Urfi Péter: Sansz
Urfi Péter elsősorban közéleti újságíróként ismert, bár irodalmi berkekben sokan emlékezhetnek kritikusi tevékenységére is – ha másért nem, a Hátországi naplóról írt bírálatának vállaltan hatásvadász, provokatív felütése miatt („Nádas Péter hülye.”). Az utóbbi időben a 444 munkatársaként dolgozó Urfi első könyve, az Isten háta mögött (2022) a katolikus egyházon belüli visszaélésekkel foglalkozó oknyomozó munkaként a gyermekbántalmazó papokra, az egyházi és társadalmi hallgatás mechanizmusaira koncentrált. Az idén májusban megjelent Sansz megőrzi ezt a társadalmi érzékenységet, ám személyesebbé válva a Covid-járvány globális folyamata mellé az író saját agydaganat-diagnózisát helyezi.
Már a fülszöveg is egyszerre hangsúlyozza a szerző irodalmi és zsurnaliszta tevékenységét, és maga a könyv is ezt az utat járja be: publicisztikai stílusban írt tényirodalomként indul, de gyorsan önéletrajzi betegségnarratívává alakul. Ez a kettősség nem véletlen, a kötet tétje épp az egyéni betegségélmény és a közösségi tapasztalat viszonyában jelenik meg. Az utóbbi évek megmutatták, mennyire eltérő módon élhető meg és interpretálható egy válsághelyzet. A Covid-időszakot sokféleképpen vészeltük át, van, akinek szerettei elveszítésével, hosszú szövődményekkel zárult a karantén, a szerencsésebb háztartásokban viszont a kovászolás, fermentálás, horgolás vagy az olvasás került előtérbe. Ez a szélsőségesség a Sanszban is megjelenik, ugyanakkor Urfi esetében a kilátástalannak tűnő Covid-időszak mindennapjait a rák diagnózisa és agydaganatműtétje tovább bonyolítja. A Sansz öt kiemelt főfejezetre tagolódik, melyeken belül huszonöt műfajilag diverz alfejezet kap helyet, elsősorban naplónak nevezett karanténjegyzetek, interjúk, feljegyzések, sajtóból vett hírek és ezek retrospektív reflexiói alkotják a kötetet.
A betegségelbeszélések, illetve az autopatográfiának nevezett önéletrajzi betegségnarratívák nem újkeletűek a magyar irodalomban. A témának közel száz éve, Karinthy Frigyes Utazás a koponyám körülje óta hagyománya van, a teljesség igénye nélkül nevezetes kortárs példákként említhető Nádas Péter könyve, a Saját halál, Esterházy Péter Hasnyálmirigynaplója vagy Szilasi László Luther kutyái című műve. Utóbbi éppúgy egy üvöltésre épülő jelenettel kezdődik, mint Urfi kötete, csak míg a korábbi műben az üvöltés a beteg szájából, addig a Sanszban egy oroszlánból tör elő. Ebben a nyitó fejezetben elhangzó tanmesében két, édesapjukat elveszítő kislány ered egy oroszlán nyomába. A beszélő állat a városfalon kívül megnyugtatja őket, hogy senki sem hal meg igazán, és magányra sincs okuk, hiszen mindenki, aki egyszer elment, ott van a körülöttünk fújó szélben. A mese zárlatában a lányok és az anya is oroszlánszerű lényekké válnak. Az első fejezet szimbolikus nyitánya a kis család apa nélküli mindennapjaira koncentrál, jelezve, hogy a kötet tétje nem csupán a beteg vagy a betegség, hanem a család és a társadalmi kontextus lesz. Mégis, a Sansz olvasása során az az érzés kerítheti hatalmába az olvasót, hogy egy járványról szóló félkész tényfeltáró kötetet olvas, ami mellé elsősorban a kronológiai egybeesés miatt került az író saját agydaganat-története. Ahogy Karinthy fogalmaz saját betegsége esetében az Utazás a koponyám körülben: „az író elmesél valamit, ami mindenkivel megtörténhetik, abból a rendkívül figyelemre méltó alkalomból, mikor éppen vele történt meg”. Amíg azonban Karinthynál az egyén betegségtörténetének megírása a szöveg kiindulópontja, Urfi a Covid-időszak bemutatásával egyszerre vizsgálja a járvány jelenségének politikai és társadalmi szféráját, valamint a saját betegség átélésének és családjára gyakorolt hatásának aspektusait.
A szerző célja, hogy a karanténban írt jegyzeteit és tapasztalatait felhasználva a Covid-járvány elsősorban retrospektív értelmezői nézőpontból új kontextust és megfelelően árnyalt értelmezést kapjon, míg saját betegségéről a kötettel állítson emléket és emlékezethelyet lányai számára, ha elveszítenék édesapjukat. „Ez a könyv arra törekszik, hogy a magyar covid eddigi legrészletesebb krónikája legyen, végigkísérjen egy boldog kis családot egy halálos betegség labirintusában, és közben ne legyen olyan nyomasztó, mint ahogy az elsőre hangzik.” (23.) A kötet valóban nem nyomasztó, ám ezzel mégis valahogy elveszíti a témához szükséges melankóliát, helyenként pedig – elsősorban a nyolc karanténkrónika-alfejezet esetében – egyszerű statisztikai lajstrommá, máshol felszínes felsorolássá válik.
A járványkrónikák esetében az objektivitás, a számok és adatok dominálnak, míg a személyes történet az egyén halandóságának tétjét jeleníti meg, a két történetszál viszonyának egyensúlya azonban ingatag, a járvány nagyobb hangsúlyt kap, míg a saját betegségmegélés reflektáltabb megírása hiányzik. A Sansz elbeszélője maga is reagál az írás anyagának paradox voltára: „kizárólag közérdekű dolgokkal akarok foglalkozni, de megírni csak a személyesség segítségével tudom” (25.). Ez a kötet ars poétikája és egyben a strukturális bizonytalanság alapja is. Habár a szöveg is reflektál a szerkesztők kérésére, miszerint „a harmadik részben, már túl sok a covid” (269.), és a szerkesztés során két terjedelmes fejezet ki is kerül a kötetből, mégis a járvánnyal foglalkozó részek hamar monotonná válnak, egy idő után kevés újat tudnak mutatni. Ennek a repetitív szerkezetnek érdekes ellenpontját jelenti az Egy agysebész vallomásai-alfejezet, amely a dr. Bagó Attilával, a szerző kezelőorvosával készült interjút tartalmazza. A Neuroonkológiai Osztály vezetője a betegség másik oldalán állók szemszögéből nyújt betekintést a gyógyítás mindennapjaiba, miközben újabb példával szolgál a Covid szélsőségeit illetően.
A Sansz két megkerülhetetlen fókuszpontja Itália és Esterházy Péter. A könyv ötletének megszületését követően Urfi Esterházy A kitömött hattyú című kötetét olvasva talál rá az Imola nevű olasz településre és annak gasztronómiailag kiemelkedő éttermére, melynek meglátogatása bakancslistás tervként tér vissza. Olaszország a kezelésekből felépülve az új otthon ígéretével kecsegtet, így ez a helyszín, amely a Covid szempontjából a pokol szinonimája volt, a történet végére a maga egyszerűségében földi paradicsommá változik. Az Esterházy-kötet olvasmányélménye adja a Sansz szerkezeti alapötletét is: „összeállt, hogy mit akarok: valami naplószerű, személyes hangú beszámolót arról, hogyan telnek a hétköznapok a karanténban, másrészt az újságírói bemutatását annak, ami a társadalomban történik, és végül Esterházy mondatainak és Olaszországnak bevonását” (77.). Az Édesapám, kisangyalom című fejezetben Urfi saját élettörténetének emlékeit állítja az íróhoz fűződő viszonya mellé, explicit módon adva magyarázatot az „esterházyskodó” narrátor indítékaira, vagyis a helyenként megjelenő szójátékokra, mint a „daganapló”, a metanarrációra, intertextuális utalásokra vagy a Hasnyálmirigynaplóból vett idézetekre. Habár Esterházy kétségkívül fontos szerzői példakép Urfi számára, jelenléte a szövegben mégis inkább szétforgácsolja, mintsem gazdagítja az elbeszélést.
Maga a könyvtárgy a betegséghez kapcsolódó szorongás és feszültség ellenpontját adja. Szántó Sári kollázsszerű illusztrációi és a dominánsan babarózsaszín színhasználat élesen szembemegy a felvetett téma komorságával, az illusztrációk jól tagolják a szöveget, olyan kontextuális elemeket emelve be, mint a pezsgőző Esterházy Péter, a sugárkezelésnél használt maszk vagy a koponya CT-felvételei. A kollázsok és az illusztrációkon szereplő elemek asszociatív működése jól tükrözi a szöveg szerkezeti sajátosságait. Ahogy Szántó Sári illusztrációi is inkább egymás mellé montírozott, laza asszociációkból építkeznek, úgy maga a szöveg is egymás mögé sorakoztatott, önálló és műfajában diverz elemekből áll, mint a tanmese, a napló, a vallomás, a tudósítás vagy az orvossal készített interjú.
A kötet három szinten is tárgyalja a válsághelyzet jelentőségét: egyfelől társadalmi jelenségként, másfelől a család és a mikroközösség tapasztalataként, és csak végső soron, legkisebb részben az egyén nézőpontjából. A Sansz nem a betegről, a betegségről, haláltól való félelemről vagy az élet végességéről szól elsősorban, hanem arról, mi lesz azokkal, akik a halál után itt maradnak. Funkcionálhat-e egy család apa nélkül? Milyen megoldási stratégiákba lehet kapaszkodni a bizonytalanságban? Habár nem hibátlan szöveg, de abból a szempontból mindenképp különleges a kortárs betegségnarratívák között, hogy a betegséget magánügy helyett közösségi tapasztalatnak tekinti, ahol a beteg helyett az átélő család válik a történet főszereplőjévé.
Urfi Péter: Sansz. Járvány, agyrák, napsütötte Itália, Magyar Jeti Zrt., 2026.
Fotók: magyarjeti.hu
Hozzászólások