A Bodensee keleti partvidékét gyakorlatilag egy országhatárokon áthúzódó agglomeráció teríti be: Lindau, Hörbranz, Lochau, Bregenz, Hard, Lauterach egybefonódásában úgy sétálunk át egyik településről a másikra, sőt egyik országból a másikba, hogy az szinte észre sem vehető. Várakozunk a piros lámpánál, közvetlenül a bal oldalunkon közlekedési tábla jelzi Lochau végét, miközben a kereszteződés túloldalán már Bregenz kezdődik. Egyetlen útkereszteződésnyi átmenet. Az autót a kikötőhöz közeli parkolóházban hagyjuk, és a vasúti gyalogátkelőn keresztül közelítünk a bregenzi mólóhoz. A sorompó leeresztve, mindenki türelmesen várakozik a vonat áthaladtára, talán minket leszámítva, csak sietnénk a tőlünk karnyújtásnyira elterülő víztömeghez. Az első pillanatok lelkesültségtől átitatva peregnek el. Elandalgunk a móló végéig, évszázados fák tekintenek ránk: a Bodeni-tó egyelőre rejtőzködik, távoli részeinek báját köd vonja takarásba, észak felé tekintve Lindau tornyai is csak a körvonalaikat sejtetik. Csak az első találkozás sikerületlen, másnap már kegyes velünk, a maga szédítő valóságában tárulkozik fel. A kedvcsináló mindazonáltal kecsegtető a kószálásokra, a felfedezésekre, a terek használatára, cultura és natura birtokbavételére nézve.
A navigáció nem az autópályán visz minket a „boldog Lindauba” (Hölderlin), hanem a partmenti útvonalon, amely a párhuzamosan futó vasúti sínek vonalát követi. Egy éles balkanyar, áthajtunk a Leiblach hídján, és máris átléptük a Vorarlberg és Bajorország közti határt. A következő napokra a Bodeni-tó partján fekvő kisváros lesz a fészkünk, a bázisunk, a menedékünk, az origónk, ennélfogva az első kitüntetett desztinációs pontunk is, kiváltképpen a szigeten fekvő festői óvárosa. A szigetre vezető hídon keresztülhaladva lépünk be az óváros történelmi terébe, és fordulunk a Schmiedgasse-n a régi piactér felé. Alig teszünk pár lépést, máris szemünkbe ötlik az egymás tőszomszédságában magasodó két templom: az evangélikus Szent István-templom, valamint a római katolikus plébániatemplom, a Münster Unserer Lieben Frau. Az utóbbi rokokó stílusú belső terével, különösen a Szűz Mária mennybemenetelét ábrázoló mennyezetfreskójával ejti ámulatba a belépőt. A lindau-i piactér másik oldalán emelkedik az a 18. században épült, festett homlokzatú és ívelt manzárdtetős barokk palota, amely a városi múzeumnak ad otthont. A Linggstrasse-n keresztül távolodunk el a tértől, a baloldalon Szent György készül lemetszeni a sárkány fejét a háromemeletes ház falfestésén, miközben a szemközti cukrászdában fagylaltot szervíroznak ama bátraknak, akiket a teraszra csalogat az őszi napsütés. Az óváros szűk, kockaköves utcái, sikátorai, egymásra torlódó palotái, a középkori és a modern építőművészetet egyetlen városi térben egyesítő épületei, valamint a szuvenírboltok és egyéb kereskedések, kávézók és vendéglátóegységek ötvözetéből egy különlegesen hibrid miliő bontakozik ki, a monetarizált történelmi hangulaté. A kétszáz éves kovácsoltvas cégérek így válnak a 21. századi trendeket követő, Valentino táskát forgalmazó vagy különleges kézműves söröket kínáló üzletek komplementereivé.
Csendes zegzugokon keresztül vezet az utunk. A Reichsplatz-on a régi városháza pazar díszítésű déli homlokzata, valamint a figyelemre méltó Lindavia-kút fogad minket. A világosvörös márványból készült szökőkutat II. Lajos bajor király tiszteletére emelték – ő az az ikonikus 19. századi uralkodó, akiről még bőven lesz szó. A hársfaágat tartó koronás főalakot négy allegorikus bronzalak (két férfi, két nő) veszi körül: a Lindau egykori gazdagságát adó hajózást, halászatot, szőlőtermesztést és mezőgazdaságot szimbolizáló figurák. Körbekerülöm a kutat, hogy minden alakról fotót készítsek, amikor észreveszek egy irombát tőlem alig pár lépésnyire: cica mosdik. Nyomban aktiválódik a macskamániám, közelítek felé, hátha sikerül elcsípnem egy simogatást, ám rögvest eltűnik a bokrok takarásában. Fotó a déli falfront identifikáló latin feliratáról („Hic justitiae et pietatis sedes”), indulás tovább a kikötő felé.
A kikötőhöz érve válik egyértelművé, hogy az ősz kérlelhetetlenül elérte a Bodeni-tavat is, a kikötő csordultig tele az alvó vitorlások, motorcsónakok és egyéb ladikok sokaságával. Szélcsendes idő van, a kikötői sétányon végigfutó reprezentatív zászlósor lobogói sem lengedeznek, a csenden csak egy-egy cikázó sirály éles vijjogása hasít keresztül. Belépünk a középkorban épült Mangturm, a világítótorony és az oroszlánszobor uralta virtuális háromszög terébe. Az egykori városi erődítési rendszer részét képező négyszögletes torony árnyékában ma kávézók és éttermek sorakoznak, amelyek most az utó-utószezonban is jelentős vendégforgalmat bonyolítanak. Sokáig időzünk a kikötőt a nyílt tótól elválasztó sétányon, a büszke bajor oroszlán lábánál, a víztükör táncát figyeljük, és kísérletet teszünk annak a távolba vesző bregenzi pontnak a lokalizálására, ahonnan az előző napon elindult a tulajdonképpeni utunk. A ködtakaró nélküli Bodeni-tó egészen más arcát mutatja, beláthatatlanná téve a távolságokat – a víztömegből kiemelkedő Alpok magasai hamisan közelinek tetszenek. Hiába a sok-sok próbálkozás, szinte lehetetlen a fénykép médiumába hitelesen átkonvertálni a látképet. A sétányon szelfiző család, a szőke kislány csak hosszadalmas unszolás után hajlandó nyugodtan kivárni az exponálási időt, és már bohóckodik is tovább, a hebrencskedésben véletlenül nekünk ütközik. Az édesapa kér bocsánatot. Az óvárosi sétálóövezetben még egyszer beléjük botlunk, a Bismarckplatz-on a régi városháza főhomlokzatánál pózolnak, az ugyanis már-már „kötelező” fotótéma az idelátogatók körében. A 15. században épült városháza színes homlokzati díszítését heraldikai szimbólumok, növénymotívumok (például a hársfa) és narratív jelenetek teszik ki, mindezt a lépcsőzetes oromzat, valamint a sötétzöld színárnyalatú, fedett külső lépcső egészíti ki. Képkészítés, családi szelfi, kár, hogy német rendőrök csoportozata rondít bele a fotókba.
Mivel a lindau-i látnivalók gyakorlatilag a szigetre koncentrálódnak, a hétköznapiságban elmerülő belváros nyugalma, a spektákulumok hiánya egy hatalmas rekreációs övezet benyomását kelti. Hat nap vár ránk a város terében és azon kívül, ám az már másnap egyértelművé válik, hogy az elkövetkező időszakot nem a különböző pihenésformák fogják mintázni.
Délelőtt tízóra körül érkezünk meg Schwangauba – e község területén emelkedik a Hohenschwangau kastély és a Neuschwanstein kastély. Neuschwanstein közvetlen közelében és árnyékában Hohenschwangau kevésbé mainstream célpont, mondhatni másodhegedűs, ami a látogatók jóval kevesebb számán is látszik, az ideérkezők jelentős része a tündérkastély felé tör, beleértve minket is. Csodás az idő, október második felében kivételesen meleg, pólóra lehet vetkezni. Még a napszemüveg is előkerül. A látnivalók infrastrukturális keretét biztosító turistacentrumból számos lehetőség kínálkozik a kastélyok megközelítésére, autóbusz, lovaskocsi, valamint a közel negyven perces séta, hegynek fölfelé. Magabiztosan, indokolatlan ambíciótól vezéreltetve vágunk neki a gyalogtúrának. Menetközben muszáj pihenőket beiktatni, ám amikor felérünk az útkereszteződéshez, ahová a hibrid lovaskocsit (két lóerő, plusz elektromotor) vagy az autóbuszt választók érkeznek meg, büszkeség tölt el minket. Az emelkedőn egy Costa Rica-i házaspár tempózik velünk párhuzamosan, ők az első fecskéi ama széleskörű nemzetköziségnek, amit a kastélylátogatók körében tapasztalunk: európai, latin-amerikai, délkelet-ázsiai turisták tömegével találkozunk. Ahogy közeledünk az úticélunkhoz, kiszélesedik a látómező, páratlan látkép tárul elénk: a hegyek, a sík, az erdőségek, a csúcsok közé szoruló Alpsee, valamint Hohenschwangau konglomerátuma. Mintha minden forma részesülni akarna a táj alakításában. Balfelől Neuschwanstein falai és tornyai törnek a magasba, ilyen közelségből már óhatatlanul kívül kerül a perspektíván a kastély egésze, a fölfelé tekintgetés pedig próbára teszi a nyakizmok teherbírását.
A kapunál irdatlan sor, mindenki a belépésre várakozik. Online váltunk jegyet, de a kastélyudvarba csak a túra előtti fél órában engednek be, a belső termeket ugyanis csak rendkívül pontosan szervezett rendszer szerint, ötpercenként induló csoportok keretében lehet látogatni. Talán szerencsés is, hogy az idetóduló százezrek nem egyidejűleg szoronganak odabent, mert mint kiderül, egy-két helyiség képtelen volna elbírni az irányítás nélkül csatangoló sokaságot. Van időnk tehát körbenézni a kastély körül, felmérni a közeli szuvenírbolt túlárazott kínálatát, fotózni, valamint felfedezni a közeli kilátót.
A Pöllat-szurdokon átívelő Marienbrücke gyaloghídról káprázatos panoráma nyílik az egész vidékre és a hegygerincre emelt tündérkastélyra. Megszámlálhatatlanul sok turista tódul a kilátó felé. Manapság rendkívül népszerűek azok a rövid, alig pár másodperces szatirikus videók, amelyek a turisztikailag frekventált célpontok idealizált, a social media platformokra felkerülő szimulákruma és a túlturizmustól terhelt, sok esetben lehangoló valósága közti különbségekkel szembesítik a nézőt. A hídra szoruló embertömeg tolong, mindenki fotókat, videókat készít, egymásba préselődnek a testek, mindenki a tökéletes képre, szelfire törekszik. Először tétovázunk, hogy érdemes-e felmerészkednünk a hídra, sőt a hídon megtett első lépések sem túlságosan biztatók, a vastag deszkák recsegnek, némelyikük mozog is, egy szempillantásig hatalmába kerít a magaslati félelem, ám a kilátás mindenért kárpótol. A látvány szinte már nyomasztó, a mélység húz maga felé. A természet monumentalitása elborzaszt, egyben csodálatra késztet, fensége olyan erős benyomásként hat, hogy az „gyönyörteli borzongást” vált ki az emberből.
A kilátó után azt gondolhatnánk, hogy nehéz lesz felülmúlni a látottakat, a kastélybelső azonban képes rá. Miután a szimpatikus kreol fiatalember felügyelete alatt a csoportunk átlép a forgóvillás beléptető kapun, az első emeleten megkapjuk az első generációs mobiltelefonokra emlékeztető audioguide-okat, amelyek a maszkot viselő idegenvezető utasításai szerint beszélik el II. Lajos mesekastélyának történetét, a király ambícióit az épülettel kapcsolatban, és ismertetik a különböző szobák és termek rendeltetését, belsőépítészeti stílusát, képzőművészeti relikviáit. A trónterem eklektikusságától szinte megcsömörlik a látogató. A bizánci templombelsőket idéző árkádos, kupolás trónteremből a trón maga ugyan hiányzik, hiszen az elefántcsontból megálmodott fejedelmi trónus a király halálát követően már nem készült el,
az apszis azóta is üres, a termet szemlélve mégsem lesz hiányérzete az embernek. Az apszist Jézus Krisztus, az apostolok és szent királyok egészalakos ábrázolásai díszítik, köztük Szent István alakjával, míg az oldalsó falakra szentek, királyok, lovagok és más történelmi aktorok cselekedeteit bemutató festői kompozíciók kerültek. A bibliai és a történelmi tematika jól kiegészíti egymást a világi és a szakrális térként egyaránt szemlélhető trónteremben. A mennyezetről óriási, koronát imitáló csillár lóg le, a padlót antik római mintázatot imitáló mozaik díszíti. A tróntermet követő helyiségek narratív fali képei a Richard Wagner (akivel a király, a zeneszerző elsőszámú mecénásaként, közeli kapcsolatot ápolt) operáit is ihlető középkori óskandináv és germán legendák, sagák alapján készültek: a falfestményeken Sigurd; Gudrun; Trisztán és Izolda; Parzival; Lohengrin, valamint Tannhäuser történetének jelenetei elevenednek meg. A szobák, termek mindegyike egy-egy összművészeti műalkotás, a középkori lovagi kultúra emlékművei, az alkotmányos monarchiában a korlátlan királyi hatalom eszményét (hiába) kereső – uralkodásra alkalmatlan – II. Lajos romantikus elképzeléseinek szüleményei. Neuschwanstein nem reprezentatív királyi rezidenciaként, hanem a világtól elzárkózni kívánó uralkodó menedékeként funkcionált, ahol élővé varázsolta a számára oly kedves középkor világát. Külön említést érdemel a gótikus stílust követő királyi hálószoba, zavarba ejtően részletes dekorációjával: az egyszemélyes ágy, az olvasószék, valamint a mosdóállvány fölött álló, gótikus toronyra emlékeztető faragott baldachinokkal, a királykék kárpitozású bútorokkal, a falakon Trisztán és Izolda szerelmi históriájának epizódjaival.
A szalon fő motívuma – amiről aztán a kastély is a nevét kapta – a hattyú. Lajost már fiatalkorában magával ragadta a Wagner-operák lovagkultusza, különösen Lohengrin, a Hattyúlovag története gyakorolt rá hatást: az excentrikus, a kortársak szemében is különcnek számító Lajos az előképét találta fel a középfelnémet irodalom és Wagner hősében. A hattyútól vont csónakon, fényes ezüstpáncélzatban érkező, mégis az ismeretlenség homályába burkolódzó lovag alakját hasonló misztikum lengi be, mint a királyét, aki Lohengrin 19. századi kései „alakváltozataként” olyan tündéri ábrándvilágban lel nyugalomra, ahová halandó nem nyerhet bebocsátást. A királyt művészetszeretete és -pártolása, a költészet, a zene és az építészet iránti lelkesedése, egyben narcisztikus, zabolázhatatlan, sokszor agresszív természete,
az őrület jeleit mutató személyiségvonásai ellentmondásos figurává teszik, mint ahogyan a középkori miliőt a 19. századi modernitásba oltó neuschwansteini álomprojektum is valamiféle eredendő ambivalenciát hordoz magán/magában, át-átlépve az esztétikum és a giccs, a kifinomultság és a hatásvadászat közti láthatatlan limest. A szalont a dolgozószobával összekötő mesterséges barlangot vagy a román stílusú, grandiózus énekesek termét például aligha lehet másként megítélni, mint
a szélsőségek közti átmenetként. Mint oly sok helyiség a kastélyban, a Sängersaal is a királyt ért elemi benyomások hatásának köszönheti a létét és az arculatát, különösen a Wartburg várában található dalnokok termének. A trónteremhez hasonlóan az énekesek terme is csak emlékműként funkcionál(t), a terem lényegében a középkorkultusz, a lovagkor iránti áhítat anyagba és formába öntése.
A közel félórás kastélytúra egyszerre tűnik rövidnek és kimerítőnek, az embert érő látvány- és információdömping szinte feldolgozhatatlan, napok telnek el, mire minden letisztul. A lefelé vezető úton kísérletet teszünk a komplex élményanyag elrendezésére, annak átgondolására, hogy miben is volt részünk II. Lajos „álombirodalmában”, miközben azon kapjuk magunkat, hogy máris a majdani visszatérést fontolgatjuk, hiszen Hohenschwangau még vár ránk.
Másnap délután átugrunk Friedrichshafenbe, a Bodeni-tó északi partján fekvő városba, Lindauból autóval fél órába sem kerül. A tó felé közeledve már a távolból feltűnik az evangélikus Schlosskirche két hagymakupolás tornya, mintegy igazodási pontként. Folyvást szakrális emlékhelyek után kutatunk, bel- és külföldön egyaránt, kapva kapunk tehát az alkalmon. A templomudvaron először a négy-öt méter magas, perforált lemezekből épített fémszoborra, Omael angyal alakmására csodálkozunk rá, de talán a művészi produktumnál is rendhagyóbb a Herzog von Württemberg márkájú palackokkal teli borautomata. Engedünk a csábításnak. A templomba az egyik oldalsó kapun lépünk be, de ilyesféle impresszióra nem vagyunk felkészülve: a friedrichshafeni evangélikus vártemplom gyakorlatilag egy római katolikus székesegyház dekorativitásával büszkélkedhet. Ami különösen szembetűnő, az az erőteljes kontrasztosság: a domborműves fehér falak, valamint a mennyezet monokróm felületei és a sötét árnyalatú, fekete- és vörösmárvány oltárok látványos elkülönülése. A főoltár előtt úrvacsorai asztal, 16–17. században készült keresztelőkút, fa feszület, kétoldalt fa kóruspadok, mindegyiken egy-egy ószövetségi alak faszobrával: a koronát viselő hárfás Dávid király, míg a kőtáblákat tartó figura csakis Mózes lehet. A templomban senki sincs rajtunk kívül, ami a neuschwansteini nyüzsgés után merőben eltérő minőséget visz a nézésbe.
A magas kőfalak szegélyezte templomudvart megkerülve jutunk ki a Schloss-Steghez. Az oszlopsoron nyugvó mólót (egykor a kastélykikötő részét képezte) a turistaszezon végével lezárták, a tó és a szemközti oldalon emelkedő Alpok panorámájában a vízparti sétányról lehet gyönyörködni. A gyalogút végén
a sárgába, barnába borult fák árnyékában padok várják a látványba belefeledkezni vágyót. Letelepszünk az egyikre, némán nézzük a hullámzó tavat, a távolban feltűnő magányos vitorlást. Szinte észrevétlenül besűrűsödik az idő, hogyha a hétköznapiságtól, az aprócseprőségektől, a rutintól elszakadó ember átadhatja magát az ilyesféle elcsendesedés lehetőségének. A part északi végénél horgászok tanyáznak, szám szerint négyen. Az egyikük kerekesszékes. A horgászatról mindig anyai nagyapám jut eszembe, aki élt-halt a pecázásért, házilag fabrikált felszerelésével – értsd: fából készült, egyenesnek aligha mondható bot; parafa úszó; bálázó drótból hajlított horog – rendre sikerült tenyérnyi kárászokkal és törpeharcsákkal megörvendeztetnie magát. Sokszor volt alkalmam belekontárkodni a művészetébe, olykor eredményesen, olykor a horog hínárgyökérbe akasztásával és az egész hóbelevanc beszakításával. Képes volt derékig gázolni a vízben, hogy a számára felbecsülhetetlen értékű holmit kiszabadítsa, persze durva szitkok és káromkodások közt. Mint egykor nagyapám, a friedrichshafeni horgászok is szótlanul lesik a víz színén lebegő úszóikat. Sohasem tudtam átélni ezt az áhítatot.
A következő napon Svájc, konkrétan a valamikori bencés apátság, a Sankt Gallen-i kolostor az úticélunk. Már a történelmi belvárosban járunk, amikor szitálni kezd az eső. A parkolótól a Klosterhofig alig tíz perces a séta, máskor szaporáznám a lépteimet, mert utálom, hogyha az eső nyílt területen kap el, most azonban az épületekből áradó középkori hangulat, a genius loci fékezi a lábunkat, és szemlélődésre késztet. Először – mintegy ráhangolódásként – a neogótikus stílusban épült Szent Lőrinc evangélikus templomba térünk be, és bár lapostetős, árkádos belső tere kétségkívül tetszetős, a friedrichschafeni látványt lehetetlen túlszárnyalnia. A kolostor udvarán „elefántparádé” fogad bennünket: a szabadtéri tárlaton felállított színes elefántszobrok az ázsiai populáció veszélyeztetettségére hívja fel a nyilvánosság figyelmét. A színkavalkádban pompázó díszes elefántsereg az eső ellenére is óriási élmény a téren ugrándozó gyerekek számára.
Kétségtelen, hogy a látogatók zöme elsősorban az apátság műemlék könyvtárára kíváncsi. Az intarziás fapadló védelme érdekében a belépés előtt egy szobamamuszhoz hasonlatos papucsféleségbe kell bújtatnunk a lábunkat, aminek következményeképpen a könyvtárterem csoszogó-csúszkáló emberek sokaságától telik meg. A kétszárnyú bejárati ajtó fölött egy görög nyelvű felirat szerepel: ΨΥΧΗΣ ΙΑΤΡΕΙΟΝ, azaz „gyógyító hely a lélek számára”. Gyógyító, egyben lélekemelő, az élő, lélegző történelem lengi be a középkori kódexeket, kéziratokat, ősnyomtatványokat őrző polcok uralta tér minden részét. Volt szerencsém már műemlék könyvtárakhoz, de a Sankt Gallen-ihez foghatóhoz még korántsem. A kolostori könyvtár olyan léptéket képvisel, amely nemzetközi mércével mérve is rendkívülivé – a szó szoros értelmében világhírűvé – teszi, aligha véletlen tehát, hogy kiemelt turisztikai célpontnak számít sokak körében. A rokokó miliő a Münster Unserer Lieben Frau után is képes magával ragadni, egyben túltelíteni a már-már túlzó dekorativitásával. Minden térben az arányokat keresem, a könyvtárban sem csalódom a várakozásomban. A könyvtár kétszintes, a második szinten körbefutó kacskaringós erkély azonban nem látogatható, nyilván nem bírná el az idelátogató turisták ezreinek súlyát. A teremben két olyan objektum is található, amely nem mondható szokványosnak egy könyvtári közegben: az Észak-Németországból származó, óriási méretű, csaknem két és fél méter magas földgömb hiteles másolata (az eredeti a zürichi Nemzeti Múzeumban található), valamint az egyiptomi Deir el-Bahari templomkomplexumból előkerült, közel kétezerhétszáz éves múmia, Shep-en-Isis mumifikálódott teste. Az én figyelmemet azonban a galéria déli oldalán lógó képzőművészeti alkotás kelti fel: ifj. Hans Holbein A halott Krisztus című festménye. Elbizonytalanodom, kutatok a vonatkozó előismereteimben, keresve a választ a kérdésre, hogy az eredetit látom-e, vagy egy másolatot. Ahogyan a halálra gyötört Krisztus testének pátosztól mentes ábrázolásából az elborzasztó halál szorongtató érzete sugárzik felém, az azonosítás kérdése jelentőségét veszíti, hiszen érdektelen, hogy a könyvtárterem jelenvalóságában eredetire, vagy replikára szegezem-e a tekintetemet. Holbein képének felkavaró természete a hatása alá von. Csak utólagosan válik nyilvánvalóvá számomra, hogy az eredeti festmény a bázeli múzeumban látható, a Sankt Gallen-i esetében egy reprodukcióról van szó.
Szent Gál kolostorának könyvtárában őrzik azt a 11. századi krónikát, amelyben Ekkehard barát a szóbeli hagyományra alapozva dolgozta fel a kalandozó magyarok támadását. A barát anekdotikus hangoltságú történetelemeket is beékelt az elbeszélésébe, például a kolostortetőre felmászó két ősmagyar vitéz esete kapcsán: „Kettő közülük felmászik a haranglábra abban a hitben, hogy a csúcsán levő kakas aranyból való, és nem lehetne az ily nevű helység istene, csak úgy, ha nemesfémből van öntve. Miközben az egyik erősebben kihajlik, hogy a lándzsájával lefeszítse, a magasból lezuhan az udvarba és szörnyet hal. A másik ezalatt Isten szentélyének a meggyalázására a keleti homlokzat tetejére mászott, és miközben hozzákészülődött, hogy a hasát ott kiürítse, hátra zuhant és teljesen összetörte magát.” A virtuskodók kudarca sem szegte kedvét társaiknak, lakomáztak, táncoltak, kiáltoztak, birkóztak és a lerészegedésig vedelték a bort a kolostor udvarán, a félkegyelmű Heribald barát társaságában. A hazai történetírásban eufemisztikusan kalandozásoknak titulált 9–10. századi zsákmányszerző hadjáratok egyike 926 májusában találta telibe Sankt Gallent, mély nyomot hagyva az apátság életében. A magyar támadás emlékezete a kora középkori dokumentumokat, kéziratokat bemutató tárlat egyik interaktív szemléltető eszközén is feltűnik, mint az apátság korai történetének egyik meghatározó momentuma: „Between 899 and 955, hordes of Hungarian horsemen made repeated forays into the West. In May 926, they arrived at the Abbey of St. Gall and murdered the recluse Wiborada in her hermitage near the abbey. She had warned the monks of the impending raid in good time, so that the abbot and the monks were able to flee to the safety of a fort on the River Sitter near Häggenschwil, taking their collection of documents with them.”
A nyugati szárny közvetlenül a katedrális épületéhez kapcsolódik, az átsétálás tehát két-három percig tart. A kolostorkomplexumot uraló későbarokk katedrális a 18. század második felében épült apátsági templomként, majd a 19. század derekán emelték székesegyházi rangra. A katedrális a belső terével nyűgözi le igazán a látogatót. A csaknem rokokóba hajló barokk épületbelső boltozatképei, stukkóművei, egészalakos szobrai a korszak német mestereinek (Josef Anton Feuchtmayer, Gabriel Loser, Joseph Wannenmacher, Christian Wenzinger) tehetségét dicsérik. A mennyezet minden négyzetcentiméterét bibliai jeleneteket ábrázoló freskók díszítik, a kupolaboltozat különösen részletgazdag. Az ornamentikában a bézs és a türkiz színvilága dominál, a szobrok, a domborművek és a növényi szimbolikát követő ornamensek esetében egyaránt. Az előzőleg tapasztaltak után is csak ámulunk, miként mindenki, aki belép, és először szembesül a templom tekintélyes méreteivel. A tekintetünk folyamatosan felfelé törekszik, a freskók felé, miközben a lábunk az impozáns szentély irányába visz, azon a főhajót a kórustól elválasztó rotundán keresztül, amire félkörízben sorakoznak fel a mellékoltárok. A kórust és a szentélyt mutatós kovácsoltvas kerítés zárja el a látogatóktól, ám még így is zavartalanul megcsodálható a főoltár, valamint a templom berendezését ékítő, gazdagon faragott hársfa stallum, a kórus dísze. Kifelé menet a belépők arcán ugyanazt a csodálatot látjuk, ami valószínűsíthetően a mi arcunkat is formázta – gyakorlatilag végig a hét folyamán. Az egymásra rakódó ingerek – különösen Neuschwanstein és Sankt Gallen – képzeletbeli harcot vívnak az elsőségért, s értelemszerűen mindig az aktuális győzedelmeskedik, jóllehet az első elementáris benyomások lecsendesedése után mégiscsak kialakul valamiféle hierarchia.
Hogyha az embert olyan koncentráltan érik az impulzusok, mint minket az elmúlt napokban, a befogadásuk úgyszólván megterhelővé válik, ezért is volt számunkra kedvező a levezetőprogramnak szánt liechtensteini út. Lindauból Ausztrián és Svájcon keresztül közelítünk a hegyek ölelésében fekvő kis hercegséghez, amely a jelenleg is regnáló hercegi családról kapta a nevét. A Vaduz fölé emelkedő sziklára épült várkastély napjainkban is uralkodói rezidenciaként funkcionál, így nem látogatható, a közeléből viszont az egész völgy belátható. Liechtensteint különös aura lengi be: a jólét, a nyugalom közege, ahol az embert olyasféle bezártságtapasztalat keríti hatalmába, aminek jó a kitettjévé válni. A kis utcák, a köz- és kulturális épületek érintkezése, sűrűsége bensőséges, zárt hangulatot ad Vaduz belvárosának, amit csak fokoznak a fölé magasodó hegyek. A liechtensteini főváros közigazgatási-kulturális centruma gyakorlatilag egyetlen utcában összpontosul, a Städtle a hercegség és Vaduz „ütőere”. Mivel időszűkében vagyunk, próbálunk a város érdemi részére fókuszálni: a városházától indulunk a Szent Flórián-székesegyház felé, kaszinók, vendéglátóegységek, luxusmárkaboltok, ékszerüzletek, galériák, múzeumok egymás után következő rendjén keresztül. A Kunstmuseum masszív monolitként ágyazódik a térbe, mégsem érezhető ridegnek vagy téridegennek a beton és a fekete bazaltkő ötvözete, természetes módon szervesül az utcaképbe, mint ahogyan azok a modern műalkotások is – Robert Indermaur, Gottfried Honegger, Doris Bühler, Nag Arnoldi, Fernando Botero, Gunther Stilling, Heinz P. Nitzsche, Roman Signer kortárs képzőművészek szobrai –, amelyek az utcát ékesítik. A postamúzeum homlokzatánál például egy óriási tenyeret formázó bronzszobor került felállításra. A baloldalon állnak a liechtensteini nemzeti múzeum, valamint a neoreneszánsz stílusú Verweserhaus ódon épületei, nyomban utánuk pedig a merőben más képet mutató, a modern építészet funkcionális szemléletét és letisztultságát követő parlament. A kormányzati negyedhez csatlakozó Peter-Kaiser-Platz-on a sétáló autó (ami történetesen egy Trabant), a kőtömbök közé préselt rinocérosz, valamint a magányos asztronauta szobra kelti fel az érdeklődésünket: mindhárom alkotás a tradícióval kölcsönhatásba lépő modernizmus gondolatiságát, a hercegség egészét mintázó harmóniát közvetíti. A rövidre szabott vaduzi sétánk a neogótikus székesegyháznál ér véget.
Amikor Liechtensteint észak-keleti irányban elhagyva Ausztriába érkezünk, a vorarlbergi vidék jóformán ismerősnek tűnik, a szem idővel alkalmazkodik az egyébként lenyűgöző táj látásához. Az utolsó napunk már valóban a pihenésről szól, a pakolásról, a készülődésről, hogy korán, még a napfelkelte előtt útnak indulhassunk hazafelé, átadva az emlékeket a szelekció, a torzítás, a konfabuláció, hovatovább a fikcióképzés akaratlan gesztusainak.
(Megjelent az Alföld 2025/3-as számában. A borítókép a lapszám illusztrációit készítő művész, Tóth Kinga vizuális költeménye.)
Hozzászólások