Putti Amália Helena Mária Róza
(Vécse, 1897. január 10. – New York, 1931. november 27.)
New York, 1931.
A sült csirke piros szalaggal átkötött ajándékdobozban gőzölög az asztalon. Lia a földre sepri, a hús végigsiklik a padlón, langyos zsírja csúszós, barna foltot hagy.
Még hallani, ahogy Walter becsapja maga mögött a hotelszoba ajtaját.
Lia a karosszékhez lép, belesüpped a sötétzöld bársonyhuzatba. Hátradönti a fejét, két ujjával lüktető halántékát masszírozza. Már elmúlt délután három óra, de még mindig a csontszínű selyem kombinét viseli, amiben aludt, a jobb lábán harisnya, a bal meztelen. Érzi a sült hús illatát, és gyűlöli miatta Waltert. Kegyetlen dolog ilyesmit hozni egy nőnek, aki majdnem három napja nem evett.
Óvatosan áll fel, mégis megszédül. Az ágytámlába kapaszkodik, a paplan sarka lelóg a földre, mellette gyűrött kispárna, leesett, amikor Lia felkelt, hogy beengedje a férfit. Elveszi a matracra dobott vékony köntöst, szorosan megköti a derekán. A hasára teszi a kezét, mintha gyermeket várna. Amíg nem mondta ki hangosan, hogy nem eszik, nem is volt éhes.
Végigsimít a karján, libabőrös. A kandallóban kialudt a tűz, nem akar bajlódni vele, szólni kellene a személyzetnek, de ahhoz sincs kedve. Utálja a szállodát, ezt a szobát, a dohányzóasztal billegő lábát, a ruhásszekrényt, amiben nincs elég vállfa, és az ablakokat, amik mellett folyton érezni a huzatot. A két nagy, egymással szembefordított karosszéket.
Az ágy mellett fényesre lakkozott fésülködőasztal áll, a tükre előtt halványrózsaszín, almaformájú parfümösüveg és egy üres váza. Kihúzza a fiókját, gyógyszertartódobozkát vesz elő, fehér porcelán, a tetején kék virágokkal. Bevesz három szem fájdalomcsillapítót, tartogatja a szájában. A tabletták lassan esnek szét, keserűek, pépesek lesznek. Lia felveszi a poharat az éjjeliszekrényről, az alján beszáradt, barna brandyfolt. Ráönt egy kevés vizet a kancsóból, elkeveredik az ital maradékával, zavarossá válik. Kortyonként issza meg, aztán tölt magának egy pohár gint.
Arra gondol, teljesen elveszítette az időérzékét, mióta nem tudja az étkezésekhez kötni a napszakokat. Az órára néz, mindjárt uzsonnaidő lenne. Kávét inna három cukorral, és vajas süteményt enne hozzá. Mély lélegzetet vesz, lassan, a száján fújja ki a levegőt. Őrülten vágyik egy bögre meleg tejre.
A legrosszabb, hogy nincs semmi dolga. Se forgatás, se próba, még egy parti se. Nem hivatalos vacsorára, megnyitóra, premierre. Semmi.
Felveszi a postáját az asztalról, napok óta hozzá sem nyúlt. A borítékokat nézi, az apró betűkkel írt címzést, Lya De Putti, Buckhingham Hotel. Felbontja a legalsó levelet. Közel tartja a szeméhez, hogy jól lássa, de így is hunyorítania kell. Az első bekezdést elolvassa, majd félredobja a lapot. Hülye, mondja halkan.
A következő levél az ügynökétől jött. Azt írja, a nővér szerepét sem kapta meg, de folytassa a nyelvtanulást, és vegye komolyan, mert így lehetetlen hangosfilmben szerepeltetni őt. Viszont tizenhetedikén lesz egy meghallgatás, színdarab, komédia, úgy gondolja, tetszene Liának, ha érdeklik a részletek, menjen be az irodába.
Lia arca kipirul. Hirtelen nem tudja, hányadika van, attól fél, talán már el is múlt tizenhetedike. Leakasztja a szék támlájáról a gyöngyös kistáskáját, noteszt vesz elő belőle. Végigfuttatja az ujját a napokon, hétfő délelőtt fodrászhoz kellett volna mennie, szerdán kettőre időpontja volt az orvoshoz, a tavasz óta nem múló gyomorfájdalmaira akart erősebb gyógyszert felíratni. Kiment a fejéből mindkettő. Ma péntek van, mondja ki hangosan. November tizenhárom. Délután ötkor találkozó a barátnőjével, itt, a szállodában. Már emlékszik, meg akarták látogatni a lányt, aki a filmes kosztümjeiket varrta. Nem jut eszébe a neve, de nemrég kisbabája született. Semmi kedve hozzá. Arra gondol, szól a portásnak, hogy tagadja le őt, bárki keresi, mondja, hogy el kellett mennie, és nem tudja, mikor jön vissza.
A csirkére néz. Ki kellene dobni, gondolja, de nem nyúl hozzá. Kinyitja a nagy, kétszárnyú ablakot, hogy kiszellőzzön az ételszag. Kihajol, elveszi a párkányról a cigarettát és a gyufát, rágyújt. Jólesik a hűvös levegő, most érzi igazán, mennyire eltompították a gyógyszerek és az éhség. Már a feje sem fáj. Lehunyja a szemét, hallgatja a nyüzsgést, az utcán beszélgető embereket, az autókat, az újságárust. Pár percig el tudja különíteni a hangokat, de lassanként egybeolvadnak, idegesíteni kezdi a zaj, és inkább becsukja az ablakot. Még mindig érzi a hús illatát. Nem lehet itt megmaradni, gondolja. Mégiscsak találkozik ma a barátnőjével, készülni kezd.
Eszébe jut, hogy nem illik üres kézzel menni látogatóba, de nincs itt semmi, még egy tál gyümölcs se, amit elvihetne, gondolja. Csak a baba jut eszébe. Fekete hajú, fekete szemű, felnőtt arcú porcelánbaba, kicsi, pirosra festett szájjal. A kandallóhoz lép, leveszi a párkányról. Néhány éve vette meg, mert úgy látta, hasonlít rá. Levágta a haját állig, aztán besütötte, ahogy a sajátját szokta. A fehér, fodros habcsókruhát levette róla, kidobta, flitterekkel díszített, cseresznyepiros kabátkát varrt helyette. Itt, New Yorkban, senki sem hitte el, hogy zárdában tanult, apácák oktatták neki a varrást meg a hímzést.
El akarta küldeni a lányainak, de úgy gondolta, már túl nagyok hozzá, nem babáznak. Különben is, a nekik küldött levelei bontatlanul jöttek vissza mindig, valószínűleg ezt sem adná oda nekik az apjuk. Úgy hallotta, a volt férje válás után azt mondta a lányoknak, hogy az anyjuk meghalt. Még egy sírkövet is állíttatott a gibárti kastély parkjában, ezzel a felirattal: Itt nyugszik Szepessy Zoltánné, született Putty Lia. Élt 22 évet. Nem tudja, igaz-e. Ha másvalakiről lenne szó, nevetne rajta, de így beleborzong, valahányszor eszébe jut.
Visszateszi a babát a kandallópárkányra. Nem fogja odaadni senkinek. Kár volna érte, olyan szép. Különben még azt sem tudja, fiú vagy lány a csecsemő, akit meglátogatnak.
Vörösre festi a körmét, mocorog a széken, lassan szárad a lakk. Eleinte fújja, nem akar belenyúlni. Hozzáérinti a nyelve hegyét, nem érzi az ízét, már jó, gondolja. Utána erős sminket készít magának, hasonlót ahhoz, amit a színpadon szokott viselni. A bőrét fehérre púderezi, a szemöldökét magasan, vékonyra rajzolja, a száját kicsire, szív alakúra rúzsozza. Muszáj adnia magára, mert még mindig gyakran felismerik az utcán, pedig már két éve nem játszott egyetlen mozifilmben sem. Kiment a divatból a karaktere, ezt mondják a producerek.
Hosszú gyöngysort vesz elő, duplán tekeri a nyaka köré. Tiszta harisnyát és térdet éppen takaró ruhát vesz fel, vékony, fekete pamut, nem illik az évszakhoz. Nem találja a parfümjét, a kedvenc édes illatát, az üvege olyan, mint egy alma. Átnézi a fekete táskáját, a barnát és a gyöngyöst is, de sehol sincs.
Alma, mondja ki magában, ahogy kívülről bezárja a szobája ajtaját, és érzi a gyümölcs illatát a kabátja gallérján.
Lemegy a szálloda halljába, bántja a szemét a csillárok erős fénye. A kandallóban lobog a tűz, kellemes meleg van, de magán hagyja a kabátot. Minden asztalon gondosan kitisztított hamutál és kézzel festett váza áll, vaníliasárga, vágott krizantémmal, mellettük egy-egy ottfelejtett újság.
A portás kockás papírra jegyzetel. Köszön Liának, de még befejezi a mondatot, csak utána néz fel. Az inggallérja hófehér és keményített, a haja frissen nyírt, a ruháján sehol egy szösz vagy hajszál. Liának eszébe jut, nem emlékszik, hogy megfésülködött-e indulás előtt.
A portás Liára mosolyog, segíthetek, kérdezi. Lia gúnyt hall ki a hangjából. Hagytak nekem üzenetet, kérdezi idegesen. Igyekszik halkan beszélni, de így is feszültnek tűnik. A portás a papírok közt keresgél, Lia rögtön rászól, sietek.
Nem, válaszolja a portás, amikor felpillant, nincs üzenet. Még ezt is szinte szótagolva mondja ki. Szándékosan csinálja, gondolja Lia. Szeretne a férfi arcába kiabálni, de végül szó nélkül otthagyja.
Gyengének érzi magát. Leül az egyik karosszékbe, megigazítja a derekán az övet, és rágyújt. Három napja nem eszem, és senki sem keresett, gondolja. Egyik cigarettát a másik után gyújtja meg. Észreveszi, hogy egy férfi elindul felé. Itt lakik a szállodában ő is, de nem tudja a nevét. Nem akar vele beszélni. Elfordul, felveszi az asztalon heverő újságot, úgy tesz, mintha olvasna. Óvatosan kiles a lapok mögül, a szeme sarkából látja, hogy a férfi irányt vált, már a lift felé tart.
Leteszi az újságot, felpillant a fehér faliórára. Mereven nézi, amíg egyszer körbeér a másodpercmutató. Olyan, mint egy hatalmas tányér, gondolja. Fél hat, a barátnőjének már itt kellene lennie. Ha megint azt a kalapot fogja viselni, a nevetséges lila virággal, amit legutóbb az étteremben, megmondja neki, hogy nem megy vele sehová, gondolja. Érzi, hogy ki van száradva a szája, megnyalja. Kutat a táskájában, de nincs nála semmi, amivel bekenhetné.
Nem hagytak üzenetet, ismétli magában. A három nap alatt senki. Pedig tudhatják, hogy nem eszem. Az újságra pillant. Hirtelen feláll, kisiet a szállodából, a sarkon álló újságosstandhoz szalad. Végigfuttatja a szemét a címeken, keresi a nevét, Lya De Putti, híres színésznő, éhségsztrájk. Leveszi az első magazint, ami a kezébe kerül, meg sem nézi melyik az. Nehezen lapoz, a papír meghajlik, összegyűrődik a kezében. Eldobja. Azonnal elveszi a következő lapot, átnézi ezt is, aztán a földre ejti. Már a kezében a harmadik újság, csak most figyel fel a dátumra a címlapon, aznap nem is péntek tizenharmadika van, hanem csütörtök, tizenkettő. A karja elernyed, összekevertem a napokat, gondolja, amikor meghallja az újságárus hangját. A férfi felé fordul, hozzám beszél, kérdezi Lia. Nem érti, kiabál az árus, ha el akarja olvasni, előbb fizesse ki! Lia hozzávágja az újságot.
Hűvös szél fúj, összehúzza magán a kabátot, az arcához simítja a gallér prémjét. Sehol nem írnak róla.
Szemerkélni kezd az eső, de hamar eláll. Nem akar visszamenni a szállodába, sötétedés után nyomasztó a szobája, túl tágas egy embernek. Miközben céltalanul sétál, eszébe jut, milyen jó lenne újra mezítláb járni kint, valahol, ahol érezni a földet a talpa alatt. Emlékszik, régen mennyire idegesítette a vidéki csend, mostanában pedig az állandó zaj az, ami megőrjíti. Nem akar egyedül lenni. Elhatározza, hogy moziba megy.
A jegypénztár előtt hosszú sor áll, egy magas férfi az utolsó, a kisfia kezét fogja. A férfi kabátujján apró, kör alakú lyuk van, talán ugyanígy, sorban állás közben égették ki cigarettával, gondolja Lia. A kisfiú haját szorosan a fejére fésülték, és nyalókát szopogat, aminek a szára kilóg a szájából. Cuppogva nézi az elhaladó autókat.
Már a sor közepén áll, amikor rájön, fogalma sincs, milyen filmet vetítenek. A plakátot nézi, de hiába hunyorít, nem sikerül elolvasni a címet. Csak a szőke nőt tudja kivenni a kék háttér előtt, mintha behajlított lábbal ülne. Talán B betűvel kezdődik a neve, de az is lehet, hogy a cím az. Lehetnék én is szőke, gondolja. Kaphatnék jobb szerepeket, nem kellene mindig a csábítót alakítanom. A rendezők folyton azt válaszolják, egyszerűen ilyen a karaktered, Lia. Van valami a tekintetedben.
Tudta, hogy a színészet nem tarthat örökké, de régen, a hangosfilm előtt imádták őt Budapesten, Berlinben, Bukarestben. Még Londonban is játszott. Nem gondolta volna, hogy harmincnégy éves korára megunják, és nem tud mihez kezdeni az életével. Semmi más nem jutott eszébe, csak az, hogy újra férjhez mehetne, legyen Walter felesége, gazdag háziasszony, társadalmi előkelőség. Amikor a férfi megmondta, hogy nem veheti el, mert csak egy színésznő, és a családja sosem egyezne bele, Lia azt hitte, megnyílik a lába alatt a föld. Majd beleőrült a tehetetlenségbe. Napokig nem érzett éhséget, csak csipegetett abból, amit elé tettek. Három napja Walter azt mondta, enned kell. A válasz természetes volt, magától értetődő. Nem. Nem eszem, amíg nem kapok szerepet. Nem eszem, amíg el nem veszel feleségül. Azt se bánom, ha éhen halok. Komolyan is gondolta.
Amikor ma Walter becsengetett, azt hitte, gyűrűt hoz. Vagy legalább egy szőrmebundát, nercet vagy nyulat. Hozzá kellett volna vágnia a csirkét!
Az előtte várakozó gyerek elengedi az apja kezét. Forgolódik, felvesz a földről egy galambtollat, végigsimítja, majd Liára néz. Lia kiölti rá a nyelvét, fúj, mondja a kisfiúnak. A gyerek szája sarkát rózsaszínre színezte a piros nyalóka, ragacsosan fénylik. Az arcához érinti a tollat, közben még mindig Liát figyeli. Undorító, suttogja a gyereknek. Rosszul van a nyalókától, a tolltól. Madárszagot érez, felkavarodik a gyomra. Megszédül, rálép a fiú apjának sarkára. A férfi hátrafordul, de még mielőtt megszólalhatna, Lia zavartan rákiabál: Mit képzel? A férfi pislog, a gyerekre pillant, aztán megint felnéz. Lia elrohan.
Sötétedik, mire hazaér a szállodába. A portás hangosan köszön neki a pult mögül, de ő nem felel, felszalad a lépcsőn.
A villany ég a szobájában, amikor kinyitja az ajtót. Leveszi a kabátját, kilép a cipőjéből, megmozgatja az elzsibbadt lábujjait.
A sült csirke még mindig a földön hever. Megint arra gondol, hogy ki kellene dobni. Odalép, lassú, óvatos mozdulatokkal visszateszi a dobozába. A keze sikamlós a fűszeres, sós zsírtól. Lehunyja a szemét, leszopogatva ujjáról a zsírt. Mélyeket lélegzik. Kinyitja a szemét, visszateszi a dobozra a tetejét, aztán elsírja magát.
Vetkőzni kezd, szinte tépi magáról a ruhákat. Megint csak a selyemkombinét viseli, a pántja lecsúszik, visszahúzza. A vállán összeér néhány bőrszínűre fakult heg, már nem emlékszik, hogy akkor szerezte, amikor lezuhant a repülőgépe, vagy akkor, amikor egy veszekedés után levetette magát a lépcsőn, és átesett az ablaküvegen. Tölt magának egy brandyt, aztán még egyet, és még egyet. Az utolsó pohár itallal bevesz két szem altatót.
Feltesz egy lemezt, a jazz keveredik az utcáról beszűrődő zajjal. Táncolni kezd, a tükörben nézi puha, húsos combját, kerek vállát, fekete haját. Még mindig szépnek látja magát. Fiatalon szült, nem hagyott nyomott a testén a két terhesség. A gyöngyöket morzsolgatja a nyakában. Pedig bármit el tudnék játszani, gondolja. Bármit, anélkül, hogy megszólalnék.
Képtelen a zenére koncentrálni, remeg a keze. Figyeli, ahogy a mozdulatai egyre darabosabbá, nehézkesebbé válnak. A nyakához nyúl, lazít a gyöngysoron, de így is szorosnak érzi, inkább leveszi, visszateszi az ékszeresládikába. Kikapcsolja a lemezjátszót, nem figyel, véletlenül leveri a babát a kandallópárkányról. Szerencsére nem törik el. Otthagyja a földön.
Lefekszik az ágyra. Fázik, az álláig húzza a gyűrött paplant. A plafont bámulja, és azt mondogatja magának, az éhség jó dolog, azt jelenti, hogy nem adtam fel. Mindent kibírok. Egyre nehezebb a szemhéja.
Hajnalban ébred. Kint még sötét van, a szálloda folyosója csendes. Karja és lába zsibbadt, de a tudata tiszta. Bár nem emlékszik rá, mégis biztos benne, hogy álmodott, mert egyetlen mondat ismétlődik a fejében: Nem tudja meg senki.
A talpát a hideg padlóra teszi. Az ágy végébe gyűrt köntös a földre hullik, amikor feláll. A dohányzóasztalhoz lép, leveszi az ajándékdoboz tetejét, aztán eltépi az oldalát.
A csirke hideg, a bőre olyan, mint a gumi. Eleinte kicsiket tép belőle, egy kevés hús a melléről, egy kicsi a combjáról. Senki sem fogja megtudni, suttogja. A keze ösztönösen mozog, egyre gyorsabban, egyre nagyobb darabokat szakít.
Megtelik a gyomra, de még mindig mohón fal, alig rág. A hasa kemény, és hányingere van, mégsem képes abbahagyni az evést, annyira jólesik a hús ízét éreznie a szájában, azt, ahogy visszatér testébe az erő.
Hirtelen történik. Valami a torkán akad. Köhög, de nem jön fel semmi. Először olyan, mintha félrenyelt volna. Azt hiszi, megfullad, kapkodja a levegőt, aztán egyre lassabban, egyre mélyebbeket lélegzik. Kap levegőt, ettől megnyugszik.
A nyelőcsövében akadt el valami. Vizet önt a kancsóból, megissza. A kezét a kulcscsontja feletti kis mélyedésre teszi, minden kortynál a nyelésre, a torkára koncentrál. Érzi a szúrást, éles fájdalom egy pontosan behatárolható helyen. Attól fél, olyan mohón evett, hogy lenyelt egy apró csontdarabot, az akadt meg a torkán.
A szájába vesz néhány falat húst. Már nem esik jól, sokáig rágja, egészen folyóssá válik. Nem akarja lenyelni, de arra gondol, muszáj, hátha leviszi a csontot a gyomrába. Erőt vesz magán, de a falat nem megy le, a dobozba köpi a maradék csirke mellé. Újra megpróbálja, de újra visszaöklendezi, a csontdarab pedig nem mozdul.
Lenyúl a torkán, próbálja kitapintani a csontdarabot, de nem érzi. Egyre lejjebb erőlteti az ujját, a foga belemélyed a bőrébe, megint öklendezni kezd. Forgatja a kezét, amennyire a hely engedi, érzi, hogy felsérti a nyelőcsövét a körmével. Amikor az ablak felé tartja, látja, hogy véres az ujja hegye. Se fel, se le, gondolja. Kivesz egy frissen vasalt hímzett zsebkendőt a fiókból, abba köpi a nyálát, képtelen lenyelni.
Üvölteni kezd, dobogni a lábával, mire egyszer csak kopogtatnak az ajtón. Egy idős férfihang azt kérdezi, minden rendben van-e. Lia nem válaszol, némán vár, a férfi pedig feladja és elmegy.
A sötét szobában ül, hideg kezével cigarettát keres a táskájában, és a keresztbe tett lábát remegteti. Talán úgy kellene tennie, mintha nem történt volna semmi, gondolja, de rögtön tudja, hogy lehetetlen. Muszáj orvoshoz mennie. Meg fogja tudni Walter, megtudják a barátai, a kollégái, a régi szeretők, a filmstúdiók vezetői. Gúnyos hangvételű cikkeket írnak majd róla. Ki fogják nevetni.
Feláll, kisétál az erkélyre. Hajnalodik, a levegő nyirkos. Lábujjhegyre áll, megkapaszkodik a korlátban, áthajol rajta, mintha nézelődne. A vékony hálóingen keresztül érzi, ahogy a hasába nyomódik a hideg fém. Arra gondol, először az egyik kezével engedi el, vár egy keveset, aztán a másikkal is. Finoman elrugaszkodna, és egy pillanat múlva átbillenne a korláton. Tragikus baleset, suttogja, amikor füttyögést hall. Lia lenéz, egy férfi sétál el a szálloda előtt, újra fütyül neki, elismerősen megemeli a kalapját, aztán megy is tovább. Lia visszahúzódik az erkélyre, leül, a hátát a korlátnak dönti, és elneveti magát.
Jóleső izgalom árad szét a testében. Tulajdonképpen, ha nem nyel, alig érzi a csontot. Kis feszülés a torokban, ennyi az egész. Miért is ne lenne minden rendben?
Öltözni kezd, a legjobb ruháit veszi fel. Megigazítja elkenődött sminkjét, és észreveszi az almaformájú parfümösüveget a fésülködőasztalán. Elmosolyodik. Eszébe jut az ügynökétől kapott levél, nem írta be a noteszébe a meghallgatás időpontját. Most feljegyzi, nem felejtheti el.
Először suttog, aztán a természetes hangján szólal meg. Tud beszélni, de nem akar. Leírja egy papírcetlire: Kérem, hívjon nekem taxit. Ezt adja majd a portásnak. Elképzeli a férfi döbbent arcát, és kuncogni kezd. Egy másik cetlire a kórház címét írja, ezt a taxisnak szánja. Igazán drámai lesz.
Egy pillanatra leül, tompán szúr a mellkasa. Összefonja az ujjait az ölében. Még mindig mosolyog, érzi, hogy ez sorsdöntő pillanat. Valaminek jönnie kellett, hogy kimozdítsa őt ebből a méltatlan helyzetből. Végre megtörténik. Azok kapják a jó szerepeket, akikről írnak a lapok. Walter bejön majd hozzá a kórházba, és minden rendbe jön. A holnapi újságban benne lesz a neve. Akinek a halálhírét keltik, az sokáig él.
(Megjelent az Alföld 2025/2-es számában. A borítókép a lapszám illusztrációit készítő művész, B. Nagy Gabriella linómetszetei alapján készült.)
Hozzászólások