Petneki Noémi: A szabadság útjai
A szabadság fogalma a közép-európai irodalmakban ritkán jelenik meg absztrakt eszményként. Sokkal inkább történeti tapasztalatként válik megragadhatóvá: megszakított, elhalasztott, gyakran erkölcsi dilemmákkal terhelt formában. A politikai elnyomás, a társadalmi viszonyok és a testi kiszolgáltatottság egymást erősítő tapasztalata élesen rajzolódik ki a kötet által tárgyalt női életutakban, ahol a szabadság nem adottságként, hanem folyamatosan újratárgyalt vágyként jelenik meg. Ebben az értelemben a szabadság nem elvont kategória, hanem olyan döntéshelyzetek sorozata, amelyekben a cselekvés, a hallgatás vagy az írás egyaránt tétet kaphat.
Petneki Noémi A szabadság útjai című kötete ebből a tapasztalatból indul ki, amikor a lengyel női irodalom több évszázados hagyományát vizsgálja. A könyv nem feminista kánont kíván létrehozni, és nem is irodalomtörténeti tankönyvként működik. Nem valamiféle egységes szabadságfogalmat kényszerít rá a tárgyalt életművekre, hanem egymástól eltérő, gyakran ellentmondásos élethelyzeteket kapcsol össze. A bemutatott szerzők esetében a szabadság mindig konkrétan megélt tapasztalat, amely politikai, társadalmi és testi meghatározottságok metszéspontjában válik értelmezhetővé. A Petneki által konzekvensen használt közérthető nyelvezet és a magyar vonatkozások beemelése kulturális közvetítői szándékról árulkodik. Petneki nem csupán rendszerezni kívánja a lengyel női irodalom hagyományát, hanem láthatóvá is akarja tenni azt a magyar olvasó számára.
A kötet enciklopédikus jellege mögött érzékelhető Petneki erős közlésvágya, amely pozícióját is meghatározza: a szerző nem csupán a tárgyalt életműveket rendszerezi, hanem tudatosan a lengyel női irodalom hagyományát a magyar olvasó számára is hozzáférhetővé és értelmezhetővé teszi. Ez a szándék tetten érhető a Krakkó városát bemutatni hivatott blogjában is. Ugyanez a mediátori attitűd azonban helyenként az értelmező sűrítés rovására is mehet. Az a törekvés, hogy „minél többen kerüljenek bemutatásra”, eredményezi az említett enciklopédikus jelleget, ami elfedheti a könyv legerősebb mozzanatait, azokat a pontokat, ahol a szabadság kérdése nem leíró, hanem valódi etikai és egzisztenciális problémaként jelenik meg. Ez a jelenség ugyanakkor nem gyengíti a kötetet, inkább rávilágít arra az értelmezői dilemmára, amely számos kulturális közvetítői vállalkozást kísér: mennyit kell megmutatni ahhoz, hogy a lényeg láthatóvá váljon.
Petneki értelmezői stratégiája talán a női test és a történelmi erőszak összefüggéseinek vizsgálatakor válik a legmeggyőzőbbé. Zofia Nałkowska A vágányok mellett című elbeszélésének elemzése nem pusztán egy jól ismert szöveg újraolvasása, hanem annak bemutatása, miként válik a női test a történelem egyik legkiszolgáltatottabb hordozójává (ez a kép egyébként a könyv számos hősénél felsejlik). A koncentrációs táborba tartó vonatról menekülő nő alakja nem rettenthetetlen ellenállóként jelenik meg, hanem olyan testként, amelyen keresztül az erőszak és a szenvedés egyaránt formát ölt. A szabadság itt nem felszabadulásként, hanem iszonyatos kockázatként mutatkozik meg, az életben maradás lehetősége azonnal újabb etikai döntéshelyzeteket teremt. Nałkowska prózájának tárgyilagossága, amelyet Petneki joggal emel ki, ebben az összefüggésben nem az empátia hiányát, hanem annak radikális újrafogalmazását jelenti, illetve számos kérdést is felvet. A szinte jegyzőkönyvszerű elbeszélésmód nem kínál feloldozást sem az áldozat, sem a szemlélők számára; a segítség, az elfordulás vagy a „kegyes” gyilkosság egyaránt morális teherként nehezedik a szereplőkre. Petneki elemzése érzékenyen mutat rá arra, hogy a történelmi erőszak nemcsak a cselekvők, hanem a tanúk számára is erkölcsi kihívást jelent. A menekülő nő sorsa nem oldódik fel a megmeneküléssel vagy a pusztulással, mindkét lehetőség a másik árnyékában értelmezhető. Petneki így nemcsak Nałkowska szövegének etikai rétegét bontja ki, hanem azt is megmutatja, miként válhat a női tapasztalat a történelmi traumák egyik legélesebb közvetítőjévé.
Nałkowska elbeszélésében a történelmi erőszak közvetlen testi tapasztalatként jelenik meg, Hanna Krall szövegeiben viszont már a közvetítés problémája kerül előtérbe. Petneki értelmezésében Krall riportjai nem elsősorban az események rekonstruálására törekednek, hanem arra, hogy megmutassák, miként válik maga az elbeszélés a trauma egyik legösszetettebb színterévé. A dolgok kimondása nem jelent feloldozást, de kockázatot abban az értelemben igen, hogy a történetek elmondása nem enyhíti a múlt terhét, csupán újra és újra felszínre hozza azt, ezáltal a riportalany szembesülni kénytelen múltbéli gyarlóságaival. Petneki különösen érzékenyen mutat rá arra, hogy Krall szövegeiben a tanúságtétel nem egy lezárt történet elmondása, hanem egy folyamatosan megszakadó, bizonytalan folyamat. (Nem esik bele abba a hibába, hogy igazságként kezelje az elmondottakat, ami ebben az értelemben jól párhuzamba állítható Hans-Georg Gadamer igazságfelfogásával.) Ebben az összefüggésben a szabadság nem az igazság kimondásának heroikus gesztusaként jelenik meg, hanem annak felismeréseként, hogy a hallgatás és a megszólalás között nincs mindig morálisan „tiszta” választás. Krall prózája így nem feloldja, hanem tovább élesíti azt az etikai feszültséget, amely a Nałkowskáról szóló fejezetben még a cselekvés szintjén volt jelen.
Petneki elemzésében Anna Świrszczyńska költészete a szabadság kérdését nem rendkívüli történelmi helyzetekhez, hanem a mindennapi élet ismétlődő kényszereihez kapcsolja. Az anyaság és a házimunka nem háttérként jelennek meg, hanem olyan testhez kötött gyakorlatokként, amelyek tartós függőségi viszonyokat hoznak létre; a gyermek ellátása, a házimunka és a saját testi kimerültség tapasztalata folyamatosan meghatározza a szabad cselekvés lehetőségeit. A gondoskodás itt nem felszabadító gyakorlat, hanem olyan fizikai és időbeli kötöttség, amelyhez a női mindennapok alkalmazkodni kényszerültek. Petneki olvasata világosan mutatja meg, hogy ezek a szövegek nem a női tapasztalat „felmagasztalását” végzik el, hanem annak nyers materialitását teszik láthatóvá. A szülés, a fáradtság, a testi kimerültség nem vezet erkölcsi fölényhez, a szabadság itt legfeljebb átmeneti állapot, amelyet a gondoskodás gyakorlatai folyamatosan újrarendeznek. A Maria Kuncewiczowáról szóló fejezet is ezt az értelmezést erősíti. A Szövetség a gyermekkel című novella a szülés és a szoptatás testi fájdalmait, valamint a szülőszobai kiszolgáltatottság tapasztalatát írja le tabuk nélkül. A hangsúly nem az események dramatizálásán, hanem a testi tapasztalaton van, azon, hogy a női test miként válik az intézményesült lelketlenség és erőszakosság elszenvedőjévé.
Maria Komornicka esetében Petneki nem az identitás radikális újrafogalmazását állítja a középpontba, hanem azt a tapasztalatot, amely ezt a fordulatot megelőzte. Az elemzés hangsúlya azon van, hogy a sorozatos elutasítások és akadályoztatások miként tették lehetetlenné a női alkotóként való kiteljesedést. Komornicka (Piotr Odmieniec Włast) identitásváltása nem felszabadító aktusként jelenik meg, hanem következményként, válaszként egy eleve beszűkített mozgástérre. A kötet rámutat arra is, hogy mindez társadalmi marginalizációval, és nem új lehetőségek megnyílásával járt. A Komornickáról szóló rész így nem egy rendkívüli életút rekonstrukcióját adja, hanem azt mutatja meg, hogy a szabadság vállalása az adott közegben miként vezethetett teljes kirekesztettséghez.
Olga Tokarczuk szövegei a kötetben nem záróakkordként, hanem új hangként jelennek meg. A fejezet nem az életmű egészét hangsúlyozza, hanem azt, ahogyan Tokarczuk írásai a centrum és a periféria viszonyát újragondolják. Meg kell ismerni a „centrumon kívüli világot”, hiszen ezeknek a perspektíváknak az ismeretében lehet meglátni a lényeget a világ összetettségében. A határok, legyenek azok földrajziak, kulturálisak és nyelviek, nem stabil választóvonalként, hanem átjárható, folyamatosan újrarajzolódó terekként léteznek. Erre erősít rá legutóbbi, magyar nyelven is megjelent regénye, az Empuszion, melyet Petneki is megemlít. A kötet Tokarczuk esetében arra figyel, hogy ezek a szövegek nem a szabadság hiányát dramatizálják, hanem annak feltételeit vizsgálják. Tokarczuk prózája ebben az értelmezésben nem kész megoldásokat kínál, hanem felvillant olyan lehetőségeket, melyek segíthetnek a kötöttségek ismeretében is együtt gondolkodni mozgásterekről.
A kötet egyik legnagyobb érdeme, hogy olyan hagyományt tesz hozzáférhetővé a magyar olvasó számára, amely eddig többnyire csak töredékesen vagy közvetett módon volt jelen. Petneki Noémi könyve nem csupán rendszerezi a lengyel női irodalom évszázados örökségét, hanem értelmezhető összefüggésekbe is rendezi azt, miközben következetesen szem előtt tartja a történeti, társadalmi és testi tapasztalatok egymásra rakódását. A könyv ott a legerősebb, ahol nem lezárt következtetéseket kínál, hanem olvasási irányokat jelöl ki, és a szabadság kérdését nem absztrakt fogalomként, hanem sérült, sokszor ellentmondásos tapasztalatként láttatja. A magyarországi polonisztika joggal lehet hálás ezért a hiánypótló munkáért, amely nemcsak láthatóvá teszi a lengyel női irodalom eddig kevéssé ismert összefüggéseit, hanem érzékeny közvetítőként is működik. Hiánypótló jellegén túl abban is jelentős, hogy közvetít két irodalmi és kulturális közeg között, és ezzel gazdagítja a lengyel–magyar kulturális párbeszédet.
Petneki Noémi: A szabadság útjai. Lengyel női szerzők a kezdetektől az irodalmi Nobel-díjakig, Budapest, Kalligram, 2025.
Hozzászólások