Ókor 2025/2. – Erőszak
Az antikvitás mint jelenkori reflexió
Az Ókor folyóirat fennállása óta következetesen törekszik arra, hogy a klasszika-filológia, a régészet és a történettudomány eredményeit ne csupán egy szűk szakmai elit, hanem a művelt nagyközönség számára is hozzáférhetővé tegye. A 2025/2-es lapszám azonban többet vállal az ismeretterjesztésnél: egy olyan tematikus blokkot állít össze, amely az antikvitás egyik legmeghatározóbb, mégis sokszor esztétizált vagy háttérbe szorított jelenségét, az erőszakot helyezi a fókuszba. A szerkesztőség döntése, miszerint az erőszak társadalmi, politikai és irodalmi reprezentációit állítják középpontba, bátor és időszerű. Az erőszak ugyanis az antik világban nem anomália volt, hanem a rendteremtés és a hierarchia fenntartásának konstitutív eszköze. A lapszám írásai azt vizsgálják, hogyan válik a nyers fizikai kényszer jogi kategóriává, mitikus narratívává vagy éppen poétikai trópussá.
A társadalmi erőszak szociológiája, traumák és politikai mechanizmusok
A szám nyitó tanulmánya – Kató Péter Hétköznapi erőszak a hellénizmus és a principátus korában – alapvető módszertani keretet ad a teljes kötethez. Kató nem a nagy hadi események felől, hanem mikrotörténeti perspektívából közelít. Legfontosabb tézise, hogy az erőszak megítélése az antikvitásban szigorúan státuszfüggő volt. A szerző részletesen elemzi a rabszolgatartó társadalom belső dinamikáját, ahol a fizikai fenyítés nem morális kérdés, hanem a „tulajdonosi gondoskodás” vagy a fegyelmezés legitim formája. Kató kiemeli a szimbolikus erőszak szerepét is: a nyilvános megalázást, a verbális agressziót és a testi büntetés vizualitását, ami a hatalmi hierarchiát tette láthatóvá és megkérdőjelezhetetlenné. Különösen izgalmas az a gondolatmenet, amely a büntetés mértékét nem az elkövetett bűnnel, hanem az elkövető társadalmi helyzetével hozza összefüggésbe. Plinius leveleit elemezve a szerző rámutat, hogy ami egy polgárnál jogos felháborodás, az egy alávetettnél lázadásnak számít. A tanulmány külön érdeme, hogy nemcsak a forrásokat (papiruszok, levelek) közli, hanem azokat a modern erőszakkutatás elméleti kereteibe (pl. Bourdieu vagy Foucault nyomán) ágyazza be, ezzel hidat képezve az ókortudomány és a szociológia közé.
Hegyi W. György Romulus, Remus és a latinok című írása a római eredetmítosz sötét oldalát, a testvérgyilkosságot (fratricidium) vizsgálja. Ezen a ponton érdemes hangsúlyozni, hogy a szerző nem elégszik meg a filológiai elemzéssel; azt kutatja, miért vált egy gyilkosság a világbirodalom alapító narratívájává. Hegyi érvelése szerint Romulus és Remus konfliktusa nem csupán egy véletlen tragédia, hanem a római és a környező latin identitás szétválásának és kényszerű egységének metaforája. A tanulmány rávilágít, hogy a rómaiak számára az erőszak az elkülönülés eszköze volt: a falak megépítése és a határsértő (Remus) megölése jelöli ki azt a szent és sérthetetlen teret, amelyet Rómának hívnak. A szerző meggyőzően mutatja be, hogyan reflektáltak a későbbi korok (különösen a polgárháborúk idején) erre az őserőszakra, mintegy sorsszerűnek beállítva a későbbi belső viszályokat.
A politikai erőszak intézményesült formáit elemzi Jancsovics Fanni Merces regni – Egy egyeduralmi kísérlet és megtorlása című munkája. A tanulmány középpontjában a köztársasági Róma egyik legnagyobb traumája, a királyságra törés (adfectatio regni) vádja áll. Jancsovics precízen mutatja be, hogyan vált a jogi eljárás és a politikai gyilkosság közötti határvonal elmosódottá. Az erőszak itt mint a közjó védelme jelenik meg: a közösség ellenségének kikiáltott politikus meggyilkolása nem bűn, hanem erény (virtus). A szerző elemzése rávilágít arra a mechanizmusra, amely során a politikai ellenfelet kívül helyezik a törvényen, megágyazva ezzel a későbbi proscriptióknak és a principátus kialakulásának. Ez a tanulmány példaszerűen mutatja be, hogyan lehet egy jogtörténeti fogalmat politikai-pszichológiai elemzéssel gazdagítani.
Irodalom és trauma: az erőszak esztétikája
A lapszám irodalomtudományos blokkja az erőszak szövegszerű megjelenítésével foglalkozik, ahol a brutalitás már esztétikai minőséggé válik. Acél Zsolt az Antigoné Dionysos-himnuszának elemzésével a tragédia és a szakrális erőszak kapcsolatát vizsgálja. Kiemeli, hogy a himnusz éppen a pusztulás előtti pillanatban szólal meg, feszültséget teremtve az isteni rend reménye és a földi erőszak (Antigoné és Haimón halála) elkerülhetetlensége között. Acél értelmezésében az erőszak itt a rend hiányának dokumentálása.
Plank Zsuzsanna Ovidius Hecuba-történetét elemzi, ahol az erőszak hatására bekövetkező metamorfózis a trauma végső stádiuma. A tanulmány legizgalmasabb része a nyelvvesztés leírása: Hecuba bosszúja és kutyaalakot öltése az emberi mivoltból való kiszakadás jelképe, ahol a beszéd helyét az artikulálatlan üvöltés veszi át. Plank érzékenyen mutatja be, hogyan válik a test az erőszak írófelületévé.
Liczek Barnabás Petronius Bellum Civiléjét vizsgálva a betört ajtó motívumát használja metaforaként. Az erőszak itt nem csupán fizikai, hanem műfaji is: a polgárháborús eposz „betöri” az elegikus és szatirikus kereteket, ahogyan Caesar is átlépi a Rubicont.
A fordítás hermeneutikája és a recenzió recenziója
A folyóirat állandó rovatai, a Textus és a Könyvek, nem csupán kiegészítők, hanem szerves részei a tudományos diskurzusnak. Frazer-Imregh Monika Agrippa von Nettesheim-fordítása és a hozzá fűzött filológiai kommentár rávilágít arra, hogy az antik bölcselet hogyan élt tovább a reneszánsz mágiában. A szerző a bevezetőjében éles kritikával illeti a korábbi magyar kiadások szakmai pongyolaságát. Rámutat, hogy az ezoterikus és hermetikus szövegek fordítása során a terminológiai pontatlanság alapjaiban torzíthatja el a szerző szándékát. Különösen hangsúlyos az imago fogalmának tisztázása: míg a népszerűbb kiadások gyakran egyszerűen képnek vagy szobornak fordítják, a szerző bizonyítja, hogy Agrippa szóhasználatában ez a talizmán technikai értelmében szerepel, amely asztrológiai erők rituális rögzítésére szolgál. A fordító módszertana rávilágít a szöveg megerőszakolására is: arra a folyamatra, amikor a modern olvasó saját fogalomkészletét kényszeríti rá egy olyan reneszánsz szövegre, amely maga is antik gyökerekből táplálkozik. A jegyzetapparátus bősége és pontossága nemcsak a szöveg megértését segíti, hanem önálló tanulmányként is megállja a helyét, bemutatva a 16. századi mágiafelfogás és az antik filozófia találkozási pontjait. A fordítás nyelvezete dicséretesen egyensúlyoz a korhűség és az érthetőség között, megőrizve a szöveg rituális emelkedettségét.
A Könyvek rovatban Szabó Csaba recenziója Walter Scheidel What is Ancient History? című művéről a lapszám egyik legfontosabb elméleti reflexiója és leginkább provokatív eleme, mivel magának a tudományterületnek a létjogosultságát és jövőjét kérdőjelezi meg. Szabó Csaba írása nem csupán összefoglalja Scheidel téziseit, hanem kritikai párbeszédbe is lép velük. Scheidel fő érve, hogy az ókortörténetnek ki kell törnie az Európa-centrikus görög-római bűvkörből, és globális perspektívába kell helyeznie magát. A recenzens részletesen elemzi a foundational history fogalmát: eszerint az ókor nem egy lezárt fejezet, hanem az a korszak, ahol a modern társadalmak alapvető struktúrái (államszervezet, írásbeliség, vallási rendszerek, strukturális erőszak) kialakultak. A recenzió rávilágít a modern ókortudomány válságára is: ha a tudományág nem képes reflektálni a 21. század globális kihívásaira (pl. migráció, társadalmi egyenlőtlenség, környezeti változások), akkor marginalizálódik. Szabó Csaba kiemeli Scheidel erőszakelméletét is, miszerint a nagy társadalmi egyenlőtlenségeket a történelem során csak katasztrofális események – háborúk, járványok, totális erőszak – voltak képesek kiegyenlíteni. Ez az elméleti kitekintés vészjósló, de nélkülözhetetlen keretet ad a lapszám többi elemzésének.
Szerkesztői koherencia és vizuális retorika
Az Ókor 2025/2-es számának legnagyobb érdeme a koherencia. Ritka az olyan tematikus lapszám, amelyben a különböző korszakokkal (görög tragédia, hellenizmus, principátus, reneszánsz) foglalkozó írások ennyire szorosan reflektálnának egymásra. Az erőszak motívuma – legyen az rabszolgák verése, testvérgyilkosság vagy irodalmi transzgresszió – egységes szemantikai hálóba fogja a tanulmányokat.
A folyóirat vizualitása is támogatja ezt az intellektuális mélységet. A borítón és a cikkek között elhelyezett illusztrációk (például a görög vázafestmények gyászjelenetei) nem a vért és a brutalitást esztétizálják, hanem az erőszak okozta emberi traumát és a közösségi reakciókat mutatják be. Ez a finom, távolságtartó vizuális retorika méltó a tudományos tartalomhoz.
Némi hiányérzetet csupán a régészeti perspektíva viszonylagos háttérbe szorulása okozhat: bár Svend Hansen írása a Dualis rovatban érinti az őskori hadviselést, a klasszikus antikvitás tárgyi emlékeinek (fegyverek, erődítmények, traumás csontmaradványok) részletesebb elemzése még tovább gazdagíthatta volna a képet.
Miért olvassunk Ókort?
Az Ókor 2025/2. száma nem ígér könnyű olvasmányt, hiszen az emberi természet sötétebbik oldalával szembesíti az olvasót. Ugyanakkor bizonyítja, hogy az antikvitás fényes és márványfehér képe mögött egy hús-vér, sokszor kegyetlen, de éppen emiatt végtelenül emberi világ rejtőzik. A folyóirat sikeresen kerüli el a puszta historizálást, és arra kényszerít minket, hogy saját korunk hatalmi mechanizmusait és erőszakformáit is az antikvitás sötét tükrében vizsgáljuk meg. Ez a lapszám nélkülözhetetlen mindazoknak, akik nemcsak ismerni, hanem érteni is akarják az antik kultúrát – annak minden fenségével és borzalmával együtt.
Ókor. Folyóirat az antik kultúrákról, XXIV. évfolyam (2025), 2. szám – Erőszak, ISSN: 1589-2700.
Hozzászólások