Beszélgetés az Alföld-díjasokkal
Szirák Péter: A Debreceni Irodalmi Napok idei eszmecseréjén a levélről volt szó. Ágnes kivel állt rendszeres levelezésben?
Gergely Ágnes: Leginkább az unokatestvéremmel, Fenákel Judit írónővel. S például Lator Lászlóval. Az én pályám ővele kezdődött. Ő volt az, aki felfedezett. Elolvasta a verseimet, részletes véleményt mondott, hogy ez a sor jó, az a sor nem jó, s ez nekem akkor nagyon fontos volt. Én is hasonlóan jártam el később a fiatalokkal. Aki azt mondja, hogy neki nem kell segíteni, mert ő magától is jó költő, annak én nem hiszek, az beképzelt. Ezt a mesterséget ugyanúgy tanulni kell, mint a képzőművésznek a rajzot, vagy a muzsikusnak a skálázást.
Szirák Péter: Mostanában is születnek versek?
Gergely Ágnes: Hát persze. Néhány napja írtam egy verset a Szent István parkról. (Ld. a lapszám 3. oldalán – a szerk.) Ott éltem át az első bombatámadást. Mi egyébként gyomaendrődiek vagyunk, vagyis pontosabban endrődiek. Anyukám élete végéig endrődi tájszólásban beszélt. Aztán hét éves koromig Zalaegerszegen éltünk, apukám ugyanis dunántúli, s a szüleim egyetlen konfliktusa az volt, hogy apukám imádta a Dunántúlt, anyukám meg imádta az Alföldet. Az elemi iskolát viszont már Pesten kezdtem, a Hollán utcában. Apukám tizenháromszor kapott behívót, én azóta félek ettől a számtól. Babona, tudom, nem tehetek róla, nem tudom túltenni magam rajta. Eszembe jut, hogy úgy ment el 1943-ban az utolsó munkaszolgálatra, hogy az ajtóból visszaszólt, sietek haza. Soha többet nem láttam. Aztán először kitettek a lakásunkból, a Visegrádi utca 66-ból. Ha elmegyek a ház előtt, mindig megnézem: I. emelet 9., tízéves voltam, amikor eljöttünk onnan, imádtam ott lakni. Ott van közel a Szent István park, oda jártam játszani. S ahogy mondtam, az első légitámadás engem itt ért el a parkban, és borzasztóan megijedtem, hogy mi ez a vijjogó hang. Körülbelül, mint a mentőautóé, olyan hang volt a légi szirénáé, és megvolt a bemondásnak a rendje: „Légiveszély, légiveszély, Budapest, Budapest, légiveszély!” Mindig öt szót mondtak be. Akkor „vigyázz”, ez volt a második: „Vigyázz, vigyázz! Budapest, Budapest, vigyázz!” Akkor már menni kellett a légópincébe, s akkor utána volt a „Légiveszély elmúlt, légiveszély elmúlt, Budapest, Budapest, légiveszély elmúlt”. Hát megszoktuk, az ember mindent megszokik. Ez az első életbölcselet, amire rájöttem.
Szirák Péter: Egy interjúban azt mondta, Ágnes, hogy nem lehet elmenekülni. Ha jól emlékszem Itamár Jáoz-Keszt példáját említette, aki Endrőd mellett, Szarvason nőtt fel, Izraelben lett író, költő, akinek a magyar nyelvhez, kultúrához, tájhoz, történelemhez való kötődése idős korában fölerősödött. A versírás szorosan összekapcsolódik a szenvedéssel és a menedékkereséssel?
Gergely Ágnes: Azt hiszem, menekülés, igen. Menekülési kísérlet. Nem tudom, hogy költő lettem volna-e, ha más sors jut nekem. A versírásba a szenvedés is beletartozik.
Szirák Péter: Hogyan ír, Ágnes? Egyből számítógépbe, vagy tollal papírra?
Gergely Ágnes: Van egy új gépem, de egyébként mindig ebbe a nagy füzetbe írok, tollal. Itt van az elején a jelszavam: „Cum dignitate mori melius est, quam cum ignominia vivere”, vagyis „Inkább méltósággal meghalni, mint méltatlanul élni.” Én eredetileg latintanár akartam lenni, csak a Rákosi-rendszer betiltotta a latint. S itt a másik Browningtól: „An idle brain is Satan’s shoppe”, azaz „A lusta agyvelő a Sátán műhelye.” Méltósággal élni annyi, mint gondolkodni és írni.
Fodor Péter: Az Irodalmi Napokon tartott előadások szemléletesen bemutatták, hogyan alakult át a magyar irodalom kommunikációs szerkezete a modernitás hajnalától napjainkig. Az ebben a médiatechnológiai változássorozatban a legújabb, az ezredforduló után bekövetkezett digitális átállás Tamás és Tibor írói és irodalomtörténészi szocializációjának éppen a legérzékenyebb szakaszában zajlott le. A kapcsolatépítés, az irodalmi közéletbe való bekapcsolódás, a tanulás terén miben volt más a Ti személyes történetek a 20. századi mintákkal összevetve?
Juhász Tibor: Ahogyan a miskolci Lyukóvölgyben végzett önkéntes írói terepmunkám, úgy az 1960-as, ’70-es évek prózairodalmára fókuszáló doktori kutatásom során is arra kellett rádöbbenjek, hogy az egyéni történetek egymásmellettiségéből kirajzolódó mintázatokkal nem lehetünk elég óvatosak. Az összehasonlítások engem mindig könnyelműségre és nagyvonalú általánosításokra csábítottak, sokszor ráfáztam miattuk, talán mert elhitették velem, hogy végre megpillantottam valamit a nagyobb egészből, egy pillanatra figyelmen kívül hagyhatom az ambícióimat, és hátradőlhetek kicsit. E tapasztalat vonatkozásában tudok beszélni az írói és irodalomtörténészi szocializációmról is, amely egy olyan időszakra esett, amikor mindenki meggyőződéssel hirdette, hogy a nyomtatott sajtónak vége, a print folyóiratoknak befellegzett, az emberek nem olvasnak, az irodalom válságban van, mert elvesztette társadalmi megbecsültségét, az írásra nem lehet egzisztenciát építeni, de ha mégis erre adom a fejemet, akkor az lesz az osztályrészem, ami a hőseimé – a szegénység. Azóta sincs ez másként, de azt hiszem, az irodalom melletti elköteleződés, az irodalmi, egyáltalán a művészeti pályaválasztás a 2010-es évek előtt is nagy bizonytalanságokkal járt, ami természetesen nem cáfolja például a printalapú folyóiratkultúra jövőjével kapcsolatos félelmek megalapozottságát, még annak ellenére sem, hogy ez az interjú a (még mindig) kézzelfogható Alföld számára készül a 2020-as évek derekán. Visszatérve az indulásomhoz, az sem hagyható figyelmen kívül, hogy az akkoriban tapasztalható válságérzetnek irodalompolitikai magyarázata is volt. Egy olyan intézményi környezetben találtam magam, amely még azelőtt szétesett, mielőtt alkalmazkodhattam volna hozzá. De őszintén szólva ez sem tántorított el. Már csak azért sem, mert akkoriban nem volt összehasonlítási alapom, nem láttam át ezeket az összefüggéseket. Naivan, szórványosnak is csak jóindulattal nevezhető szakmai ismeretekkel kerültem a Debreceni Egyetemre, az első, Ez nem az a környék című verseskötetem 2015-ben, tehát elsőéves koromban jelent meg, és bár mindenki evidenciaként kezelte, hogy tisztában vagyok például Michel Foucault munkásságával, én valójában még a Tar Sándor-életmű létezéséről is csak a saját recepciómból értesültem. Ennyiben
a debütálásom szokatlannak mondható, hiszen manapság, már amennyire én látom, az induló szerzők egyetemi tanulmányaikkal párhuzamosan vagy azt követően írják meg, fejezik be első köteteiket, és a pályájuk alakulását is jellemzően az befolyásolja, hogy a felsőoktatásban töltött időszak után milyen feladatokkal szembesítik őket a létfenntartás, a családalapítás körülményei. Én azok közé tartozom, akiknek viszonylag hamar kellett megtanulniuk gondoskodni önmagukról és másokról, és ennek bizonyosan köze van a könyveim rövidségéhez, no meg ahhoz, hogy bűntudatom van, ha visszautasítok egy munkát. De amit a szocializációmmal kapcsolatban, a kérdésedre válaszolva ezzel mondani szeretnék, az az, hogy sok minden más mellett a nyomtatott szó erejét is egészen korán megtapasztalhattam. Nemcsak az alaptalanul nekem tulajdonított felkészültség ébresztett rá erre az erőre, hanem az is, hogy az évek során több megkeresést kaptam távoli, jellemzően nógrádi ismerőseimtől, hogy ha lehet, akkor intézzem már el gyermekük felvételijét ebbe vagy abba a középiskolába, adattassam már ki X. Y. könyvét a Scolar Kiadónál, amelynek (egyébként „csak”) szerzője vagyok, vagy ha nem nagy kérés, juttassam már álláshoz ezt és ezt a frissen érettségizett fiút. A médiatechnológiai változások dacára ha nyomtatásban jelensz meg, nagyobb hatalmat tulajdonítanak neked, mint az online publikációk esetében, és ebből sok zavarba ejtő következtetést lehet levonni. Én most csak azt az egyet emelném ki, hogy ehhez a hatalomhoz még olvasók sem kellenek. Többször megfigyeltem már, hogy ha kiderül, hogy egy író, ráadásul egy többkötetes író van a társaságban, még azok is elkezdik megválogatni a szavaikat, akik ezzel egészen addig nem voltak tisztában, vagyis egy sort nem olvastak az adott szerzőtől, tőlem. Hasonló jelenségeket érzékelek a szűkebb és a tágabb családi köreimben is, amit szintén nem gondolok újszerűnek, hiszen az elmúlt években épp egy olyan író novelláiban ismertem fel a modernizációval, a mobilitással, az írással és a tanulással járó társadalmi státuszváltozások legautentikusabb reprezentációit, akinek tragikus, szűkre szabott élete 1976-ban véget ért. Revelációval olvasom a cserszegtomaji származású Szabó István életművét, mert magamra ismerek benne.
Korpa Tamás: Pár évvel idősebb vagyok Tibornál, az emlékeim ezért némileg archaikusabbnak tűnhetnek. Fura leírni ezt így, de – adott esetben – mégis markáns lehet a különbség attól függően, hogy a nagy mediális váltáshoz és a digitalizációs kezdeményezésekhez ki, mikor, milyen életkorban, milyen (személyes és közösségi) lehetőségek segítségével juthat hozzá. Középiskolás koromban az elektronikus levelezés ismert és használt üzenetváltási mód volt már, de nyelviségében elsősorban a hagyományos levelek retorikáját, nyelvi modelljét, protokollját követtük. A közösségi médiaplatformok közül ott volt a kezdetleges iWiW és myVIP. Ám, ha egy idősebb pályatársnak szerettem volna elküldeni a verseimet, a hagyományos formulát választottam mindig (postai küldemény: kísérőlevél és kézirat). A kísérőlevelek egészen teátrálisra sikeredtek olykor (párnak a fénymásolatát eltettem), a válaszok viszont bölcsek, barátiak és bátorítóak voltak kamaszkorom példaképeitől, „környékünk”, a tágan értett Miskolc és Gömör költőitől, Gál Sándortól, Fecske Csabától, Serfőző Simontól, Tőzsér Árpádtól. El ne feledjem, rövid ideig dívott egy harsányan hibrid modell is a köreimben: a postán küldött flopi-lemez. Kézbe vehető, megfogható anyagiság, a tartalmi hozzáférés azonban a gép segítségével valósulhat meg. Elsőéves egyetemistaként a Darabos utcán laktam egy albérletben, az internetkávézók fénykorában. A Debrecen Pláza mellett is működött egy efféle intézmény, amit 2-3 naponta felkerestem. Nem volt laptopom, az okostelefonoktól fényévekre vagyunk még. A szimpla mobiltelefonok nem jeleztek, ha üzenet érkezett, kevésbé voltam naprakész, másként szorultam információinfúzióra, más reakcióidő, más élettempó, más antropológia jellemzett. Volt valamiféle rituáléja annak, hogy több nap után nyitom meg az elektronikus postaládát. Csupa kíváncsiság, nagy remények hajtottak, hosszú levelek, választékos válaszok vártak. Aztán másodévesen beköltöztem az egyik egyetemi kollégiumba, percnyi közelségbe került az Egyetemi Könyvtár a félhangosan duruzsoló számítógép-kolóniájával, amelynek egyedeit – olvasójegy birtokában – bárki igénybe vehette. De hát sokan ácsingóztunk rájuk, ezért komoly hadviselés zajlott ideiglenes birtoklásukért. Akkoriban már nem 2-3 naponta írtam be a kódomat, hanem minden nap; aztán naponta kétszer – reggel és este. Bevallom, e gyakoriság-növekedésben az is szerepet játszott, hogy andalgó szerelmesleveleket fogalmazgattam egy távkapcsolat bűvöletében. Nagy kihívás volt tartani a másikban a lelket; a metaforák, szinesztéziák, a nyelv kezdeti költői kifáradhatatlansága elbírt e kihívással, igaz, csak valameddig. Még egy példát hozok: 2007 és 2015 között, vagyis 9 éven keresztül naponta váltottam e-mailt szeretett, öreg barátommal, Lászlóffy Csaba kolozsvári költővel. Csaba habitusa, kíváncsisága, éles elméje és érzékeny lelke nem ismerte az alibizést. Saját verbális hangulatömlenyeiért, olvasmányélmény-beszámolóiért, irodalmiélet-kommentárjaiért, verselemzéseiért, jelenség-analíziseiért cserébe hasonlókat várt. Keretezte az életemet ez a kommunikáció, válaszokra sarkallt. Az idő múlása az érzések teljes repertoárját felkínálja, majd átírja. Sosem lehetek elég hálás neki érte.
Fodor Péter: A folyóirat- és könyvszerkesztői tevékenység üzenetforgalmazási technológiája a digitális térben egyfelől fölgyorsult, másfelől viszont sokszor a személyes találkozás alkalmát is fölváltja. Vannak-e ennek a változásnak olyan aspektusai, amelyeket veszteségként könyveltek el?
Korpa Tamás: 2009-től 2015-ig a Debreceni Egyetem bölcsész folyóiratának, a Szkholionnak voltam a szépirodalmi szerkesztője. A redakciót olyan kiváló hallgatótársak alkották, mint Balajthy Ágnes, Áfra János, később Barna Péter, Jován Katalin, Gesztelyi Hermina; Bényei Péter pedig felelős szerkesztőként fogta össze a stábot. Igazi apafiguraként, de filológusként és menedzserként is sokat tanulhattunk tőle. Vagyis tehetséggondozó műhelyként léteztünk: az egyetemi hallgatók „leigazolását”, szövegeiknek gondozását és a mi szerkesztői szocializációnkat illetően is. A Kossuth Kollégium kávézójában, aztán a Hetes Tanszék nevű presszóban gyakran találkoztunk, sőt, János bérelt lakásában egyszer Ági finom vacsorát is készített nekünk. Egy csapat, egy márka, klasszik szerkesztőségi dinamika, szövegszűrés, korrektúrakörök, mindezt áthatják a személyes találkozások, szeánszok, és persze a nyelvi viszonylétesítések mintázatainak tanulmányozása is. A világ csak tárul: lapszámbemutatók Debrecenben és Budapesten, kapcsolatépítési kísérletek más egyetemi orgánumokkal. Mindezt persze az egyetemi élet bája, sodrása, lüktetése is adta, éppen ezért speciális és életszakaszhoz kötött tapasztalat volt. Szerencsére, a mai megváltozott mediális, technomediális és szociális környezetben, a „virtuális szerkesztőségek” korában is vannak olyan profi folyóiratok, amelyek a személyesség kontextusait, a lap világszerű kulisszáit, valóságos holdudvarát és hátországát is építik. A Jelenkor, a Műút, a Látó, a kolozsvári Helikon (annak grandiózus, és bárki számára elérhető Utunk archívumát külön ajánlom) és az Alföld. Az Alföld nagyhatású intellektuális és baráti intézmény számomra, ahol valóban megtisztelő jelen lenni. Az Alföld-család a színvonalas lapszámok publikálása mellett hiánypótló szakkiadóként is tevékeny (Alföld Könyvek), több évtized óta képes fenntartani diszciplínákon átívelő tudományos műhelyt (Alföld Stúdió), irodalomtörténeti tanácskozásokat szervezni (Debreceni Irodalmi Napok), nívós díjat adományozni (Alföld-díj), lapbemutató karavánokat indítani, innovatív aktivitást felmutatni a közösségi médiában – összességében adekvát és előremutató módon reagálni a kortárs figyelemverseny kihívásaira. Az üzenetforgalmazási és kapcsolattartási fejlesztések rendkívül pozitívak, de fennáll a veszély, hogy nemcsak felgyorsítják, de rövidre is zárják a diskurzust. Ez pedig nem jó. Át kell érezni, át kell lelkesíteni azt, amit csinálunk. Nem csak túl – hogy egy legendás szerkesztőt, Gálfalvi Györgyöt parafrazeáljam –, hanem meg is kell élni az életünket. Az irodalmi életünket is.
Juhász Tibor: Tavaly januárban abban a megtiszteltetésben volt részem, hogy tárlatvezetést tarthattam a Petőfi Irodalmi Múzeum K. I. aki voltam – Kormos István 100 című kiállításán. A szervezők olyan fiatal szerzőknek akartak megmutatkozási lehetőséget adni, akiknek a pályája valamilyen hasonlóságot mutat Kormoséval. Úgy látták, a szerkesztés az én életemben is kiemelt pozíciót foglal el, akárcsak az övében, igaz, ő kiadói szerkesztő volt, nekem pedig könyvek gondozására eddig sajnos nem adatott sok lehetőség. Inkább folyóirat-szerkesztőként működöm, ami azt is jelenti, hogy egy kiadói szerkesztőhöz képest több szerzővel vagyok kapcsolatban, de kevesebbszer gondolkodom néhány versnél vagy 10-15 ezer karakternél terjedelmesebb léptékben, ráadásul ez a foglalkozás a lapzárták, valamint a figyelemért zajló online verseny miatt jóval szigorúbb napi penzumokkal jár. Mindenesetre örültem a felkérésnek, ugyanis szerettem volna kideríteni, fel lehet-e térképezni egy olyan szerkesztő praxisát, aki munkásságának döntő részét nem a digitális térben bontakoztatta ki. Az anekdotikus visszaemlékezések mellett egy Géczi Jánossal történő levélváltás világította meg a számomra, hogy Kormos nem kiadói hivatalnoként viselkedett, nem fontoskodott, mint sokan mások a korszakban, hanem barátként, társasági emberként közeledett a szerzőkhöz, komolyan vette őket, bohémkodott, beszélgetni akart velük, más szóval hangsúlyt fektetett a szövegmunka úgynevezett emberi vagy inkább érzelmi oldalára is. Azzal kapcsolatban viszont meglepően kevés konkrétumot találtam, hogy milyen irányelvek szerint gondozta a szövegeket, a legtöbben az irodalomról vagy a festészetről folytatott kedélyes beszélgetésekre emlékeztek vissza, és érzésem szerint nem az elhangzottak pontos rekonstrukciójára törekedtek, a találkozók eufóriáját, az eszmecserék hangulatát próbálták visszaadni. Bárhogyan is, nekem azt bizonyították ezek a visszaemlékezések, hogy a személyes találkozásokból, az egymás közvetlen társaságában végzett munkából szemléletformáló többlet is keletkezhet, amely egyrészt nehezen közvetíthető, másrészt nem feltétlenül jöhet létre akkor, ha a szerző és a szerkesztő nem egy térben hajol a papír fölé. Online környezetben ezt a többletet sajnos tényleg nagyon nehéz előteremteni, bár hozzá kell tennem, hogy hálás vagyok a szerzőim nyitottságáért, hiszen a közös munka eredményeként a legtöbb általam publikált szöveg megváltozik a megjelenéshez vezető úton. Egyébként a kérdésed azt is eszembe juttatta, hogy a szerkesztést elszemélytelenítő médiafolyamatok ellenére különös módon épp az irodalmi intézményrendszer az, ami egy másik, esetenként „idejétmúltnak” látott intézményhez, mégpedig a postához köt. Szabadúszóként, legalábbis most, amikor ezt a nyilatkozatot teszem, még az vagyok, szinte minden ügyet online intézek, a szövegeimet is elektronikusan adom le, miközben lépten-nyomon olyan megbízásokat teljesítek, amelyek a határidők betartása mellett folytonos levél- és csomagfeladásokat várnak el tőlem.
Fodor Péter: A bizalomépítés szemtől szembeni, ha jól sejtem, semmilyen technikai protézissel nem helyettesíthető alkalmát jelenti az irodalmi szociográfus, de akár a kulturális tér olvasására vállalkozó költői figyelem terepmunkája. Saját szépírói praxisotokban mi a szerepe a jelenléten alapuló tapasztalatszerzésnek, az utazásnak, az ottlétnek?
Korpa Tamás: Nagy örömmel utaztam adatközlő fákhoz udvarolni a Szádelői-völgybe, amikor A lombhullásról egy júliusi tölggyel című köteten dolgoztam, mert éreztem, hogy a jelenlét megcáfolhatatlan. Kolozsvárra is, hiszen a vágyak és képzetek másként íródnak versbe, ezáltal a belső térbe, ha megvendégel az ottlét; vagyis váratlanná, egyedivé, ezáltal eseményszerűvé válhat. De a beleképzelést sem becsülném le: a Házsongárd live jó részét ugyanis a határstop és az érzékelés-felforgató pandémia idején írtam egy kicsiny könyvtárszobában, alig hagyva el azt. A K-terminál című beszélgetőkönyv dialógusaiért – a súlyos sorsokért – aztán ismét útra kellett kelnem, és ennek meglettek a „regényesítő effektusai” a könyvben, ha időnként az interjúk körülményeiről, helyszíneiről, feltételeiről is hírt adtunk. Amikor Kolozsvár keleti kontextusairól kérdeztem Boros Lóránd etnográfust, a Pyramid nevű teázóban találkoztunk, és én az Aladin lámpása fantázianevű teát ittam. Rögzítettük és publikáltuk ezeket a korántsem marginális adatokat a végső szövegváltozatban. Vagy miközben Tőkés Erzsébet Berde Amália festőnő hagyatékáról osztott meg információkat, egyszer csak megjegyezte, hogy abban a fotelben, amelyben ülök, Amál néni élete utolsó éveit töltötte. Szó sem lehetett róla, hogy töröljük e közlést. Az ilyen narratív stratégia – meglátásom szerint – azt az érzést keltheti sikerültebb eseteiben, hogy az olvasóval itt és most történik meg a beszélgetés; bevonódhat, kvázi jelenlét-tapasztalatra tehet szert a dialógusok által kibontakozó világban. Mostanában az utazás testi bevonódást keltő hatásának egy másik típusa foglalkoztat: az úton levésé. Késő délután, sötétedés előtt időnként felülök a vonatra, és beutazom Vámospércsről Debrecenbe, keresztül a halápi erdőn. Hozzávetőlegesen 25 perc az út. Debrecenben nem szállok ki a vagonból, hiszen hamarosan visszaindul a jármű. Az megint 25 perc zötykölődés. Ritmus-gyakorlat, az önmegalkotás kattogó, zakatoló közege. Valamiféle antropológiai átállítódás megy végbe bennem, ami jólesik, érdekes nyiladékok keletkeznek a nyelven, a nyelvben, próbálom jegyzetelni őket. Andalít, de élesít az, ami körbevesz. Akkor szállok legszívesebben lokomotívra, amikor különös légköri jelenségek kísérik az utat. Ezek a gyengéim. A felhőhomlokzatok, ködsáncok, párabarázdák, égboltszakadékok, fátylak, csapadékomlás, ujjbegynyi hópelyhek. Ilyenkor mindig Hundertwasser jut eszembe. Hogy mennyire szerette az esős napokat, amikor a színek igazán felfénylenek, amikor a leginkább dolgozni tud. És ha Hundertwasserre gondolok, önkéntelenül is jön vele Walter Kampmann, az üvegcsengettyűs, átlátszó téli fák, hipnotizáló emberfák, orsószemű fa-személyiségek, recsegő csillogású lélekfák szinte ismeretlen mestere. Ha utcai lámpákat látok ködös esőben és fákat a fagyban, a Walter Kampmann képeit bámuló Hundertwasser Regentagot képzelem magam elé. Tűnő, tartós jelenlétet kölcsönöz nekem a megidézésük.
Juhász Tibor: Számomra összefügg a kettő, már nem is tudom, az írás előzi-e meg a terepmunkát, vagy a terepmunkára van szükségem ahhoz, hogy írjak. Olyan szerves részfolyamatai ezek az alkotásnak, amelyek előfeltételezik egymást. Az írói figyelem amúgy is mindent átminősít, terepmunkává teszi az élethelyzeteket, nyersanyaggá avatja az élettapasztalatokat, de én mégsem az alkotás, hanem a szabadúszói lét velejárójaként ismertem rá erre az összefüggésre. Akkor, amikor rájöttem, hogy kitágítottam a munka fogalmát és már nem tudom megkülönböztetni a szabadidőmet a munkaidőmtől. A térhasználat szempontjából viszont ez nincs így, szépíróként, amennyire lehet, igyekszem elkülöníteni a konkrét szövegírás és az ahhoz kellő megfigyelések tereit. Próbálom részfolyamatokra bontani az alkotást, amelyeket aztán különböző atmoszférákhoz, közegekhez rendelek hozzá. Ez a törekvés minden bizonnyal azért alakulhatott ki bennem, mert a munkáim és a családi-baráti kapcsolataim miatt sokat utazom, vagyis muszáj volt létrehoznom valamiféle stratégiát arra, hogy egyben tartsam magamat. Egy jó ideje számomra Debrecen az írás helye, a cívisváros az a tér, ahonnan elmegyek és ahová visszatérek, hogy szövegeket alkossak, de megkülönböztető jelentősége talán nem is az itt- vagy az ottlétnek, hanem inkább annak az oszcilláló mozgásnak van a munkásságomban, amely állandó készenlétben tart Debrecenben, Salgótarjánban és Miskolcon. Rövid időközönként eltérő miliőkön, elkülönböződő atmoszférákon vezet keresztül, más-más társadalmi rétegekkel és csoportokkal hoz kapcsolatba, hogy elbizonytalanítson és az előfeltevéseim folytonos újragondolására késztessen.
Fodor Péter: Tamás, a Térey-hagyaték gondozójaként is találkozol a mindennapi munkád során az archiválás, a médiumhasználat, a múlt bemutatásának kérdéseivel. Melyek ennek a feladatnak a fő dilemmái?
Korpa Tamás: Elsősorban a megjeleníthetőségnek a többszörössége a fő dilemma, egyben a központi kihívás számomra jelen pillanatban. A Térey-hagyaték nem egy klasszikus archívum, hanem kéziratok, szövegváltozatok, könyvek, folyóiratok, cikkek, képek, feljegyzések, személyes használati tárgyak, bútorok, ruhák, játékok, prospektusok, számlák szisztematikusan gyűjtött kollekciója. Vagyis egy eleve hagyatéknak szánt és hagyatékként ambicionált irodalmi működés szellemi és tárgyi valósága. Ha úgy tetszik, maga egy testamentum. Egy írói gondolkodás- és érzékelésmód, irodalmi kapcsolatrendszer, családi élet működésének színrevitele, ami – esetemben például – számbavételt is jelent. A Térey-könyvtár, a dolgozószoba és a budapesti írólakás bútorainak egybentartása és egységként való prezentálása a debreceni Nyíl utcai Térey Könyvsarokban ezt a közös célt szolgálja. Vagyis – és itt térek vissza a megjeleníthetőség többszörösségének elvi és gyakorlati kihívásához – kétfrontos küzdelmet folytatunk a Méliusz Juhász Péter Könyvtár, a Déri Múzeum és a Debreceni Egyetem munkatársaival azért, hogy egy olyan mini kutatóműhelyt hozzunk létre, amelyben a hagyaték filológiai, textológiai, poétikai feldolgozása, archiválása és leltározása szakmailag megfelelő módon megtörténhet; másrészt pedig, hogy lehetővé tegyük a Könyvsarokba érkező látogatók számára (akik nem feltétlenül kutatói szándékkal keresik fel e helyet) az élményközpontú befogadást. Vagyis számukra is láthatóvá, érdekessé szeretnénk tenni valamit Térey János szépírói világából, személyiségéből, habitusából, ízléséből, Debrecenhez fűződő viszonyaiból. Az ilyen típusú erőfeszítések az aszketikus filológusi munkánál persze jóval kézzelfoghatóbbak. 2025 kulcsfontosságú év lesz a Könyvsarok eddigi történetében: a tervek között 2-3 kamarakiállítás szerepel, a szokásos szeptemberi Térey Könyvünnep, emlékház-konferencia (annak érdekében, hogy helybe hozzuk
a jó gyakorlatokat Kelet-Közép-Európából), térszituáló installációk, információs táblák kihelyezése, multimediális fejlesztések, a fotóarchívum folyamatos publikálása. Pár hónapja működik a Könyvsarok közösségimédia-oldala; elkészült egy 12 részes kisfilmsorozat is a közelmúltban. A koreográfia roppant egyszerű volt. A kisfilm szereplői kiválasztottak egy tárgyat, fotót, képeslapot, könyvet (tulajdonképpen bármit a Könyvsarok állományából), amit felmutattak a kamerába, és voltaképpen ennek apropóján beszéltek Jánosról, közös élményekről, tapasztalatokról. Tehát az imagináció alapját a „tárgyhistóriák” képezték. A tárgyaknak is van történetük, narratívaképző potenciáljuk, más-más életperiódust világítanak be. A kisfilmek természetüknél fogva személyesek, szubjektívek, információkat adnak át, ugyanakkor bennfentes pillantásokat is vethetünk általuk a Könyvsarok világába. Bízom benne, hogy egy lokális emlékház/emlékszoba-útvonal is kialakul Debrecenben, és a Térey Könyvsarok bekapcsolódhat a Fazekas Mihály-szoba, Csokonai-szoba, Szabó Magda Emlékház fémjelezte hálózatba.
(Megjelent az Alföld 2025/3-as számában. A borítókép a lapszám illusztrációit készítő művész, Tóth Kinga vizuális költeménye.)
Hozzászólások