokkal szabadabb és sokkal inkább önmagam lettem, és ez biztosan segít abban is, hogy egyre inkább a saját hangomon szólaljak meg. Azt hiszem, ez a legnagyobb ajándéka a női köröknek: a résztvevők egyre inkább mernek önmaguk lenni. Sajnos sok területen még mindig rengeteg a nőkkel kapcsolatos előítélet, ezért sokan például nem öltöznek úgy, ahogy szeretnének, nehogy megítéljék őket. Egy-egy csinosabb nő láttán (különösen bizonyos közegekben) még mindig gyakori az a sztereotípia, hogy biztosan üres a feje, és csak a külsejének köszönhetően jutott előre. Már-már bagatellnek tűnő, mégis nagyon megrendítő példája volt ennek, amikor az egyik női körben az egyik lány teljesen megrendülve vallotta be, hogy eddig mindenkinek azt hazudta, a kék a kedvenc színe, miközben valójában a rózsaszín az, és a női körben mert először rózsaszín felsőt felvenni. Igazi felszabadulásélmény volt ez neki.
Nagyon tragikus egyébként, hogy általában a női archetípusokkal próbálják megbélyegezni a nőket, például, hogy nem nőnek fel, gyerekesek maradnak (ez a lány archetípus), vagy éppen túl kihívóak (ez a szerető-kurtizán.) Pedig valójában ezek egyike sem szitokszó, hiszen mindegyik archetípus jelen van minden nőben. Számomra nagyon sokat jelentett az a felfedezés, hogy ezek egyikét sem kell szégyellnem magamban, vagy kizárnom az életemből. Emellett sokat jelentett a női lét ciklikusságának a felismerése is, vagyis az, hogy nem kell magam egyfolytában másokhoz hasonlítani, és semmi rossz nincs abban, ha vannak olyan időszakok, amikor nyitottabb és produktívabb vagyok, máskor meg passzívabb és inkább befele forduló. Nem kell kényszerítenem magam arra, hogy az egymást követő időszakokban ugyanúgy teljesítsek, hanem lehetek megengedő magammal, követhetem a saját ritmusomat.
Ágoston Enikő Anna: Melyek azok az alapvető módszerek, amelyekkel megismerheti és erősítheti valaki magában a nőiességét?
Izsó Zita: Az első lépés, amit mindenkinek ajánlok (nem csak nőknek), az a természettel való kapcsolódás, mert rengeteg mindent megtudhatunk általa magunkról. És ehhez még csak nem is kell kiköltöznünk a természetbe: én például egész gyermekkoromat egy gyönyörű rét és egy erdő mellett töltöttem, mégsem kapcsolódtam olyan mélyen a természettel, mint most, amikor egy nagyvárosban élek, és csak néhány fa van a közelemben. Ez a néhány fa is bőven elég ugyanis, ha tudjuk, mit és hogyan kell nézni. Mondok egy példát: idén először figyeltem meg, hogy milyen hamar megjelennek az apró rügyek a fákon, sokszor már január második felében vagy február elején, amikor még javában tart a tél. Ezután mindennap megnéztem őket, és láttam a változást, azt, hogy hogyan fejlődnek. Egészen más élmény volt így megélni a legborongósabb és legkedvetlenebb hónapokat, hogy láttam, megállíthatatlanul közeledik a tavasz. Sőt, az az igazság, hogy egészen megrendített a fák és a növények végtelen hite és bizalma. De a rügyfakadás, majd a virágzás megfigyelésének köszönhetem azt is, hogy jobban elfogadtam: nem kell mindig másokhoz hasonlítanom magam, hiszen a fák is teljesen más ritmusban bontják ki a leveleiket, kezdenek virágozni vagy hoznak termést. Emlékszem, hogy tavasszal volt a környékünkön olyan fa, amelyen még ott zörgött az előző őszről maradt néhány száraz levél, mellette pedig a másik fa már teljesen zöld volt, mindez mégsem jelentette azt, hogy az elsővel bármi baj lett volna, mindössze más volt a fejlődésének, kiteljesedésének a ritmusa.
A másik dolog, amit mindenkinek ajánlok, hogy próbáljuk meg ünneppé tenni a hétköznapokat. Ebben pedig erősen támogathatnak minket a rituálék, amelyeknek a stresszoldástól kezdve a tudatosság erősítéséig számtalan más szerepük van. A rituálék valójában nagyjából egyidősek az emberiséggel, éppen ezért nagyon szomorú, hogy a modern társadalmakban néhány kivételtől (például a különböző vallási közösségek szertartásaitól) eltekintve már csak kettő van közülük jelen, az esküvő és a temetés – bár a rituális elemek mindkét szertartásból egyre inkább kivesznek vagy rövidülnek. A rituálé fő elemei a szándék kifejezése (házasságkötés esetén az ígéret), a szimbólum (ez a gyűrű), illetve a szimbolikus cselekvés (ez a szertartás maga.)
Mi a női körökben sokszor csinálunk nagyon összetett, gyönyörű rituálékat, amelyeknek a lényege valamilyen szándék kimondása vagy megerősítése egy vagy több szimbólumon keresztül, ugyanakkor nagyon fontos tudni, hogy a rituálékhoz valójában nem kell sok ember és eszköz, s egyáltalán nem kell hozzájuk vallásosnak vagy spirituális beállítódásúnak lenni.
Van egy nagyon kedves tanárom, Hermann Éva, aki a növények mélyebb ismeretére tanít. Ő szokta mindig mondani, hogy nem az a művészet, amit csinálunk, hanem az, ahogyan csináljuk. És ez annyira igaz! Mert például egy teát vagy egy kávét is meg lehet reggelente inni úgy, hogy sietve lehajtjuk, de úgy is, hogy meggyújtunk egy gyertyát, előveszünk egy tollat és egy füzetet, és összeírjuk, mi mindenért vagyunk hálásak az adott pillanatban. Utána pedig leírjuk, mi a szándékunk arra a napra, majd a kis napindító szertartásunk lezárásaként isszuk meg a kávénkat vagy a teánkat. Ez például egy olyan rituálé, amit én igyekszem mindennap megcsinálni, tényleg öt perc az egész, viszont segít sokkal fókuszáltabbá és kiegyensúlyozottabbá válni.
Ágoston Enikő Anna: A rituálékban fontos szerepe van a nyelvi formuláknak is, amit teszünk, azt ki is mondjuk. Szerinted a nyelvnek milyen hatása van ezekben? A verseidben milyen szerepe van a nyelvi hatásnak, ha ezekkel a rituálékkal hasonlítjuk össze?
Izsó Zita: A kimondott szó mindig a rituálék egyik legerősebb eleme, ezért szinte kivétel nélkül használjuk minden szertartás során: először ráhangolódáshoz, relaxációhoz (egyfajta vezetett meditációban), majd pedig a szándékok megfogalmazása, kimondása során, illetve affirmációk, megerősítések formájában. Ezeknek a szövegeknek a nyelvi felépítése sok szempontból hasonlít a versekéhez, nagyon fontos például a tömörség, hogy ne beszéljük túl a dolgokat, és hogy segítsük a résztvevőket abban, hogy igazán jelen tudjanak lenni. Ugyanakkor a rituálék szövege sokkal élőbeszédszerűbb (gyakran változik is, én például sokszor improvizálok), és azonnal, az adott pillanatban kell hatnia mindenkire, tehát vezetnie kell a jelenlévőket a folyamat során.
Ágoston Enikő Anna: Amióta foglalkozol a női önismerettel, női kört vezetsz, azóta a versíráshoz, a nyelvi formához való viszonyod is megváltozott?
Izsó Zita: Nem, az önismereti munka inkább csak megerősítette azt, hogy nekem a költészet az anyanyelvem, semmilyen más módon nem tudok ennyire megnyílni, és ennyire mélyre merülni önmagamban, sokszor önmagam számára is komoly meglepetéseket okozva.
A sorozat első részében Závada Péterrel, a második részében Szabó Imola Juliannával, a harmadik részében Balaskó Ákossal, a negyedikben Bánki Benivel, az ötödikben Kovács Dominikkal és Kovács Viktorral, a hatodikban Jakobovits Kittivel, a hetedikben Szabó T. Annával, a nyolcadikban Papp-Sebők Attilával, a kilencedikben Terék Annával, a tizedikben Kellerwessel Klausszal, a tizenegyedikben Lackfi Jánossal, a tizenkettedikben Áfra Jánossal, a tizenharmadikban Vida Kamillával, a tizennegyedikben Török Ábellel, a tizenötödikben Kustos Júliával beszélgetett Ágoston Enikő Anna.
Hozzászólások