Nevetés

A filodendron mellett állt, nézte, ahogy a szerkezet még utoljára kattan egyet. Napokig azt hitte, a növényből jön a hang, mostanában annyi mindent kitalálnak már. Tényleg ennyire naiv lett volna? Jack tehetett erről is, ahogy sok minden másról.

Vajon mikor jön rá, hogy ez az izé végleg kimúlt. Talán rögtön azután észreveszi, hogy hazaért a munkából. Szólna hozzá, kérné tőle a szokásosat. A robot viszont makacsul hallgat majd. Kimúlhat egyáltalán egy ilyen? Hiába gondolkodott, nem találta rá a helyes kifejezést. Megdöglött, elpusztult. De arra csak egy élőlény képes, nem? Bekrepált, legfeljebb. Talán. Volt ugyan egy neve, amely tökéletesen megegyezett a világon létező több millió gépezetéével, nagyjából ennyit tudott róla. A mennyiséget csak tippelte, valójában fogalma sem volt róla, hányan lehetnek összesen. A gépek meg a hozzájuk tartozó felhasználók. Mégis kinek kell, ki a franc vásárolja meg ezeket. Igaz, nem magából kellene kiindulnia.

Elképzelte, hogy az a valaki, az egy a több millióból besétál az elektronikus cikkeket árusító boltba azzal, hogy kellene neki egy kedves hangú robotcseléd, egészen pontosan egy virtuális asszisztens. A vásárló magas, sovány, kappanhangú férfi, a bőre enyhén mitesszeres. Vagy nem is, inkább kövér, holdvilágképű, lúdtalpas. Esetleg online rendeli meg, az mégis kényelmesebb, napokig keresgéli az ár-érték arányban megfelelőt. És akkor elé teszik vagy a virtuális előugró ablakból felkínálják neki Alexát. Először is női név, miért nem lepődött meg. A robot készségesen válaszolgat, megcsinál ezt-azt, a rendszeres otthoni teendőket. Ami egy idő után már fel sem tűnik, annyira természetes lesz. Összességében komfortosabbá teszi a tulajdonosa életét, mint annak idején ő is Jackét. Legalábbis, ameddig együtt éltek. Bekapcsolja a porszívót vagy a sütőt, megmelegíti a húst, nem nagy ügy. Jó étvágyat az ebédhez, drágám. Helyesebben: Enjoy your meal. A honey igény szerint természetesen elhagyható.

Most egyébként sem otthon voltak. Jobban mondva: Jack igen, ő nagyon is otthon volt, ez a lakás az ő lakása, a halványszürke, minimalista bútorok az ő bútorai. Az előszobában a polcon ott sorakoztak a cipői, egy kis fali beugróban ott lógott a kulcsok mellett a cipőkanál. A szekrényekben is az ő ruhái voltak, gondosan elrejtve az idegen tekintetek elől.

Itt tulajdonképpen a nő volt az idegen, a betolakodó, pedig kényszerűségből jött, és nem is marad soká. Csak amíg megbeszélik, ami az üggyel, közös ügyükkel kapcsolatban feltétlenül szükséges. Azután nyom nélkül felszívódik, mintha soha nem is járt volna ebben a lakásban. Szerencse, hogy Jack viszonylag könnyen belement, nem akadékoskodott, nem keresett kifogást. Nyilván belátta, most az egyszer tényleg fontos találkozniuk. Az ilyesmi egyébként sem telefontéma. Dönteniük kell minél hamarabb.

Az azért kezdettől furcsa volt, hogy Jacknek kellett szólítania. Vajon a férfi tisztában volt vele, mennyire nevetséges, hogy másnak próbálta mutatni magát? A kollégái előtt persze megtehette, na de őelőtte? Mégiscsak ezer éve ismerték egymást. A telefonban is Jackként mutatkozott be, ha viszont nem tudta felvenni, a virtuális asszisztens válaszolta meg helyette az üzeneteket.

Hello, this is Jack’s phone, what can I help you?

Az online bevásárlást is elvégezte. Búgó hangon érdeklődött, mire van szükség otthon.

Milk, bread, some vegetables, fruits. Not that, Alexa, the apples.

Kár, hogy az almákat később a nőnek kellett elrendezni a gyümölcsöstálban, Jack, úgy tűnt, alkalmatlan erre. A gépet egyébként szigorúan utasítani is lehetett. Ez különösen akkor fontos, ha valakinek még kutyája sincs, viszont ragaszkodik a parancsszavakhoz. Na igen, a kutya. Jacknek persze az is volt, idegesítő kis keverék, kezdettől ott ugrált körülöttük. Vagy a közvetlen közelükben telepedett le, és csak bámult rájuk. Sötét gombszem, kócos forma bunda, mint egy agyonhasznált plüssállat. A kutya talán nem is a legjobb példa. Ragaszkodó, de azért nem mindenben tudja kiszolgálni az embert, ha megkérik, akkor sem takarít ki, és nem felel az elektromosságért. Arra csak az ember képes. Vagy egy robot. Alexa, oltsd el a lámpát, kapcsold be a tévét. Indítsd el a porszívót. Hideg van, fázom, tekerd már fel azt a rohadt fűtést. Alexa, a kurva anyádat.

Valahol azt olvasta, gyakori a chatbotok bántalmazása. Szexuális vagy inkább verbális zaklatás, amit a női nevű alkalmazásoknak gyakrabban kell elviselniük. A hangjuk alapján képzeletben arcot és testet társítanak hozzájuk, többnyire fiatalt, kívánatosat. Nem mintha ő maga ne képzelte volna már el, hogyan nézne ki ez a valami élőben. Nem csak a testét, a mozdulatait, a gesztusait. A cikkben is említett, virtuálisan létrehozott Tara csak egy napig létezett, szinte azonnal széttrollkodták a felhasználók.

Come to Daddy, you fucking bitch.

Jack ilyeneket nem mondott, előtte legalábbis nem, arra emlékezett volna. A nő érkezése napján kifejezetten visszafogott utasításokat adott, beérte a lámpa fel-le kapcsolgatásával, a kávéfőzéssel meg a távirányítással. Biztatta őt is, próbálja ki. Meglátja, milyen kényelmes. Fel sem kell állnia a fotelből ahhoz, hogy bizonyos dolgok maguktól megoldódjanak. Jack szerint neki is be kellene szereznie egy ilyet otthonra.

A harmadik napon figyelt fel igazán a növényre. Arra, hogy mégsem stimmel vele valami, a hang nem is belőle, hanem a mögé rejtett szerkezetből jön. Miért nem volt képes utasításokat adni neki? Inkább felállt, és megcsinálta magának a pirítóst, lefőzte a kávét, naponta többször. De azért önkéntelenül is sűrűn odapillantott a filodendronra, a fotelből vagy a kanapéról egyébként sem látszott, mi van mögötte. Jack ügyesen elrejtette. Eszébe jutott, nevetséges, hogy még most sem képes kikapcsolni, amikor kivételesen megtehetné. Amikor végre ő dirigálhatna másnak. Tulajdonképpen egész életében utasításokat teljesített. Nem csak otthon, a munkahelyén is. Valahogy bele volt kódolva a génjeibe a megfelelés, bár ezt nem szívesen vallotta be még saját magának sem. Amikor megkérték valamire, máris ugrott, sőt, néha kérés nélkül is. Egy idő után türelme sem volt kivárni, amíg mások mozdulnak, megcsinálta inkább helyettük, amit épp kellett.

Persze, ha itt lakna ő is ebben a lakásban, az nyilván más helyzet lenne. Talán megszokná Alexát és a semmittevést. Ha úgy vesszük, ezek tényleg nem nagy dolgok, amikre Jack megkérte a robotot, a virtuális asszisztens kifejezéstől továbbra is ódzkodott. Eleinte titkon abban reménykedett, nemcsak azt tudják majd megbeszélni, amiért eredetileg ideérkezett: ha úgy adódik, más problémákat is elrendezhetnek. Egy pillanatra látta magát, ahogy bepakolja a ruháit a praktikusan kialakított szekrényekbe.

Végül semmi sem úgy alakult, ahogyan azt elképzelte. Jack az elején azt ígérte ugyan, legkésőbb a nő érkezését követő napon leülnek együtt. De váratlanul mindig közbejött valami. A főnököm sürgős meetinget tart, sajnos le kell mondanom a délutánt. Ma este sem jó, dolgoznom kell. Holnap reggel tárgyalni megyek, későn érek haza. Nemsokára bepótoljuk. Ugye, nem baj, ha csak holnapután?

 Egy napjuk maradt, de még nem történt semmi. Úgy tűnt viszont, ez Jacket egyáltalán nem zavarja. Talán el is felejtette már, mit ígért, hiába, elsodorták a hétköznapok, ahogy azt bocsánatkérő mosollyal mondogatta. Vagy csak nem volt kedve az egyezkedéshez.

Annak idején a válást sem akarta, húzta az időt a végtelenségig. A nő meg közben csaknem beleőrült a várakozásba. Nem értette, minek halogatni azt, amin úgysem lehet már segíteni. Gyerekük nem született, valahogy el sem jutottak odáig, hogy megfoganjon bennük az elhatározás. Nem is emlékezett rá pontosan, miért, csak arra, hogy a vége felé már alig töltöttek időt együtt, nem is nagyon találkoztak. Mintha Jack, ahogy mostanában hívatta magát, szándékosan kerülte volna, ebben, úgy érezte, nem tévedett. A férfi többnyire rosszkedvű volt, szinte sohasem nevetett. Csak a legelején, amikor megismerkedtek. Most viszont letörölhetetlen vigyorral az arcán jött-ment, tette a dolgát, vagy épp Alexával csevegett. És persze megint csak húzta az időt. Az ő idejét.

Utolsó este is ott ült a kanapén, ölében a laptoppal. Elmélyülten pötyögött valamit, nyilván rettentő fontos munkája volt, kifelé legalábbis ezt mutatta. De a tévét azért bekapcsoltatta a robottal.

Alexa, please, switch to channel three.

Régen bezzeg nem volt ilyen udvarias, amikor őt kérte meg valamire, a kérlek szó rendre kimaradt. A nő olvasni próbált, hogy addig is elfoglalja magát, amíg a másik méltóztatik végre szóba állni vele. Ha befejezte, Jack talán szakít rá egy félórát, jó esetben akár többet is, gondolta. De egy idő után látszott, esze ágában sincs, helyette az egyik streamingműsort kezdte bámulni. Egy felújító show, amiben bárgyúbbnál bárgyúbb alakok szerencsétlenkednek a félkész házaik körül, a stáb általában ekkor lép közbe. Rájuk szabadít egy szakemberekből álló csapatot, akik zöld kezeslábasban, fúrót és más szerszámokat lóbálva rohangálnak fel-alá – a két társaság közti szürreális konfliktus a műsor alappoénja. Jack pötyögés közben a térdét csapkodta, láthatóan élvezve a showt. Már nem is próbálta titkolni, hogy a munka csak ürügy, valójában nagyon is ráért volna.

Nézd azt a szakállast ott! Oh my God, it’s so funny.

Ismerte Jacknél ezt a felszabadultságot. A férfi nevetés közben időnként apró horkantásokat hallatott, egyszer még a nyála is kicsordult a szája szélén. De miért váltott át angolra, amikor hozzá beszélt? Jó kérdés. Nyilván fel sem tűnt neki, hogy a műsorban ugráló kétballábas, szakállas férfi nagyon is hasonlít ahhoz, mint amilyen ő volt jó pár évvel ezelőtt. Amikor megvették a roskatag zuglói házat, és aztán saját erőből elkezdték felújítani. A fúró is borzalmasan állt a kezében, nem sokat konyított a szereléshez, egyáltalán, a fizikai munkához. Ha egy izzót ki kellett cserélni, azt is inkább a nő oldotta meg helyette. Nem bírta kivárni, hogy Jack elhatározza magát, így is épp elég idő telt el, mire ismerősök segítségével úgy-ahogy lakhatóvá tették a vityillót.

Úgy tűnt, Jack mostanra törölt minden ezzel kapcsolatos emléket a fejéből. A ház viszont most is ott állt, és ő továbbra is benne élt, pedig már két éve elváltak. Csak azért nem adták el, mert Jack megkérte rá, hogy várjanak még vele egy kicsit. Egyelőre próbálják meg kiadni, ő később intézi majd a továbbiakat. Fogalma sem volt, hogy mehetett ebbe bele. A dologból aztán persze semmi nem lett, még a bérbeadás sem jött össze. Legalábbis nem annyiért, hogy mindkettőjüknek megérje, így a nő továbbra is maradni kényszerült. Mégis hová mehetett volna? Jack meg közben külföldre költözött, dolgozott, élte világát. Kivette ezt a lakást. A nő a költségeket viszont nem tudta már fizetni, tovább akart lépni. Ezért is utazott ide, hogy Jackkel megbeszéljék, mi legyen a házzal, a bútorokkal, régi életük közös darabjaival, amiket a férfi olyan sietősen hagyott maga mögött.

A szakállas a tévében most építőanyagokat cipelt, megpróbált eltolni egy téglákkal teli talicskát. Az erőlködéstől váratlanul ott, mindenki előtt hangosan elszellentette magát, amit a kamera is felvett. Jack vércseként felvijjogott, pólóját apró nyálcseppekkel terítette be.

Jesus! What the fuck, man! Hatalmas arc a pasas, nem?

Nem válaszolt neki. Úgy tett, mintha belemélyedt volna a kezében tartott könyvbe. A férfi nem zavartatta magát, a következő pillanatban ismét Alexával kezdett csevegni. Mintha tökéletesen mindegy lett volna, hogy ki és mit, csak most rögtön válaszoljon neki. Még mindig nem tudta abbahagyni a röhögést, a laptopot is félretette az öléből.

Alexa! Did you hear it?

Sorry, I don’t know, what it is.

Alexa! Have a big fart! Jacknek már a könnyei is potyogtak, ahogy a robot válaszképpen jól hallhatóan imitálta a fingást.

A nőnek ekkor lett elege. Sértődötten felment a szobájába, elkezdte bepakolni a bőröndjét, de nem indult el, hova is menne, lefeküdt inkább. Utána még órákig nem tudott elaludni. Másnap délután már indult a gépe, előtte minimum negyven percet kell eltöltenie a kocsiban Jackkel, aki kiviszi majd a reptérre.

A telefonja ébresztőjére riadt fel, hullafáradtan lement a konyhába, hogy főzzön magának egy dupla eszpresszót. A férfi szerencsére nem volt otthon. Betöltötte a gépbe a vizet, de aztán eszébe jutott, most az egyszer megcsináltatja a robottal. Korábban eleget látta már Jacktől, hogyan kell. Először is angolul fog hozzá beszélni, a robot ugyanis egyetlen szót sem ért magyarul. Közelebb ment hozzá, odaállt a filodendron mellé. Mégsem üvölthet vadember módjára parancsszavakat a konyhából.

Alexa, please, make me a strong coffee. I am very tired.

Úgy érezte, muszáj megindokolnia, kivételesen miért kéri a gép segítségét. Alexa egy darabig hallgatott, majd éles hangon visszakérdezett:

Are you tiny? Sorry, I don’t understand. Azzal gonoszul felkacagott.

A nő összezavarodott, nem értette, mi történik. Tired helyett tinyt mondott volna? És akkor mi van? Nem kicsi, hanem fáradt, nyilván.

Alexa, make me a strong coffee! Now!

A gép azonban továbbra sem hagyta abba a nevetést. És persze esze ágában sem volt kávét készíteni neki.

Újra eszébe jutott minden. Öt teljes nap, ennyit szánt eredetileg az utazásra. Öt nap hiábavalóság, Jack miatt ki se lépett a házból, még a közeli lámafarmot sem nézte meg, az egyetlen látnivalót a környéken. Várta, hogy a férfi hozzászóljon végre. Most ment az egész a levesbe, és még csak bocsánatot sem kért tőle senki. A házzal meg ki tudja, mi lesz. Jacket senki és semmi nem érdekelte, tőle akár a nő meg is dögölhet. Korábban ő is sokszor kívánta a férfi halálát, de egy idő után megnyugodott. Most viszont mintha benyomtak volna rajta egy gombot, hirtelen szétáradt benne a kétségbeesett düh. Puszta kézzel meg tudta volna fojtani Jacket. Az a szemét rohadék. Aki egyébként is Tibor volt. És akinek még a virtuális asszisztense is rajta röhögött.

Fuck you, Alexa! Baszd meg, Tibor! – ordította.

Fuck you, fuck you – visszhangozta a kedves női robothang.

Felkapta az asztalról a kiürült gyümölcsöstálat, az egyetlen számára fontos tárgyat, amit a férfi a közös otthonukból magával hozott, és kíméletlenül ütni kezdte vele a szerkezetet, amíg az darabokra nem esett.

(Megjelent az Alföld 2025/1-es számában. A borítókép a lapszám illusztrációit készítő művész, Árkossy István digitális grafikája.)