2026. szeptember 10-én a Gambrinus-közben, Kiss Tamás emléktáblája előtt
Az Alföld egykori műhelye előtt tisztelgünk Kiss Tamás emléke előtt, amire jó okunk van. Az Építünk című folyóiratnak ugyanis ő adta az Alföld nevet, némileg megszabadítva a folyóiratot az aktuálpolitikai ballaszttól. Rovatvezetője, majd a Kelet-Magyarországi Írócsoport elnökeként állandó meghívottja volt a szerkesztőségi üléséknek. Az 1950-es évektől, mint a debreceni fiatal költők mentora, segítette Papp Tibor, Buda Ferenc, Ratkó József, Aczél Géza, Dusa Lajos és mások kibontakozását. De foglalkoztatta a város irodalomtörténete is: 1974 június 30-án a Hajdú-bihari Napló négyoldalas összeállítást szentelt Debrecen 1944-ben újra indult irodalmi életének, s az ő tollából került ki a vezértanulmány Irodalmi életünk a felszabadulás után címmel, amely a kezdeményezéseket rögzíti, kiemelve a helyi folyóirat fontosságát. „Éppen 25 esztendeje vetődik fel az Építünk (később Alföld) megindításának gondolata is. A folyóirat megindításáig egy év telik el, s ezt az időszakot valóban a debreceni írók publicitásának hiánya jellemzi, még a Néplap sem közöl ebben az időben az íróktól szépirodalmi írásokat.” Többször hallottam tőle, hogy ő nem debreceni költő, hanem Debrecenben élő magyar poéta. Valóban, ő túlnézett a debreceni sorompókon, országos, sőt nyelvtudása révén európai távlatok vonzották. Ugyanakkor felismerte, hogy az alkotóművész a táj, a környezet szellemével kölcsönhatásban él, fejlődik. Az az író, költő, akit a hely szelleme érintetlenül hagy, az légüres térben vegetál (Debrecen című verse). A debreceni irodalomért érzett felelősség adta kezébe a tollat, amikor írótársakat méltatott. Vallotta, hogy Mata János, Pákozdy Ferenc, Niklai Ádám, Stetka Éva stb. költészete fontos színfolt, mentésre váró, kallódó érték. Mocsár Gábor életművét is maradandónak tekintette.
Tudatosan vállalkozott az értékmentő szerepére, „Én a mindent megtakarító / és megőrző ember vagyok, / századra őrzöm azt, amit rám / egy tűnő pillanat hagyott” (Sorok a múló időre). Figyelme debreceni íróelődök munkásságát is pásztázza. Már fiatal korában megragadta Tóth Árpád költészetének gyöngyházfényű csillogása, formaszépsége, s meglepően érett dolgozatban mutatott rá, hogy a szavak szobrászának a tágasan értelmezett szépségkultusz egész lelkiségét kifejező művészi attitűdje. Vállalkozott kényes számvetésre, vagyis az Oláh Gáborral való szembenézésre is. A „Kar utcai remete” feltétlenül tehetséges volt, komoly ígéret, ezért is játszották ki Rákosi Jenőék Ady ellenében. Kiss Tamás így fogalmaz: Oláh Gábor nem tévedett, hanem eltévedt. Gulyás Pál szívügye volt. A költő sírjánál című versében varázslónak és igazmondónak aposztrofálta. Még kisújszállási diák korában jutalomként megkapta Misztikus ünnepi asztal című kötetét. Megragadta a kötet szemléleti újdonsága, s varázsa elkísérte egész életében. Fákon át a Hádész kapujáig esszéje a legjobb, legérzékenyebb írás, amit valaha Gulyás Pálról írtak, beleértve Németh László Gulyás Pállal foglalkozó írásait is. Fontos a gesztus is: olyan időkben is kiállt Gulyás mellett, amikor divat volt őt mint antiszemitát és misztikust kirekeszteni. Amikor remek Gulyás Pál-esszéjében azt mondja a költőről, hogy magánélete eseményeit is bekötötte mítosza hálójába, vagy hogy formasiklató költő, nagy empátiával a lényegre tapintott, noha nem tudományos terminus technikust használt.
Ám Debrecen iránti elkötelezettsége nem fulladt regionalizmusba, ettől megóvta műveltsége, arányérzéke, európai tájékozottsága. Világosan látta, hogy a debreceniség történelmi kategória, amely koronként más minőséget mutat. Volt idő, amikor Debrecen, Huszár Gál szavaival, Magyarország és Erdély világító lámpása volt, s volt idő, amikor befelé fordult, retrográd életvitelével, kirekesztő szokásaival, cívis gőgjével tűnt ki, mint amilyennek Ady is látta. Mint tiszántúli és debreceni embernek a történelmi Debrecen nemcsak egy város, hanem a haza is, amely a 16. századtól sajátos kultúrát tudott teremteni, mert a reformáció nemcsak kultúrforradalom volt, hanem az ember forradalma is. Kétségtelen, a város olykor nehezen haladt, de az utóbbi évtizedek felgyorsult változásai nem váltak előnyére, különösen nem a városképnek – vélekedett. De bízott benne, hogy a város történelmi múltjából erőt lehet meríteni.
Élete négy helyszínhez kötődik. Érdekelte Kisújszállás költője, Nagy Imre és a város irodalmi szerepe (Móricz Zsigmond), a bihari falvakban Szabó Pál munkásságára figyelt fel, Nagyváradon Nadányi Zoltán, „a gáncstalan, tiszta költő” versvilágát ízlelgette. Alapvetően mégis Debrecennel azonosult, amiben döntő része volt Csokonainak, akiről regényt is írt. Heroizált, de nem hamísított. Nem szándékozott elkendőzni Csokonai botlásait sem, életre akarta kelteni a szoboralakot. A kritikai visszhang szerint sikerrel.
Volt rá példa, hogy egy recenzens három esszégyűjteményt szemlézett a Magyar Nemzetben, s messze a Kiss Tamásét élvezte legjobban, noha a másik két szerzőnek – úgymond – ismerősebben cseng a neve a szakmában. Hja, a vidéki lét… Telitalálat a Krúdyról adott jellemzése: „Lassan fellazult formavilága is, s már csak egy benső hangra volt képes hallgatni, ez a benső hang viszont új stílus, egyéni és modern formai megoldások forrása lett.” Ez a benső hang lazította fel a kerek, cselekményes novella hagyományos zárt szerkezetét, s árasztott érzelmet és iróniát. Egy tájszót is kölcsön vesz hősét jellemezve: mágikás. Már a kezdő Weöres Sándorról olyan tanulmányt írt, amely az egész életműre érvényes! E remek esszék vezettek oda, hogy az 1970-es években lábra kapott az a vélekedés, hogy Kiss Tamás jelentősebb esszéista, mint költő. Ez nem szerencsés, sőt hamis közelítés életművéhez. Az alanyi költő számára a vers maga a világ, a létezés sine qua non-ja. Verset azért ír a költő, hogy otthon érezze magát a világban. Az olyan versek, mint a Novemberi elégia, a Kunsági elégia, a Dunához Orsovánál, az Ottava rime, a Szindbád estéje, a Bolond Istók tűnődése és még sok-sok költemény, műfordításai közül pedig az Ajtódon kopog valaki néger spirituálé – nem félek a provinciális elfogultság vádjától – a nagy költészet szférájába tartozik.
Idézzük fel Kiss Tamás életművének néhány fontos jellemző vonását. Költői stílusa az intellektuális hangoltságú lírai realizmus. Pomogáts Béla azonban joggal mutatott rá, hogy a népi mozgalomnak is szövetségese volt, erről az alföldi tájról festett képei tanúskodnak, mindig nehézsorsú emberekkel benépesítve. Nemzedékének egyik újítása, hogy tájköltészetté fejlesztik a természetlírát, akárcsak Kiss Tamás. A Bujdosó dal, a Virágzó almafa, a Románc két hangra, az Este a tanyák közt és még jónéhány vers ezt igazolja. Az elnyomottak oldalán állt, de nem vonzotta a paraszromantika. Költőnk az értelem bázisán tartózkodott az avantgárd túlzásaitól, de a nyers valót is elvetette. Ő poéta doctus volt, nem ösztönösen verselt, hanem megfigyeléseket, filozófiai-etikai gondolatokat formált verssé, s maga az alkotási folyamat is témája volt, amit a mai posztmodern esztéták mindenek fölé helyeznek. Alain Bosquet már 1961-ban azt írta, hogy a modern költő nem hisz a témákban, inkább úgy véli, a költészet egyetlen igazi témája a költészet maga. Ennek abszolutizálása az irodalom kiszikkadásához vezetne, de tagadhatatlan, hogy az alkotási folyamat titkaiba való beavatás mindig érdekes. Például ez a tudatvibráció:
Nem ismerem a versemet,
ha már megírtam.
Mintha álomból serkenek
és nem tudom,
nevettem-e vagy sírtam.
(Nem ismerem)
A művészi tudat sajátos működése van itt gnómába foglalva, azzal a tanulsággal, hogy a költészet, a vers nem csupán a valósággal szembesülő szubjektivitás. Az ihlet lázában, azaz „versfokon”, ahogy Kiss Tamás nevezte az intuíció kegyelmi állapotát, álom, látomás, absztrakt gondolat kavarog, s ha a költő felszínre hozza tudat alatti vagy félig tudatos ösztönélményeit, rejtett vízióit, előérzeteinek foszlányait, ezek az adott pillanatban hitelesebben fejezik ki lelkiállapotát, mintha elfojtotta volna az automatizmusokat, melyek nélkül más szöveg született volna. A logikai kontroll során megesik, hogy magát az alkotót is meglepi az eredmény, mert sikerült megragadnia és felszínre hoznia énjének azokat a tartalmi mélységeit, amelyek nélkül más személyiség manifesztálódott volna. Mindez arra figyelmeztet, hogy a művészt műveiből kiindulva kell értelmezni, nem pedig életrajzi adatok alapján karakterizálni. Továbbá: az ember személyes léte heterogén, az egyén élete során nem egyetlen koherens lelki struktúra. Kiss Tamás ezt az önelemzést a Cantus brevis, Ezt csak ti értitek, Nem ismerem, Aki voltam, A vers fölöttünk, Versek című darabjaiban tárta elénk.
De mint a Nyugat harmadik nemzedékékének tagja, ő is osztozott a szép vers kultuszában, a nyelvi játékban. Íme egy versszak az Esti disszonanciából:
A szélmalom is dünnyög,
porladva sír a búza,
rajokban száll a szúnyog,
megcsap a mocsár bűze.
Végül néhány életrajzi vonatkozás. Kiss Tamás emberileg nyitott, közösségi ember volt. Ahogy maga írja, fiatalon bekapcsolódott a falumozgalomba, kapcsolatot keresett az Ady Társasággal, próbálta szervezni nemzedéktársait, levelezett Takáts Gyulával, Jékely Zoltánnal, Weöres Sándorral és másokkal. A háború miatt elmaradt nemzedékétől, 1938 után 17 év elteltével jelent meg újra verseskötete. De a törés okai között nemcsak történelmi, személyi okok is húzódnak. A sors azonban kegyes volt hozzá, lehetővé tette számára, hogy behozza elmaradását, hiszen 90 éves koráig alkotott, s ezek a versek az életmű minőségi darabjai. Ez bizony tiszteletre méltó teljesítmény! Gondoljunk az ugyancsak nagy kort megélt Dutka Ákosra, aki már 70 éves kora körül csak az Adyval való barátságát verselte újra meg újra, vagy Erdélyi Józsefre, aki ismételte önmagát, vagy rigmusokat gyártott. Nem is beszélve Gellért Oszkárról, a Nyugat társszerkesztőjéről. Az ő öregkori klapanciái már-már a patológia körébe tartoznak, mégis nyilvánosságot kaptak. Pedig jó költők voltak, ha nem is a legjobbak.
Egy nagy interjúban elmondta, hogy jövőképe optimista, bár várakozásaiba aggodalom is vegyül. Őt nem a piaci, hanem a szellemi Európa vonzza, hiszen mindig együtt élt a német és a francia kultúrával. „Számomra – mondotta – Európát jelenti mindaz, amit a görögség csinált, utánuk a latinok, majd amit a keresztény kultúra, a reneszánsz, a protestantizmus, a felvilágosodás hozott. Mi ezekkel a hatásokkal és persze nemzeti sajátosságaink megőrzésével illeszkedhetünk be a jövő, az emberiség színes, egyetemes világába. Nemzeti és európai identitásunk tudata nélkül színtelen Bábellé válnánk.” Létkérdés, hogy a XXI. században a várható fejlődéssel együtt haladjunk Európával, de magyarságunk megtartásával, a belső építkezés szerves folytatásával. Ettől szorong egy kicsit – mondotta –, de azért úgy érzi, hogy a nemzet ittléte, történelme garancia arra, hogy a közösség megbecsülje értékeinket. Nekünk pedig identitásunkat bátran kell vállalnunk, ám a honfibúnak és más rossz nemzeti tulajdonságoknak el kell tűnniük. Reménykedett abban, hogy az ország három irányba való tendálása (Tiszántúl, Dunántúl, Budapest) megszűnik, kiegyenlítődik.
Nem maradhatott el az eszméletéből az irodalom és művészetek jövőjének víziója sem. Úgy látta, csak látszat, hogy az európai irodalom, művészet válságban van, bár sok jel: érthetetlen szövegek, értelmezhetetlen festmények stb. erre utal. Ez azonban nem az irodalom, hanem az emberi szellem és magatartás, a lélek válsága. Mert alkotást csak az emberi tudat és lélek hoz létre. Miben bízik hát Tamás bácsi? – hangzott a kérdés. „Abban, hogy eljön az az idő, amikor a piac nem lesz elsődleges, amikor az anyagi lét a szellemivel együtt párhuzamosan fejlődik.”
Egyetlen dolgot sajnálok. Az ő kedves fazekasista tanítványai, élükön Módis László professzorral, arra kértek, készítsek vele életműinterjút, vagyis többórás felvételt gyerekkorától kezdve élete minden szakaszáról, ők könyvben kiadják. Akkor valami határidős dolgom volt, s csak néhány hónap múlva jelentkeztem az ötlettel nála, de már későn. Nem vállalta az érzelmileg és fizikailag kimerítő beszélgetéseket. A mulasztás nem végzetes, hiszen itt vannak a költeményei, prózai művei. Hamvas Béla szerint: „Van valami, ami a költészetnél is nagyobb: a költői lét. Van valami, ami a jó versnél is jobb: maga a költő. Jobb, ha ott áll a vers előtt és a vers mögött és a vers körül és a versben, ott áll, ő maga, személyében, személyesen és a verset betakarja és igazolja.” (Levele Gulyás Pálhoz) Tamás bácsi ezzel szemben a verset helyezte előtérbe, ahogy Juhász Gyula írta: „Nem a pacsirta fontos, csak a dal.”
Élete végéig foglalkoztatta a költői lét értelme és mássága, a költői személyiség és a vers misztikus kapcsolata. Számára a vers nem csupán tárgyiasult érzés, gondolat, hanem élő organizmus, amely túléli alkotóját.
Versek, őrizők, napom fogytán
rám egy pillantást vessetek,
ha eltűnnék, keressetek,
nyomozzatok, találjatok rám.
(Versek)
E mostani megemlékezés is ösztönözzön minket, olvasókat is arra, hogy minél többször találjunk rá Kiss Tamás versvilágra!
(Elhangzott 2026. szeptember 10-én a Gambrinus-közben, Kiss Tamás emléktáblája előtt.)
Fotók: Debrecen Literature
Hozzászólások