Jártam a kertben
Feljegyzések egy nyaralásról
1. Játszik
Fészket ás a homokba, távol a víztől,
hogy a parton gyűjtött kincseit megóvja.
Majd iszappal dobálja meg,
hogy nagyobb hullámokra hergelje, a tengert.
A víz morajlani kezd, ő felugrik.
Most két gyöngyöző fogsor vigyorog:
nevet az óriás, játszik,
nevet ő is, játszik az óriással.
Háta mögött az ég és a tenger kékje,
két lába alatt kúszó tajték,
nem tudja még, ez a nyelv a fészekig ér,
és minden ajándékát visszaszívja.
2. Szörflecke
Hasalsz a deszkán, arccal a part felé,
háttal az óceánnak.
Vársz. Kétségnek semmi hely:
biztos, hogy jönni fog a hullám.
Ezért vagy éppen itt:
mert tudod, megtörik
a formátlan víz a zátonyon.
Nem figyelsz másra: elméd kizárja a látványt.
Nem számít, milyen messze van a part,
a város, a többi ember.
A ritmusra figyelsz, hogy ne múljon rajtad,
ha a hatalmas nyelv végre megindul alattad.
Ha a pillanat közelít, tempózz!
S amint érzed, hogy utolért a kezdet,
higgy magadban és állj fel!
Te vagy most az Ember,
a nyelv hátán az értelem, elbukhatsz
egy szó után, de nem!
Már mondat vagytok együtt, már-már gondolat,
csak tartsd a deszkán s a hullámon magad,
hogy az Ember dicsőségére
versként jussatok el a partig!
3. Ficus benjamina
A szobanövényeket sosem vettem elég komolyan.
Most döbbenek rá, amíg egy benjáminfikusz másik példánya
otthon lábasnyi kaspóban, a kanapé mellett kornyadozik,
amit időnként meglocsolok, időnként elfelejtek,
itt toronymagas óriásként fölém magasodva áll,
olyan terebélyes lombbal, hogy azt hinnéd,
leszállni készülő űrbéli csészealj.
Hétszáz éves lehet ez a szentély melletti fa.
Törzse átfoghatatlan, viseltes páncél,
ágai megszámlálhatatlanok,
mint rajtuk a milliónyi rezgő, örökzöld gyertyaláng.
A hinduk itt szentként tisztelik.
És érzem valóban, hogy szentebb,
mint a forrás köré épített kőszobrok, medencék és falak;
szentebb, mint a sátornyi templomok, bennük az istenek
elhagyott foteljeivel, szentebb tán náluk is:
nem-ember-alkotta, ember-nem-értette jel.
Ha hazamegyek, első dolgom lesz,
hogy megöntözöm. Át is ültetem.
Egész másképp nézek rá mától,
hogy megláttam őt a maga teljességében.
4. Fekete homok
Fekete homokot hány a partra a tenger.
Minden hullámával eltörli és újrarajzolja a jeleket.
Hosszan figyelem, mit akar elmagyarázni.
Talán csak magában játszik.
A növények is szótlanok, anyám napon hízott
szobanövényei, pedig gyerekkorom óta köztük élek.
Nézd, egy monstera! – kiáltok fel, de az:
mintha nem is ismernénk egymást.
A fák is csak a fénnyel törődnek.
Itt minden olyan magának való,
magának elég,
az emberek békések,
még a kóbor kutyák is,
noha falkákba verődve járnak.
Az istenekhez meg csak gyereknyelven lehet szólni:
ezt add, ettől óvj!
Istenem, mennyire hiányzik
Európa, ahol verőfényben is lehet
veled és összes teremtményeiddel
perlekedni!
5. Naplemente, napozóágyon
Naplemente, napozóágyon.
Utolsó, hosszú délután.
A tenger, mintha fáradt, hálás kutya volna,
gyöngéden nyaldossa a hegyek lábfejét.
Apály van, a fiúk a fövenyen rúgják a labdát,
én leteszem a könyvem az ágy melletti székre.
Ez volna a béke. A vége. Az utolsó délután.
Várom, hogy beteljek ezzel a hosszan érlelt perccel,
vagy a perc teljen be bennem, boruljon virágba,
mielőtt az ég kék kupolája borul be a horizont mögé.
Gyorsan csúszik lefelé a napkorong.
Talán, ha itt lenne az otthonom… vajon
elmerengenék a tengeren, a naplementén,
napozóágyon, mint helyi lakos?
Vagy úgy kéne tudni élni, tényleg, mint a gyermekek,
nem gondolni rá, hogy este tízkor vár
a strand előtt a taxi?
Eszembe jut, hogy apám magyarázta egyszer:
minden pillanat befelé végtelen. Ahogy a távolság
a centiméteren két vonal között: minden fél
tovább felezhető. De egy üres percbe bele-
feledkezni hogyan lehet?
Aztán az jut eszembe, amit úgy súgott anyám, mint praktikát:
a karácsonyi kaktuszt heteken át zárd el
a fénytől, vondd meg tőle a vizet.
Csak akkor bont rügyet. Amiket megcsodálsz
és ünnepelsz: azok valójában
a kétségbeesés virágai.
(Megjelent az Alföld 2025/4-es számában. A borítókép a lapszám illusztrációit készítő művész, Szolláth Katalin munkája.)
Hozzászólások