Daniel Warmuz lengyel műfordítóval Áfra János beszélget*
Áfra János: A Térey János lírai életművéből válogató Przyszłość miodu (A méz jövője) című, a wrocławi J kiadónál megjelent verseskötetről (2024) a lengyel fordítóval, Daniel Warmuzzal beszélgetünk, aki 1987-ben született, Krakkóban él, magyar irodalomra specializálódott esszéista, műfordító és irodalomtudós. Korábban Kiss Tibor Noé Inkognitóját (2017), Berta Zsolt Kalefét (2019), majd Lesi Zoltán Magasugrás című verseskötetét (2021) ültette át lengyelre, a kárpátaljai Nagy Zoltán Mihály A sátán fattya című regényének (2021) tolmácsolásáért pedig elnyerte a 2022-es Angelus Közép-Európai Irodalmi Díjat, illetve több magyar drámát is közvetített a lengyel olvasókhoz az elmúlt években. Mi terelte a figyelmed a nyelvünkre, s hogyan vált belőled a kortárs magyar irodalom meghatározó fordítója? Láthatóan igen széles skálán mozog az érdeklődésed, meglehetősen különböző irányokba tájékozódsz, ugyanakkor az előbb említettek alapján azt feltételezem, hogy a gender- és identitáspolitikai kérdések különösképp foglalkoztatnak. Mi alapján választottad ki az átültetett műveket, mennyi szerepe volt ebben a véletlen együttállásoknak?
Daniel Warmuz: Amikor középiskolába jártam, az egyik legmeghatározóbb olvasmányom Krasznahorkai László Sátántangója volt. A nyelvezete teljesen elragadott, megilletődve láttam, egy hosszú fejezetet hogyan lehet egyetlen mondatból felépíteni, noha csak második próbálkozásra sikerült végigolvasnom. (Egyébként a regény fordítója, Elżbieta Sobolewska Térey Asztalizenéjét is átültette lengyelre.) Az, hogy eredeti nyelven is elolvashassam a könyvet, a motivációim egyike volt, amikor lengyel szakosként és budapesti ösztöndíjasként tanulni kezdtem magyarul.
Ami az általad felsorolt címeket illeti, többek között valóban az identitás keresése érdekel legjobban az irodalomban – legyen szó akár nemi, etnikai vagy nyelvi identitásról. Továbbá abban hiszek, hogy a szépirodalom az adott nemzet történetének, jellegének a megőrzője és közvetítője, annak révén a külföldi olvasó is jobban meg tudja ismerni, képes lesz érteni az idegen nép komplex identitását. Releváns lehet itt a Kalef vagy A sátán fattya példáját szóba hozni, de amúgy Térey költészete is ad belátást a magyar lélekbe és észjárásba, ez megmutatkozik például az Átlagos magyar című versét szemlélve.
Áfra János: Első olvasásélményeid során a Térey-költészet mely sajátságaira figyeltél fel, és minek köszönhető, hogy aztán egy ilyen jelentős, az egész életműből válogató anyagot fordítottál le lengyelre?
Daniel Warmuz: Térey – mint utóbb megtudtam, felvett, részben kitalált – nevével a Balassi Intézetben végzett hungarológiai tanulmányaim során találkoztam először több mint tíz éve, amikor Horváth Györgyi kortárs irodalmi szemináriumára jártam. Emlékszem, János drezdai verseit olvastuk és elemeztük, de még, szerény nyelvtudásomra tekintettel, nehezeknek, hosszadalmas szótározást igénylőknek találtam ezeket. Mint Krasznahorkai esetén, csak a későbbi próbálkozás, konkrétabban a Protokoll című regény (2010) színpadi változata hozott kedvezőbb tapasztalatot, amelyet a Radnóti Színházban láttam. De attól még hosszú út vezetett a versek fordításáig.
Áfra János: A friss könyv címadó darabja először A valóságos Varsó (1995) című Térey-kötetben jelent meg. Mint megtudtam, először egy 2016-os krakkói irodalmi est alkalmával találkoztál Jánossal. A Ha!art irodalmi folyóiratnak az idegen szemmel látott Lengyelországgal foglalkozó tematikus lapszámába fordítottad le A mézeshét című prózáját (Termann hagyományai, 1997). A mű helyszíne Varsó, az elbeszélő pedig egy velünk korú felnőtt férfi, aki a háború borzalmainak hatását, a rombolás eredményét veszi számba látomásos monológjában. A kötet címválasztását a megismerkedésetekhez apropót adó novella is motiválta? Abban ugyanis a narrátor így fogalmaz az „önjelölt méhészek” által megszállt várossal kapcsolatban: „Mi voltunk Varsó méhei, mi voltunk Varsó méze is egyúttal.”
Daniel Warmuz: Az a novella egy jó bevezetőnek bizonyult A valóságos Varsó rejtélyes, befejezetlenségekkel és többjelentésűséggel teli világába. A főszereplőn kívül azt a két szöveget még jó néhány motívum, kulcsszó köti össze, köztük ott van a méz, amely véleményem szerint – ha Térey költészetének szélesebb körű képét igyekszünk megrajzolni – több jelentéssel is bírhat. A méz akár a kultúra, a civilizáció, az emberiség szinonimájaként is értelmezhető, és annak a jövője alapvető kérdés.
Áfra János: Mesélj a megismerkedésetekről, és kérlek, idézd fel a későbbi személyes találkozások, levelezések egy-egy meghatározó mozzanatát, köztük azt is, hogyan segítette János a fordítói munkádat, a válogatást!
Daniel Warmuz: Amikor megjelent A mézeshét, Lengyelországban a magyar kultúra évadját ünnepeltük, és annak keretében Jánost meghívták Krakkóba és Varsóba. A krakkói találkozón János többek között gyerekkorának a kedvenc sorozatáról, a Lengyel utakról beszélt, amely más háborús filmekkel együtt erősen alakította későbbi érdeklődését. Annak idején még zöldfülű, pályakezdő fordító voltam, ő mégis egyenrangú partnernek tekintett, és dicsérte, hogy kinyomoztam a Mary Berg varsói gettóbéli naplójához vezető utalásokat, amelyek jelentősége a Térey életművével foglalkozó magyar irodalmároknak sokáig nem volt világos.
A következő két évben Budapesten találkoztunk, minden alkalommal a júniusi Ünnepi Könyvhét idején. További fordítások lehetőségéről is beszélgettünk, ebben az ügyben néhány levelet is váltottunk, János nagyon örült a lengyel reményeknek, bízott benne, hogy együtt dolgozunk majd a verseken, noha csak egy darabnál sikerült kibontakoztatnunk a problematikusabb részeket. Fontos volt számára, hogy egy kötetnyi verse megjelenjen lengyelül. Ebből a szempontból kiindulópontul a Mollt (2013) javasolta, mint a varsóinál „sokkal jobb és érettebb” összeállítást, amely – ahogy megfogalmazta – „tényleg adná magát”. Később az akkor még készülőben lévő Nagy tervekkel jöttem Rosmersholmba (2019) című gyűjtemény két-három versét is ajánlotta a válogatásba.
Áfra János: A kötet az egyik legfontosabb közép-európai költészeti eseményen, a – Czesław Miłosz irodalmi Nobel-díjas lengyel költőről elnevezett – krakkói Miłosz Fesztiválon debütált két hónappal a Térey Könyvünnepen tartott beszélgetésünk előtt. János özvegyével, Harmath Artemisz irodalomtörténésszel, valamint Melhardt Gergő irodalomtörténésszel mutattátok be azt. Milyen volt a fogadtatása, érkeztek már – akár csak informális – visszajelzések a lengyel irodalmi közegtől?
Daniel Warmuz: Igen, rendkívül megtisztelő eseménynek és nagy lehetőségnek tartom azt, hogy a kötetet a nemzetközi fesztiválon mutathattuk be, ráadásul a főtéri Potocki-palota dísztermében. Mi több, a tizenharmadik alkalommal rendezett esemény hívószava a Miłosz 1945-ös kötetcímére visszautaló Ocalenie volt, amit Megmenekülésként vagy Megváltásként lehet visszaadni magyarul. Ebben a könyvben megjelent a Varsóban című híres vers, amelyből érdemes is idézni a két első strófát, ezek ugyanis Térey pusztulással kapcsolatos varsói – és még inkább drezdai – élményeivel hangzanak össze rendkívüli módon: „Mihez kezdesz, költő, / A Szent János-székesegyház omladékán / Ezen a meleg tavaszi napon? // Mire gondolsz itt, ahol a Visztula / Felől fújó szél felkavarja / A romok vörös porát?” (ford. Csordás Gábor). A júliusban kiadott Térey-kötetről még nem jelentek meg kritikák, hiszen beszélgetésünkkor nagyon friss a kiadvány, de azért egy-egy verset már láttam forogni a közösségi médiában. Számomra nagyon fontos a válogatás szerkesztője és kiadója, Jacek Bierut költő által megfogalmazott feltételezés. Véleménye szerint a könyv egy komoly ajtónyitást jelent, és a lengyeleknél olyan messzire még senki sem jutott, mint Térey fog.
Áfra János: Puskinról jegyezte meg Térey, hogy olyan ajtókat nyitott meg előtte a fordítása, amelyeket egyébként nem látott volna kinyílni. Kíváncsi vagyok, neked is volt-e hasonló tapasztalatod! A 2012-ben Julia Wolin által átültetett Hadrianus Redivivus a fordításköteted megjelenéséig Térey egyetlen lengyelül közölt költeménye volt, tehát ez a karakteres módon elemelt versnyelv most válik csak megismerhetővé
a lengyel olvasóközönség számára. Hogyan érdemes pozícionálni a könyvet? Mely Lengyelországban már régtől hozzáférhető magyar szerzőkön keresztül közelíthetnek az olvasók? Az utószavad alapján úgy érzem, Ady Endre az egyik fő vonatkozási pont. Lehet-e a Téreyéhez hasonló költői stratégiákkal, beszédmódokkal találkozni a lengyel kortárs költészetben? A Térey Könyvünnep kerekasztal-beszélgetésén a költő egyik fordítója, Kalász Orsolya hívta fel a figyelmet arra, hogy a német irodalmi közegben van egy ellentartás a pátosszal szemben – ezzel összefüggésben a sokszor ironikus, de a kor nyelvhasználatától elütő beszélői modor kérdése is felvethető –, amely korlátozhatja a lírai életmű hatóképességét. Szembe kell-e néznie a lengyel verseskönyvnek ilyen jellegű kihívásokkal?
Daniel Warmuz: Úgy gondolom, Térey költészetét elsősorban azokkal a lengyel költőkkel érdemes összevetni, akik az 1960–70-es években születtek, mint ő, és hasonló nehézségek közepette, egy gazdasági, társadalmi és politikai változásokkal teli időben, tehát még a rendszerváltás előtt vagy közvetlenül utána debütáltak. Ilyenek az úgynevezett Brulion-nemzedékhez tartozó alkotók, többek között Jacek Podsiadło, Marcin Sendecki, Marcin Świetlicki (de a prózaíró Manuela Gretkowska, Olga Tokarczuk vagy Andrzej Stasiuk is közéjük tartoznak), akik az 1987 és 1999 között megjelenő bruLion [Jegyzettömb] folyóirat hasábjain publikáltak először, melynél egyes lapszámok elérték a tizenötezres példányszámot is. A költészetükre jellemző a magas és az alsóbb nyelvi regiszterek keverése, a szavakkal szembeni bizalmatlanság megnyilvánulása, az ironikus beszédmód, az alternatív kultúra iránti érdeklődés,
a nemzeti és hivatalos kultúra szembehelyezése az egyéni tapasztalatokkal és a privát ügyekkel – mindez megfigyelhető Térey első köteteire vonatkozólag is.
Ugyanakkor Jánost – az egykorú lengyel költőkollégáitól eltérően – továbbra is az emberi mivoltot megteremtő erőként foglalkoztatta a művészet, a hagyomány és az örökség kérdése. A valóságos Varsó és a Drezda februárban (2000) című kötetek esetén észrevehető egyfajta történetfilozófiai érdeklődés is, ebből a szempontból verseit érdemes párhuzamosan olvasni a már említett Czesław Miłosz műveivel. A másik „öreg mester”, aki János költőrokonának is tekinthető, Zbigniew Herbert, aki gyakran ógörög mitológiát vagy festészeti alkotásokat használt versei és esszéi témájául. De fontosnak tartok még egy lengyel irodalmi kontextust megjegyezni: Az Ikrek gyászbeszéde című, emlékezetes New York-i terrortámadásról szóló költemény akár ikerszövege is lehet a másik lengyel Nobel-díjas, Wisława Szymborska Fénykép szeptember 11-éről című versének, amely összefüggésre már Melhardt Gergő is felhívta a figyelmet.
Ha a magyar költészet lengyelországi recepciójáról van szó, Adyn kívül még például József Attila vagy Pilinszky János – és persze Petőfi Sándor – egy-egy kötetnyi versválogatással rendelkeznek nálunk, továbbá Juhász Ferenc vagy Kosztolányi Dezső néhány versét is tolmácsolták már (utóbbi inkább prózaíróként ismert). A Téreyhez köthető kortársak közül 2017-ben Kemény István versválogatása látott napvilágot Miłosz Waligórski barátom fordításában. De hiánypótlásra váró művek is vannak, ilyennek tartom Tandori Dezső Egy talált tárgy megtisztítása című költeményét, amely Térey (és egyéb költők, mint Gömöri György vagy Németh Zoltán) varsói szövegeivel együtt a lengyel főváros magyar irodalmi sétájának a megszervezéséhez is hozzájárulhatna. A másik kérdés az, hogy a lengyel olvasóközönség mennyire tájékozódott a 20. századi magyar líra zegzugaiban, de azért más releváns kontextusok is használatosak, például a német Hans Magnus Enzensberger, akinek több kötete is megjelent már lengyelül.
Áfra János: Fókuszáljunk most a friss verseskönyvre! Minthogy nem beszélek lengyelül, a fordítás minősége helyett csak a válogatás és az elrendezés által keltett összhatásra tudok reflektálni, a Térey-versek általad felajánlott sorrendben történő újraolvasása alapján. Eltérő hosszúságú egységekre tagolódik az összeállítás, és érzékelhető, hogy a magyar kötetekből vett versek szigetszerűen csoportosulnak. Találunk verset a debütáló Szétszóratástól (1991) kezdve egészen a 2019-es Nagy tervekkel jöttem Rosmersholmba című verseskönyvig, viszont nem érvényesül kronológia – ez kiderül a darabokat követő dátumokból, sőt, az Őszi hadjáratban (2016) átírva szerepeltetett írásoknál egy időintervallum van megadva. A válogatási szempontjaidra lennék kíváncsi. Utaltál már rá, hogy a szerzőtől kaptál instrukciókat erre vonatkozóan. A javaslatain és a személyes ízléseden kívül milyen szempontok vezérelték még a figyelmed?
Daniel Warmuz: A fordítás során, ami tulajdonképpen kb. hat évvel a megjelenés előtt vette kezdetét, annak köszönhetően, hogy egyre több szöveg keltette fel a figyelmemet, világos lett számomra, hogy csak ciklusokba rendezve érdemes bemutatni János életművének ezt a kis, de mégis tartalmas töredékét. A kronológia érvényesülésének elhagyása csak félig-meddig igaz, ugyanis a korai verseket igyekeztem nem keverni a későbbiekkel, a költői beszédmód és a nyelvi formák fejlődését akartam ezzel nyomon követhetővé tenni. Bár Térey költészete sokrétű és szerteágazó, mégis eléggé koherensnek találom, mintha egy következetes, mélyen átgondolt projekttel lenne dolgunk. Ezért a tematikus feldolgozás volt a meghatározó szempont, amelyet már a Sonja útja a Saxonia mozitól a Pirnai térig című 2003-as versgyűjteményben maga a szerző is alkalmazott bizonyos mértékig. A legjobban a sajátos földrajzi és kulturális zarándoklás érdekelt, a „Bildungsroman”-ként vagy még inkább „Bildungsgedicht”-ként is értelmezhető életút, amelyet János – mint hús-vér közép-európai értelmiségi – Debrecenből Budapesten, Varsón, Drezdán és a többi európai városon át tett meg, vissza Magyarországra, és azon belül a szülővárosába. De azért a kötetben, ahogy helyesen jegyezted meg, szigetszerű szövegkülönítmények is szerepelnek – ilyenek az Álommunka vagy a Fehér ember című ciklusok –, amelyek egyfajta intervallum jelölőjének tekinthetőek.
Áfra János: A könyv első verse a vészjósló, látomásos James Ensor szponzora voltam, támogattam a nemes szorongást, amely eredetileg a Moll nyitódarabjaként jelent meg, az utolsó pedig a Gyászmunkás, a már posztumusz közölt Nagy tervekkel jöttem Rosmersholmba záródarabja. Előbbi James Ensor Krisztus bevonulása Brüsszelbe című, morbid-szatirikus hangulatú szimbolista festményét idézi meg. Az önelégült ünneplő figurák tömegében jelentéktelenül kallódik el a Megváltó apró alakja. A vers is mintha a lényeg elvétésére mutatna rá – vallásos és közéleti áthallások szervezik az olvasást, a szakrális és szekuláris értékek feszültségterében bontakozik ki a szöveg. Mennyiben érzed ezt a teljes életműre nézve meghatározó kettősségnek? Vagy a tablószerűség miatt választottad ezt a művet a kötet élére?
Daniel Warmuz: A nyitóvers, ahogy már említettem, a Térey által preferált kötetből származik, a záródarab megválasztásában pedig egyértelmű volt számomra, hogy ugyanaz a szöveg kell legyen, mint amelyik az eredeti kiadásban János lírai életművének szimbolikus zárókövévé vált. Érdekes módon mind a két vers – amelyek politikai szövegeknek számíthatnak – bibliai, vallási utalásokkal dolgozik, a sacrum és profanum közötti szférába helyezi a mondanivalóját, illetve hasonló gondolatra reflektál: a világ megváltására, megváltoztatására irányuló gesztus megvalósítatlanságára, mintha az a nagy, merész projekt kudarcba fulladt volna. De míg a James Ensor… esetén a közös humanista értékek megőrzésére tett próbának az elszámolásáról van szó („Kitelelt a hazám, haldokló Európa”), addig a Gyászmunkásban a haza már szűk, szülőföldi értelemben szerepel („Gyászmunkás, milyen volt Magyarország, / Mielőtt az éjszakába fordult?”), ami akár Illyés Gyula Haza, a magasban című versét is eszünkbe juttathatja („Igy maradok meg hírvivőnek / őrzeni kincses temetőket”).
De ha leközöljük azt a két darabot, a lengyel válogatás még egy belső kerettel is rendelkezik, ugyanis a második, 1999-es keltezésű debreceni szöveg, az Apám és a fegyelem főmotívuma – az apafigura és az apa–fia viszony – visszatér a kötet utolsó előtti darabjában, a húsz évvel későbbi, Málnaföldek mindörökre című versben. Ebben az esetben is bizonyos kettőséggel van dolgunk, amelyre szintén a felnőtté válásból, illetve a tapasztalatok megszerzéséből eredő világszemlélet változása van nagy hatással.
Áfra János: Szeretném felhívni a figyelmet arra is, hogy milyen különleges könyvtárgyról van szó – szépen megmutatkozik rajta a lengyelek kifinomult vizuális érzékenysége. A magyar könyvpiacon ritkán jelenik meg hasonlóan korszerű dizájnú verseskötet. A borítón egy villamos látható, amely élethasonlatként tűnik fel a Szétszóratás után című versben, de szerephez jut A Kétmalomtól a Szent Annáig és a Semmi jónak elrontója esetén is, az Áldatlanságban pedig Zugló villamosai jelennek meg. Grafikai elemként az egyes ciklusok közötti oldalakon stilizált, sínvonalszerű útvonalak láthatók. Varsóra és Debrecenre – a kettő közti kapcsolatteremtés lehetőségére – is utalni képes ez a közlekedési eszköz, egyúttal pedig ráirányítja a figyelmet Térey topográfiai érzékenységére.
Daniel Warmuz: A Téreyre jellemző topográfiai motívumok, amelyekről már többen is írtak – nálam okosabb szakértők –, csak egy további érv, amely alátámasztja az imént említett válogatási kritériumot. Az igen kiváló és vagány borítót Artur Skowroński grafikus tervezte, az ő ötlete volt, és nagyon népszerűnek bizonyult. Számomra pedig személyes vonatkozása is lett, ugyanis csak a kötet megjelenése után jutott eszembe, hogy tulajdonképpen az utolsó alkalom, amikor Jánossal láttuk egymást, egy villamoshoz kötődik – ami egyébként János kedvenc járműve volt, amint arról a Térey Könyvünnep alkalmával Wilhelm Droste német fordító mesélt. A 2018-as Ünnepi Könyvhét idején egy olvasást népszerűsítő akciót szerveztek a 47–49-es villamosvonalon, amikor János Karafiáth Orsolyával együtt saját könyveit osztogatta az utasoknak, így az én kezembe is került egy a Káli holtak című regény dedikált példányai közül. Együtt (pompásan!) villamosoztunk a Deák téri megállótól, én meg leszálltam a Kálvin téren, amúgy ott, ahol egy Térey-idézet is található a sétálók lába alatt, a Reform 500 projekt közösségteremtő köveinek egyikeként. János ment tovább, és majdnem rá egy évre egy másik, számunkra ismeretlen útra kelt…
Áfra János: Az olvasás mindig egyfajta „utazás” – mit gondolsz, mitől válhat egyedi úttá ennek a könyvnek a megismerése a lengyel(ül) olvasók számára? Egyáltalán miképp hidaltad át a távolságot, próbáltad leküzdeni fordítóként a helyismeret hiányát?
Daniel Warmuz: Egyetértek veled, az olvasás abszolút utazás, de maga az élet is az – függetlenül attól, mennyire triviálisan hangzik ez a hasonlat. Lehet, hogy ez az „úti megközelítés” érdekesebbé és azáltal még „kézenfekvőbbé” teszi János költészetét. Hiszen a varsói versekben szerepel a Muranowski tér, az „ulica Orla” [Sas utca], az „aleja Róż” [Rózsaallé], és egyéb, a gettóra emlékeztető helyszínek is feltűnnek.
A budapesti versek révén pedig a lengyel olvasó bejárhatja Óbudát, a Margit-hidat, a Blaha Lujza teret, a Thököly utat, tehát azokat a helyeket, amelyeket a lengyelek akár turistaként is ismerhetnek. Szóval a versekkel együtt lehet utazni, mintha egy térképen mozognánk. A másik fajta utazás időben zajlik: hol a második világháborús Drezdában találjuk magunkat, hol pedig Magyarország bonyolult történetének áttekintését kapjuk meg, mint a Köztisztaság tér vagy az Avartalanítod című versekben. És van még a harmadik, bensőséges utazás is, amelyre a kötet tucatnyi példával szolgál.
Áfra János: Említetted nekem, hogy első debreceni utazásod alkalmával, a 2024-es Térey Könyvünnep napjaiban végigjártad A Kétmalomtól a Szent Annáig című vers alapján beazonosítható útvonalat. Van-e olyasmi, amit most, a tértapasztalat fényében másképp fordítanál le?
Daniel Warmuz: Kiderült, hogy rosszul azonosítottam a „városgazda házát”, amit inkább más szóval kellett volna megfogalmaznom, de a legfontosabb: már sokkal jobban érzékelem a versben szereplő városképet. A szövegben leírt, az 1-es villamos útvonala mentén húzódó út tulajdonképpen Debrecen két arculatát köti össze: a régi a Bem tér és a Péterfia utca környéki cívisvárosra utal, ahol több a hagyományos, egyszintes ház, a nyugodt, vidékies kis utca, a másik pedig ott kezdődik a Nagytemplomnál, ahol már tágasabb a sugárút és magasabb, igazi nagyvárosra jellemző bérházak és paloták állnak. A külföldi olvasónak, aki nem járt Debrecenben, helyszíni szemle nélkül ez kevésbé lesz nyilvánvaló, dehát néha így szokott ez lenni a versfordítással, előfordul, hogy nyelvek és kultúrák között váltva „elveszti a jelentését” egy-egy összefüggés.
Áfra János: Téreyt A debreceni poeta doctusként pozícionálod a könyv életmű-áttekintő utószavában, és valóban magas a belépési küszöbe ennek az ideális olvasóját az értelmiségiek közt megtaláló költészetnek a kihagyásos szerkesztésmód, a rejtelmesség, illetve a magas-, pop- és szociokulturális utalások komplex szintetizálása miatt, továbbá a korábban említett karakteres hanghordozásból adódóan. A formai megoldásokkal, a versritmussal sem lehetett könnyű dolgod. Melyek voltak a Térey-versek fordításának sajátszerű, jelentős kihívásai?
Daniel Warmuz: A legjellegzetesebb és ezáltal legnagyobb kihívást talán a nyelvi regiszterek keveredése és a téreys humor jelentette. Nem biztos, hogy a lengyel olvasó ugyanabban találja meg az iróniát, ahol eredetileg tervezte a szerző. Problematikus volt a vendégmondatok átültetése is, azok beazonosításában nagy segítséggel volt Melhardt Gergő. Továbbá a versek sajátos, néha eltört ritmusa az, amin sokat törtem a fejemet. Néhány vers kivételével a kötött forma nem annyira jellemző Térey költészetére, de azért ott vannak szétszóródva az időmértékes sorok, ami abból a szempontból bonyolult, hogy a lengyel nyelv kevésbé „plasztikus”, az akcentusára érvényes szabályokban több eltérés is van, ezért például a magyar hexameter ugyanúgy tud hangzani, mint a görög vagy a latin. És most gondolj csak bele, micsoda kihívás lenne a Paulus című versesregényt lefordítani!
Egy más típusú probléma, amellyel már magára hagyom az olvasót, a Térey költészetére jellemző önéletrajziságból adódik. Amíg nekem a Boldogh-ház, Kétmalom utca (2020) című memoár jelentett komoly segítséget, addig a lengyel olvasónak, aki kezébe veszi a kötetet, János igazából egy ismeretlen szerző. A kulturális különbségek is okozhatnak gondot, pláne a debreceniségre jellemző cívishagyomány, amely egy hosszabb széljegyzet nélkül szinte felfoghatatlan a lengyel művelődéstörténet felől szemlélve. Fontosabb magyarázatokat az utószóban igyekeztem adni, és annak a címét, ha már erre is utalsz, egyébként kockázatos eljárásnak találom, hiszen a „tudós költő”-megnevezés igen távolságtartó, kevésbé vonzó meghatározás lehet, de végül is helytálló, mert János az volt.
Áfra János: Vannak-e további terveid a Térey-életművel kapcsolatban hosszabb távon, illetve esetleg újabb magyar szerzők fordítását kilátásba helyezted-e, netán dolgozol is már valamely mű átültetésén?
Daniel Warmuz: Már elkezdtem fordítani János rövidebb, a Moll-kötetben található prózai jellegű szövegeit (egyperceseket), és nagyon szeretnék az utolsó verseskötetében megjelent Vendéglő a Zöld Vadászhoz című elbeszélésnek is nekiülni, hiszen remek – lengyel vonatkozásokat is tartalmazó – szöveg, sajnos túl hosszú egy folyóiratközléshez, miközben túl rövid az önálló kötetként megjelentetéshez. A valóságos Varsó teljes kiadásának gondolata is foglalkoztat, de hogy megvalósítható-e, elsősorban A méz jövője fogadtatásától és a kiadói szándéktól függ.
Jelen pillanatban Kovács Istvánnak a lengyel–magyar közös történelmet részletesen ismertető műve második kötetének átültetésén dolgozom: mielőtt nyomdába kerül a már készen álló fordítás, még a képanyagot is meg kell szerkesztenem hozzá. Ezenkívül két további könyvfordítás van tervben, köztük Szécsi Noémi Kommunista Monte Cristo című regénye.
(Megjelent az Alföld 2025/2-es számában. A borítókép a lapszám illusztrációit készítő művész, B. Nagy Gabriella linómetszete.)
Hozzászólások