A földi pálya
Mintha kisiklatna egy földi pálya
– minden más pályáról! maradjak itt!
s mindennél világosabb naphomálya
elfedi képzelhető egeit.
Hagyja, persze, madarak szálljanak
az idegenebb boltozat alatt,
és hogy közelemben vannak: maradhat,
de mindegyre a Földi Ív alatt csak.
Kettészakadások búcsú-korára
születtem volna? mily szabályait
kell tanulnom, ha nem holnapra, mára?
A nem-is-kértet, hogy elérkezik,
üdvözöljem? Hogy még mim is akad,
mikor leakadnék?! „A madarak…!”
Jel-képek sose voltak, hiszen annak
elemei, tűnt Mennyként, bontva vannak.
Az elköszönő különszakadások
helyén semmit nem is helyettesíthetünk.
Álmodni lehet…? a „mások” se mások,
körülvesz minket újra csupa hívünk?
De hát ők is: hogy ők mennyit civódtak!
Igazi együttesüktől megóvtak.
A kockázatok kora sose jár le;
ily nyugalom, azt se tudhatni, várt-e:
mégis, jön valami várakozás, ott,
ahol… de hát mi ez a Földi Ívünk?
S hogy éri végpontját egy Szerte-Tárt Fok?
Hogy tér vissza „amúgy”, ami „emígy” tűnt?
Hajnalodik, hagyom az órahosszat –
– tűnődést; valakik rám várakoznak,
mint a tréfában… nehéz hinni: más-e,
amit képzelek… Nem mondja madár se.
Egy délelőtt
Majd, valahára
elérkezik csak két idő határa,
s ahogy szokták köröttem egyre, mindig:
egymást leintik.
Így integetve
lengetem lábam még-meg-nincs terekbe,
így ír le alakot, még, egy madár: itt,
ám egyre tágít.
Arrébb leülve,
a kalitkarács-közre-fonta fűre,
előre nem jelzi sejtett tudásom:
valaki másom
két idejéből
egyikhez se jut majd, s amit nem ér föl
a bárhogy engedő igen-nem ész,
lesz soha-rész,
és mintha ennyi
lett volna, ennyi se lett volna, hogy pihenni
és fáradozni fényben és sötétben –
megfut, nem értem,
elém, a sor,
és ez a több lesz kevesebb valamikor,
eláll a szó, s az érintés nesz ez:
egyőnk se lesz.
Egyőnk se nincs.
S az se, kinek szólhatnék, „hogy csak egyet ints”.
Valami majd (egy-sor-egy-délelőtt) csak megszalad, s
egy pillanat, s – – –
Az utolsó veréb Velencében
Velencei utolsó napunkon, 1976-ban, egy úszó vendéglő
fa korlátján állt; és lefényképeztem. Egy amatőrfilm
kockája. 1977-ben ugyanilyen amatőr módon egy társa
olyasmit indított el, itthon már, ami
lehetetlenné tette bármi visszatérésünket.
Bárhová. Tíz és fél év telt el azóta. Ha itthagy,
azon gondolkozom, ami a filozófia egyik – egyetlen –
valódi kérdése. Ám ő is csak az élet ilyen egyik-egyetlene.
Még ezen sem gondolkozhatom hát igazán. Ennyit
a gondolkozásról. S róla mennyit?
Mennyit voltam vele, vagyok vele? És mi ez a „mennyi”
is; mennyi? Mennyi lesz utána, majd, ami lesz?
Vannak társai, Amatőr Egyetlenség az egyetlensége,
tehát valami más van, nem a kizárólagosság,
még megtörténhet, hogy ő maga, meg ő-és-én-magunk.
Valakik együtt voltak, és, mert nincs túlja,
elválnak egymástól örökre. Ha kitömetném, még belé is
rugnék, egyszer, talán, átröpíteném a szoba legnagyobb
átlója mentén. Vagy a szeme lenne hamis üvegszem.
Mégis itt lenne – „Szpéró, Szpéró” –, beszélhetnék
a jellegzetes fehér tollakhoz, melyek
ugyanannyiak csak, mint egy vers stílusa.
A visszahajnalodás
Mire hajnalodik, kérdezem, a talán agyon-ismert
helyen, valami koszvadtságra, holott miért megyek
ilyen korán, burgonyát, diót és salátát hozok nekik,
és hazafelé még mindig – leszállt közben a köd
is, valaki, hallom, még láttam az imént, elzuhan
a fagykencés járdán, tápászkodik –, még mindig
ugyanez a félsötét, és hazaérésem ugyanilyesmi:
visszatápászkodás. Még lesz fél órám, foglalkozhatom
valamivel, elolvashatom az újságot. Kinézhetek
az ablakon, amott, ahonnét jöttem az imént, a fenyők,
nem terjeszkedett odáig az autóparkoló, és Szpéró
elődjének ott az egyik fa tövében a sírja. Szegény
F., F.-ka, ezt gondolom, ahogy olykor eljövök a fa mellett.
Ha ő el nem pusztul egy hajnalban, úgy, éhen nem
hal, végeredményben, nincs Szpéró, senki se
tudott volna fehér szárnytollairól; és most már ő is
sok évvel múlik, s ahogy egy Fehér Korszak vissza nem tér
– mi tér, mi tér –, ahogy ez nem a hajnal, bármi játéka
van, nem a hajnalodások rendszere, nem is az, hogy akkor
itt, miattuk, enyhe koszvadtságban és sehol máshol, csak itt:
miattuk: visszahajnalodva mintegy, ahogy minden példa erre mutat:
az nem, az más, más lesz, senki miatt nem lesz, és a
legkomorabb hajnal, bármi pillanatban, mert úgy lesz mégis „valami”
– úgy kell lennie.
(Megjelent az Alföld 2025/5-ös számában. A borítókép a lapszám illusztrációit készítő művész, Krizbai Gergely Krizbo grafikája.)
Hozzászólások