Veszprémi Szilveszter: Vijjogók
A Vijjogók markáns fordulatnak tűnhet Veszprémi Szilveszter első kötete, a Helyek, ahol rám öröm vár után. Míg az utóbbit főként a felnövéstapasztalat, az otthonkeresés témája és a falu–város dichotómia szervezi, az új könyv eltávolodik ettől a személyes beszédmódtól. A könnyen beazonosítható versbeszélő helyét egy teljes szólamhálózat veszi át, versről versre ismerünk meg benne új hangokat egy mitikus képzelet formálta világból. A Helyek, ahol rám öröm vár hemzseg a popkulturális utalásoktól, jellemző rá a lecsupaszított hétköznapiság, az önirónia, meditatív kitérők gyakori beékelése. Ezzel szemben a Vijjogók egy tudatosan szűkített nyelvi készlettel operál, aminek első és leglátványosabb bizonyítéka a formulaikus címhasználat (Akik elvesztették a földet, Aki feladatra született, Akit megugatnak a kutyák stb.). A roma folklórból táplálkozó kép- és motívumrendszer, az ismétlések, a mesés fordulatok, az archaizáló mondatszerkesztés olyan egységes, felismerhető nyelvet hoznak létre, amelyből az imént említett hétköznapiság teljesen kiszorul. Ez a típusú következetesség számottevő formai fegyelmet hoz, ugyanakkor az önismétlés kockázatát is magában rejti.
A két kötet hangsúlyos különbségei ellenére mégsem gondolom, hogy radikális irányváltásról lenne szó. Veszprémi költészetének egyik állandó témája, az örökséghez fűződő viszony (legyen az családi, nyelvi, vallási vagy anyagi örökség) fellelhető a Vijjogókban is, sőt, központi kérdéssé válik. Miként formál minket a származásunk? Formálhat-e ezen kívül bármi? Létezik-e valamiféle őseinkkel közös varázsnyelv, amely révén kapcsolódhatunk hozzájuk? Mitől, hogyan lehetünk jó örökösök? Lehetséges-e úgy továbbadni bármit, hogy az megőrizze esszenciáját? A Helyek, ahol rám öröm vár és a Vijjogók végső tétje ugyanúgy annak megértése, hogy kik vagyunk, miért vagyunk azok, akik, és mennyiben vagyunk saját élettörténetünk alakítói.
A Vijjogók egyszerre válik az elvesztés és a megőrzés könyvévé: Veszprémi versről versre felmutatja azt a bizonyos örökséget (a kányák és a tündérek meséi, a tűzrakás művészete, a néhai cigánybirodalom emléke, képesség a jelek olvasására stb.), ugyanakkor meg is kérdőjelezi a hozzáférés lehetőségét. A versbeszélők fáradhatatlanul mesélik a roma közösség történeteit, miközben ők maguk sem biztosak benne, hogy részesei azoknak. De lehet-e hiteles mesemondó az, aki vállaltan a hiány felől közelít? Az Aki elmegy az édesverejtéket adó fákhoz című vers kulcshelye éppen ezt a paradoxont sűríti magába: „Hiába ismerem népem meséjét / hiába tiltja a bölcsek törvénye, / be kell mennem a sötét erdőbe, / hogy ott gyerekem foganjon, / még egy megátkozott.” (52.). Itt a közösségi tudás, a beavatottság nem nyújt biztos eligazodást, és a legkevésbé sem garancia arra, hogy az egyén kiszolgáltatottsága megszüntethető lenne: „hogy mi lesz velünk / és mihez kell hűnek maradnunk / hogyan élünk tovább / nem tervezhetjük” (15.).
A kötetbe épített történetek ritkán jelennek meg közvetlen tapasztalatként. „Az apám apjának az apjának az apja / kapta a tündérektől a meséket” (12.), olvassuk a Mese apáimról című szövegben, illetve Az elűzött nagy király gyermekei is távolítással indít: „Hogy földönfutók lettünk, akkor egyszer, / nem éltem meg, még apám sem, / ő is csak hallotta” (16.). A versek beszélői egy láncba csatlakoznak be, és ennek utolsó láncszemeiként veszik magukra a közvetítői szerepet, ugyanakkor nem céljuk feloldani azt a távolságot, amely köztük és az általuk előhívni kívánt világ között jön létre. Ez a fajta kívülállás néhol látens módon, máshol expliciten nyer kifejezést, főként azokban a művekben, ahol a beszélő saját alkalmatlanságát, fölöslegességét tematizálja: „de én hitvány vagyok, mint a legvizesebb tuskó, / és ezt az apám is meg fogja látni, / hazajön és látja, hogy nem fog rajtam a tűz, / hogy csak füstölök és kormolok” (23.), „nem szólít a nevemen, mert nem szolgáltam meg, / teremtmény leszek, a legborzasztóbb” (13.), „omlik a putri oldala, és én nem figyeltem eléggé, / amikor tanította a vályogvetést” (31.). Az Akit nem tanítottak az apja nyelvére nagy felismerése, hogy a tapasztalat örökölhetőségének határa maga a nyelv, amely itt nem pusztán a meséléshez felhasznált eszköz, hanem az örökség szerves része, sőt, az örökség maga: „látom, ahogy fogy a megértés körülötte, / látom, hogy átok nyomja, de nem tudom megtörni, / pedig apám nyelvén ősiek a szavak, […] / de az apám bánatáról csak az ő nyelvén lehetne beszélni.” (63.).
A Vijjogók versei a visszatérő mesés elemeken és magán a mesélés aktusán keresztül olyan zárt rendszert építenek fel, amelyben mindegyik szöveg ugyanannak a nagy egésznek egy-egy újabb metszetét képviseli. A mesei szereplők (az öreg király, a bányarém, az Égasszony, tündérek, táltosok, vízirémek, boldogságférgek, sárkánykígyók), a hetes szám („Hét tavasz eltelt”, „fészkében ott a hétesztendős tojás”), a helyszínek (keresztút, sötét erdő, elátkozott erdő), a mesei tárgyak (varázskagyló, tojás) a kötet belső, tartalmi kohéziójának tartóoszlopaivá válnak, ugyanakkor ezek adják a kötet fraktálszerűségét is. Szinte mindegy, hol nyitjuk ki a könyvet, bármelyik oldalon ott lüktet az egész. A tűz, az erdő, az apa, az anya stb. szóelőfordulások magukkal húzzák az összes többi előfordulásukat, és minden új vers átírja az előzőeket, az előzőek pedig visszahatnak az újra. Röviden: egy igazi konceptkötet.
A töredékes cigánymesék és rövid történetszálak sokasága között kiemelt helyet foglalnak el azok a versek, amelyek a roma eredetmítoszt variálják. A Mese apáimról zárlata előrevetíti, hogy egy történet csak akkor válhat örökséggé, ha kilép az egyéni időből, és belép a mese idejébe: „nincsen szó, ami ne volna mese, […] / mert ezzel mindent el lehet mondani, / csak az én ükapám, dédapám, nagyapám / és apám történetét nem, / amíg mesévé nem válnak, addig nem” (12.). Ebbe a kitágított mesei időbe íródnak bele például az olyan eredetmítoszt tárgyaló versek, mint az Akik elvesztették a földet, Az elűzött nagy király gyermekei, Az eredendő bűn, a Meglátni a gebe lóban vagy az Aki hallott a régi lovakról címűek. Közös bennük, hogy mindegyik egy jelenbeli állapotot (a marginalizáltságot, a nélkülözést, az örökös vándorlást, a lovak és a mesék mitikus tekintélyét) teszi a múlt felől elbeszélhetővé, magyarázhatóvá, s a kollektív önértelmezés kiindulópontjaiként szolgálnak. A versek felidézik a hajdani nagy királyság, az elveszett cigánybirodalom emlékét, a Krisztus asztalától elkéső nép legendáját, a tündérektől kapott mesék történetét és a lovat, amely „egy szentség”, és „füstös szemében a cigánysors elveszett kincse” (36.). Ezek nem válnak maradéktalanul összeilleszthető építőkockákká, de nem is teszik egymást fölöslegessé.
A kötet legmesébb meséje kétségkívül A Nádszálkisasszony és a szép szegény cigány legény. Míg a többi vers nagyrészt egy-egy mesei helyzetet, alakot, motívumot villant fel, ebben a költeményben egy teljes, lezárt történetet látunk kibontakozni. Az árva cigány legény elnyeri a királylány kegyeit, de boldogságukat Hamupüpőke ármánykodása töri meg. A királylány először alakot vált, majd dinnyébe rejtőzve várja a megmentést – nehéz próbatételek után lelepleződik a csalás, a szerelmesek újra egymásra találnak, és helyreáll az igazság. A fordulatos cselekmény mellett a vers legfeltűnőbb sajátossága nyelvi anyagában keresendő, mivel a magyar nyelvű „elbeszélésbe” romani nyelvű sorok, szavak ékelődnek. Ezek egyrészt meglepik az olvasót, másrészt emlékeztetik arra, hogy a Nádszálkisasszony és a szép szegény cigány legény története nem választható el attól a nyelvi közegtől, amely létrehozta azt. A két nyelv váltakoztatásával megidéződik az a töredékesen hozzáférhető örökségkoncepció, amelyet a kötet előző verseinek beszélői tapasztalnak. A cselekmény menete természetesen követhető marad, és a mesei logika is változatlanul működik, mégis versszakról versszakra szembesülünk a megértés határaival. Hasonló távolság jön létre olvasó és szöveg között, mint a versek beszélői és az ősöktől örökölt történettár között: közel kerülünk hozzá, akár tovább is tudnánk mondani, valami elemi szintű törés azonban mégsem engedi a mesei titok teljes feltárulását. Éppen akkor, amikor a Vijjogók már a pátosz és az önismétlés határát súrolva kissé monotonná válhatna, a romani nyelv bevonásának formai bravúrja ennek lehetőségét is megsemmisíti.
„Abból kell gyógyítani, ami maradt, / és azokat, akik maradtunk, / a mesét úgy kell mondani, ahogy mindig is mondták” (61.) – a Vijjogók végső válasza a mesemondás körüli dilemmákra az, hogy örökölt történeteink nem annak ellenére maradnak fent, hogy változnak, hanem éppen azért. Veszprémi Szilveszter második kötete úgy oldja fel az ellentmondásokat, hogy verseiben a hiányt is az örökség részévé teszi, és ezt tartalmi, valamint formai síkon is sikerül teljesítenie.
Veszprémi Szilveszter: Vijjogók, Prae Kiadó, Budapest, 2026.
Hozzászólások