A vendég
Ott voltam én is azon a menyegzőn.
Roskadásig rakott asztaloknál ültünk.
Egymás után hordták a tálakat.
Mindenki kérlelhetetlen ivott,
és nagy erővel folyt a tánc.
Por csapott fel a támlátlan székek között.
Egy unokafivér bömbölve méltatlankodott,
hát állat ő, hogy csak vizet igyon?
Fülemet sértette a hangzavar.
A násznagy pörölni látszott a vőlegénnyel.
Sötétebb volt, mint máskor a nyári éjjel.
Majd elmúlt éjfél, és lett bor újra.
De feltűnt a riadt sugdolózás,
a főhely körül támadt nyugtalanság,
megváltozott a figyelem iránya.
Valakire mutogatni kezdtek,
lassan a legtöbb szem rá szegeződött.
Az anyja oldalán ült, a sátorponyva mellett.
Néhány barátja vette körbe még.
Egész este nem hagyta el a helyét.
Nem messze tőlünk felborult egy korsó.
Vörösbor folyt végig az asztalon.
A násznép kivetkezett magából,
tömött sorokban járultak elé.
Egyesek karja a magasba lendült,
és voltak, akik térdre rogyva sírtak,
nevettek az örömtől hangosan.
Akik eleinte meredten ültek,
azoknak is megrándult az ajka végre.
De csak mintha a száradó sültet rágnák.
Nem volt még szavuk az irigységre.
Vihar
A töltés messze. Árnyék oson a tarlón.
Az erdő szórja csöndjét, sötéten és pazarlón.
Vihar készül, a fák
összébb gubancolódnak.
Hangja a folyó
felől morajlik erre.
Utána éles fény üzen:
egy villám torkolattüze.
Roppan az ág, sörét nyomán a borda.
Felszívódnak a jól ismert nyomok.
Ami egyszer megvolt, nincs többé mása.
Nem látni, hol vezet az itt jártak csapása.
Holott az éjszaka
ragyog, akár az ében.
Ki tudná elbeszélni,
mi járhat a lesek
körül ólálkodó vadak fejében.
Az Ohře hídján
A férfi a vízben állva
pisztrángozott, a köldökéig érő
világosbarna vízhatlan ruhában.
A korlátnak dőlve figyeltem,
ahogy a nagy sodrású Ohře
magába szippantja a műlegyet.
A hídon túl a város
másik fele, a műemlék, a sírok,
a rendfenntartók bázisa, s a börtön,
emitt a házak, a gyéren lakott
központ, a tér, a templom,
vendéglátóhelyek és üzletek:
Theresienstadt, egykori erőd.
Előtte nap a nő a múzeumban
arról beszélt, hogy az elégetett
halottak hamvait az Ohře
feljebb eső részén szórták vízbe
az életben hagyott zsidók,
csatárláncban sorakozva a parton.
Kézről kézre adták a hamvakat
tartalmazó zacskókat: ismerősök
neve, a porrá égett testek súlya.
Az őket hajtó rémült lágerőrök,
vezényszavak. Pattogtak, mint az ostor.
A horgász egyet lépett, majd berántott.
A hal fickándozott, de rajta vesztett.
Aztán egy méretes akadt horogra,
fehéren villanó test, csapkodás.
Indulnom kellett, kezdődött az óra.
Búcsúzásképp lőttem néhány fotót.
Az egyiken a terezíni horgász
épp visszaengedi a vízbe mindkét
halat. Szaladt, vitte kincseit
az Ohře.
Magaslesek a szántóföldön
Őrtornyok
egy felégetett
koncentrációs tábor
helyén.
(Megjelent az Alföld 2025/2-es számában. A borítókép a lapszám illusztrációit készítő művész, B. Nagy Gabriella linómetszetei alapján készült.)
Hozzászólások