Irodalom + betegség = betegség

Victor Vargas hepatológusnak, aki az orvosom és a barátom

Betegség és előadás

Senki se lepődjön meg azon, ha az előadó csak hebeg-habog. Vegyük a következő esetet. Az előadó a betegségről fog beszélni. A teremben összegyűlik tíz ember. A közönség tisztelettudó, de semmiképpen sem rosszindulatú várakozással feszeng. Az előadás délután hétkor vagy este nyolckor kezdődik. A jelenlévők közül senki sem vacsorázott. Este hétkor (vagy nyolckor, esetleg kilenckor) már mindenki ott ül a helyén kikapcsolt mobiltelefonnal. Nagyszerű dolog ilyen művelt publikum előtt beszélni. Azonban az előadó nem jön, és egyszer csak a szervezők közlik: nem is fog, mert az utolsó percben hirtelen súlyosan megbetegedett.

Betegség és szabadság

Betegségről írni, főleg úgy, hogy közben súlyos betegek vagyunk − kész kínszenvedés. Betegségről írni úgy, hogy nem csak súlyos betegek vagyunk, de még hipochonderek is − kész mazochizmus és a kétségbeesés kvintesszenciája. De természetesen lehet akár felszabadító is. A betegség rémuralmát gyakorolni, még hacsak rövid ideig is, mint azok az öregasszonyok a járóbeteg-rendelőkben, akikkel az embert összehozza a jósors, és akik csak és kizárólag életük klinikai, orvosi és gyógyszerészeti vonatkozásait hajlandók elmesélni ahelyett, hogy életük politikai, szexuális vagy szakmai oldaláról csacsognának, kísértés, ráadásul ördögi kísértés, de végeredményben mégiscsak kísértés. Ezek az öregasszonyok, az általános vélemény szerint, túl vannak már mindenen, jón és rosszon egyaránt, akikről lerí, hogy Nietzsche és nem csak Nietzsche alapos ismerői, hanem Kanté, Hegelé és Schellingé, hogy Ortega y Gassetet már ne is említsük, aki nemcsak a lelkitársuk, hanem egyenesen a bizalmasuk. Valójában nem is bizalmasai, hanem inkább Ortega y Gasset klónjainak tűnnek. Oly mértékben, hogy néha azt gondolom (a végső kétségbeesés pillanataiban), hogy a járóbeteg-rendelők várószobája tulajdonképpen Ortega y Gasset Édenkertje – vagy éppenséggel pokla, attól függően, hogy ki milyen fogékonysággal közelít az ügyhöz. Ez egy olyan Paradicsom, ahol Ortega y Gasset ezer példányban intézkedik, és éli az életünket és körülményeinket. De túl távolra sodródtunk a szabadságtól, ami jobban meggondolva talán nem is szabadság, hanem inkább valamiféle felszabadító szerencse. Hiszen van-e annál felszabadítóbb érzés, mint amikor pocsékul írhatunk, rondán beszélhetünk vagy vacsora közben, két hüllőfogás közt a tektonikus lemezekről tarthatunk kiselőadást?! Vagy talán én nem érdemlem meg, hogy miután szánalmat keltettem személyem iránt, a jobboldali és baloldali vacsoraszomszédomat is sértegetni kezdjem, köpködve beszéljek, válogatás nélkül elájuljak, vagy hogy a jópofáskodó barátaim rémálmává váljak − fejj meg egy tehenet, majd öntsd a fejedre a tejet −, mondja Nicador Parra egy nagyszerű, de annál titokzatosabb versében?

Betegség és testmagasság

Térjünk a lényegre, vagyis közelítsük meg ezt a magányosan tengődő lényeget, amelyet a szél vagy a fátum egy hatalmas üres asztal kellős közepére sodort. Nem olyan rég, amikor az orvosom, Victor Vargas rendelőjéből jöttem ki, az ajtóban a többi beteg társaságában egy nő várt rám. Ez a nő aprócska volt, azaz alacsony, a feje alig ért a mellkasomig, egészen pontosan épp néhány centivel a mellbimbóm fölé, arról nem is beszélve, hogy mindehhez orbitális magassarkút viselt, amelyet szinte azonnal észleltem. Az orvosomnál tett látogatás finoman szólva is rosszul ment, nagyon rosszul – csak rossz hírei voltak számomra. Nehéz lenne megmondani, hogyan is éreztem magam.  Nem szédültem − ami teljesen indokolt lett volna abban a helyzetben −, inkább az volt a benyomásom, mintha mindenki más szédelegne, és egyedül csak én állok szilárdan a lábamon, megőrizve a hidegvérem − állom a sarat. Azonban mintha a többi beteg macskaként, azaz négylábra ereszkedve járkált volna, miközben én csak két lábon jöttem-mentem, vagy keresztbe tett lábakkal üldögéltem, de végeredményképpen édesmindegy, hogy szálfaegyenes vagyok, két lábon járok, vagy csak igyekszem nem szédelegni. Szóval akárhogyan is legyen, azt semmiképpen sem lehet állítani, hogy jól éreztem volna magam, mert egy dolog, hogy képes voltam egyenesen állni, mint a cövek, miközben a többiek macska módjára mászkáltak, és egy másik, hogy figyeltem. Nevezhetnénk ezt lelki renyheségnek, kíváncsiságnak, vagy akár morbid érdeklődésnek, de én csak a körülöttem lévő emberek felszabadult és szűnni nem akaró macskáskodását méregettem. Érzékenység, mélabú, vágyakozás – leginkább a negédes szerelmes jellemvonásai, de semmiképpen sem illik egy barcelonai kórház járóbetegéhez. Természetesen, ha ez a kórház őrültekháza lett volna, akkor egy ilyesfajta látvány a legcsekélyebb mértékben sem lett volna zavaró, hiszen már ifjúkorom óta közeli ismerőse voltam – bár elkötelezett hívének nem nevezném magamat – annak a bölcsességnek, ami azt javasolja, ha Rómában vagy, élj úgy, mint a rómaiak. Ez a legjobb, amit az ember az őrültekházában tehet, azon túl, hogy a lehető legtisztelettudóbban csendben marad, vagy macskáskodik, esetleg a többi szerencsétlen macskáskodását figyeli.       

Azonban nem őrültekházában, hanem Barcelona egyik legjobb közkórházában voltam, egy olyan kórházban, amelyet jól ismerek, hiszen legalább ötször vagy hatszor utaltak már be oda, és egészen addig a napig még senkit sem láttam ott négy lábon közlekedni, habár láttam betegeket, mint valami kanári, teljesen megsárgulni, és láttam másokat, akik egyszer csak nem lélegeztek tovább, azaz meghaltak, amely egyáltalán nem szokatlan egy ilyen helyen. Macska módjára mászkálni azonban senkit sem láttam még, ebből következtettem arra, hogy elég súlyos dolgokat közölhetett velem az orvosom, sokkal súlyosabbakat, mint ahogy azt az első pillanatban megítéltem, és hogy ráadásul – ami nagyjából ugyanezt jelenti: igazán pocsék állapotban vagyok. Amikor kiléptem a rendelőből, és láttam, hogy mindenki macskapózban van, akkor hirtelen még jobban rám nehezedett az egészségi állapotom, és olyan ijedtség vett erőt rajtam, hogy szinte magam is négylábra ereszkedtem és macskáskodni kezdtem. Az ok, ami miatt mégsem tettem, ez az aprócska nő volt, aki a legjobb pillanatban lépett oda hozzám, majd bemutatkozott – X. Y. doktornő –, végül az orvosomra hivatkozott, a drága Vargas doktorra, akivel bonyolult kapcsolatom van, mint valamilyen nős, hajótulajdonos, görög milliárdos, aki bár szereti, mégis igyekszik a legkevesebb időt eltölteni a feleségével. X. Y. doktornő biztosított afelől, hogy napirenden van
a betegségemet és annak evolúcióját illetően, és nagyon szeretné, ha én is részese lennék annak a kutatásnak, amin éppen dolgozik. Mérhetetlenül udvariasan érdeklődtem a kutatás természete felől. A válasza meglehetősen homályos volt. Elmagyarázta, hogy alig félórát venne igénybe az egész, csupán néhány, már előkészített vizsgálatot végezne el rajtam. Fogalmam sincs, hogy miért, de végül igent mondtam. Így aztán együtt indultunk el, magunk mögött hagyva a járóbeteg-rendelőket, és megérkeztünk egy hatalmas lifthez, amelyben egy betegágy terpeszkedett üresen, azaz hiányzott belőle a beteg. Ez a betegágy utazott le és föl a felvonóban, mint nászéjszakájára előkészített, arányos idomokkal rendelkező mennyasszony, aki az aránytalan méretekkel rendelkező vőlegényére vár – elvégre a lift valóban aránytalanul nagy volt, oly mértékben, hogy nemcsak egy, de akár két betegágy is elfért volna benne, plusz még egy kerekesszék az ezekhez tartozó betegekkel együtt, de a legfurcsább az volt, hogy a lift mégis teljesen üres volt, kivéve az aprócska doktornőt és engem, és pont abban a pillanatban – akkor talán már egy kicsit magamhoz térhettem − jöttem rá, hogy az aprócska doktornő egyáltalán nem is rossz bőr.

Sőt még az is felmerült bennem, hogy mi lenne, ha felvetném: szeretkezzünk a liftben, hiszen ágyunk már van. Eszembe jutott egy filmjelenet, nem mással, mint Susan Sarandonnal, aki apácának öltözve, felháborodottan kéri számon Sean Pennt, hogy a fenébe tud a baszásra gondolni, amikor csak napjai vannak hátra. Susan Sarandon természetesen szemrehányó hangon teszi ezt. Persze a film címe nem jut eszembe, de nagyon jó mozi volt, amit talán Tim Robbins rendezett, ha jól emlékszem, aki szintén jó színész, és vélhetőleg jó rendező is, de aki nyilvánvalóan még sosem nézett szembe a halállal. Hiszen a baszás az egyetlen, amire a halálraítéltek vágynak. A baszás az egyetlen, amire a bebörtönzött rabok vagy a kórházi betegek vágynak. Az impotensek is csak baszni akarnak. A kasztráltak is csak baszni akarnak. A súlyos sérültek, az öngyilkosjelöltek, Heidegger irredenta követői. Sőt még Wittgenstein is, aki a XX. század legnagyobb filozófusa, csak baszásra vágyik. Még a halottak is, valahol olvastam, hogy még ők is csak baszni akarnak. Bármily szomorú is, de be kell ismernünk, hogy ez így van.

Betegség és Dionüszosz  

Igazság ide vagy oda, még nekem is nehezemre esik ezt elismerni. Ez a zsigeri robbanás, ezek a képzeletbeli földrajzunkon terjengő gomolyfelhők és májcirrózisok még a legelszántabbakat is elkedvetlenítenék. Akkor baszni, amikor nincs hozzá erő, szépséges, sőt már-már szinte epikus. Később persze kész rémálommá válhat. Mégis nincs más, mint beismerni. Vegyük csak például a mexikói börtönöket. Van ott egy nem túl kecses, nem túl magas ipse, akinek zsírosan fénylik a bőre, ráadásul pocakos, kancsal, plusz még gazember is, és rémségesen bűzlik. Ez a díszpéldány, akinek az árnyéka kétségbeejtő lassúsággal kúszik fel a börtön falára, és alig lépi át az intézmény küszöbét, a hosszú folyosókon cammogva máris egy másik gyanús alak szeretője lesz, aki ugyanolyan ronda, de erősebb, mint ő. Itt nem valamiféle hosszútávú kapcsolatról van szó, egy románcról tele lelkesedéssel és megtorpanásokkal. Itt nincs szó semmiféle vonzásokról és választásokról, mint ahogy azt Goethe elképzelte. Ez bizony szerelem volt első látásra, vagy ha úgy jobban tetszik: első szerelem, de amelynek
a célja semmiben sem különbözik attól, amire bármely másik normális pár vágyik, vagy legalábbis azok, amelyek számunkra normálisnak tűnnek. Ők együtt járnak. Gyengéd udvarlás, őrült eksztázis, mind aprólékos röntgenfelvétele ennek az afférnak. Minden éjszaka basznak. Néha verekszenek. Máskor elmesélik egymásnak az életüket, mintha csak barátok lennének, miközben igazából nem barátok, hanem szeretők. Ráadásul vasárnaponként mindkettőjük felesége látogatóba jön, akik ugyanolyan rondák, mint ők. Természetesen egyiküket sem lehetne homoszexuálisnak nevezni. Ha bárki ezzel szembesítené őket, jó eséllyel olyan dühösek lennének, annyira sértve éreznék magukat, hogy először brutálisan megerőszakolnák a bűnöst, majd utána megölnék. Így megy ez. Daudet szerint Victor Hugo képes volt egy falással lenyelni egy egész narancsot, és szerinte ez a kirobbanó egészség bizonyítéka. A feleségem szerint ez csak azt bizonyítja, hogy Victor Hugo egy disznó. Ő írja A nyomorultakban, hogy
a démoni emberek, a lelketlenek képesek átélni valamiféle démoni és lelketlen boldogságot. Ha jól emlékszem, A nyomorultakat még Mexikóban olvastam sok évvel ezelőtt, de amikor végleg eljöttem onnan, ott is hagytam. Nem áll szándékomban újra megvásárolni, mivel azokat a könyveket nem olvasom el, amikből filmet készítenek, és ebből, ha jól emlékszem még musical is készült, így az újraolvasás kizárt. Ezek a lelketlen emberek, ahogy az a regényben szerepel, akiknek a boldogsága is lelketlen, azok a kisstílű bűnözők, akik elragadják Cosette-tet még gyermekkorában, miközben nemcsak azt a fajta gonoszságot és aljasságot testesítik meg tökéletesen, amely a kispolgárok egy bizonyos részére jellemző, de közben mindent elkövetnek, hogy ők maguk is ehhez a kispolgársághoz tartozzanak. Majd a cselekmény előrehaladtával, a történet egy adott pontján szinte teljes egészében átlényegülnek azzá, amelyet ma középosztálynak nevezünk – bal- vagy jobboldali, művelt vagy analfabéta, tolvaj vagy becsületes középosztály: olyan emberek, akik jó egészségnek örvendenek, vagy éppenséggel azon fáradoznak, hogy egészségesek legyenek, akik teljes mértékben hasonlóak (bár vélhetőleg nem olyan erőszakosak, sem nem olyan bátrak, hanem sokkal óvatosabbak és jóval körültekintőbbek), mint az a két mexikói tömeggyilkos, akik éppen a büntető-végrehajtási intézményben élik meg a szerelmüket.

Dionüszosz mindenhol ott van. Beférkőzött az egyházba, a civilszervezetekbe, a kormányba, a királyi családba, a hivatalokba és a szegénynegyedekbe. Mindenről Dionüszosz tehet. Dionüszosz a győztes. Az ő ellenlábasa, avagy ellenfele nem Apolló, hanem don Ficsúr és doña Plázacica, illetve don Csiricsáré és doña Buta Liba, akik bár bősz testőröknek látszanak, de az első erőszakos támadás után készek átállni az ellenséghez.

Betegség és Apolló

És hol az ördögben van ez a buzi Apolló? Apolló beteg, nagyon beteg.

Betegség és a francia költészet

A francia költészet, ugyanis ebben elég jók a gallok, a XIX. század legkiválóbb lírája. Azok a kardinális kérdések, amellyel Európának és a mi nyugati kultúránknak a XX. században farkasszemet kell néznie, és amelyekre ezidáig még nem sikerült gyógyírt találni, már megjelennek ezekben a versekben. Ezek a témák: forradalom, halál, unalom és megfutamodás. Ezt a nagyszerű költészetet néhány ember alkotta meg, és mindez nem Lamartine-nel, Hugoval, Nervallal, hanem Baudelaire-rel kezdődött. Azt lehetne mondani, hogy minden Baudelaire-rel indult, majd Lautréamont-nál és Rimbaud-nál csúcsosodott ki, és Mallarméval lett teljessé. Természetesen vannak más kiemelkedő költők, mint Corbière, Verlaine, vagy kevésbé kiemelkedők, mint Laforgue, Catulle Mendès és Charles Cros, valamint néhányan a futottak még kategóriában, mint Banville. De az igazság az, ha van Baudelaire-ünk, Lautréamont-unk, Rimbaud-nk és Mallarménk, akkor nem nagyon van másra szükségünk. Induljunk el ez utóbbival. Aki nem a legfiatalabb, de aki a legtovább élt, és aki csak két évvel maradt le arról, hogy megismerhesse a XX. századot. Ezt írja Mallarmé a Tengeri szélben:

Szomorú, óh a test s olvastam minden könyvet.
Futnék! Csak innen el! Érzem, hogy künn a könnyed
tajték és ég között mily részeg a madár!
Ott fürdik szívem is; nem tartja vissza már
sem itt a régi kert, melynek szemünk a ráma,
sem – óh ti, éjszakák! – lámpám fénypusztasága
üres papíromon, melyet hószíne véd,
sem ő, az ifjú nő, szoptatva gyermekét.
Megyek. Árbocaid ringatva jobbra-balra
emelj horgonyt, hajó, szállj szűzi, messze partra!
konok, kemény remény keserve s búja rág,
vágyom a keszkenők utolsó búcsúját!
Futó árboc, vihar csalétke!… tán enyém is
hajótörésbe jut, talán goromba szél visz
cél nélkül, úttalan, s sziget sose lát…
De hallga, halld szivem a matrózok dalát!

                   (Illyés Gyula fordítása)

Ez egy elég szép vers. Nabokov azt javasolta a fordítónak, hogy őrizze meg a ritmust, de hagyja a fenébe a kötött formát, legyen inkább szabadvers, azaz készítsen el egy feista változatot. Ha Nabokov ismerte volna a fordítót, Alfonso Reyes-t, akinek bár a neve a nyugati kultúrában nem cseng ismerősen, azonban Latin-Amerikában igencsak elismert (legalábbis annak kellene lennie). De vajon mire gondolhatott Mallarmé, amikor azt mondja, hogy szomorú a test, és hogy elolvasott minden könyvet? Arra gondolhatott, hogy már megcsömörlésig olvasott és megcsömörlésig baszott? Hogy bizonyos ponton túl minden olvasmány és minden testi kívánság repetitív aktussá züllik? És az egyetlen dolog, ami még vigaszt jelenthet, az az utazás? Olvasni és baszni kikapcsolódásként egyszerűen unalmas, és ebből az egyetlen kiút az útrakelés? Én úgy vélem, Mallarmé itt a betegségről beszél, arról a küzdelemről, amit a betegség folytat az egészség ellen, amely két ellentétes állapot, két nagyhatalom – nevezhetnénk őket totalitárius rendszereknek is. Tehát úgy gondolom, Mallarmé itt az unalommal felruházott betegségről szól. Azonban az a kép, amellyel Mallarmé a betegséget megeleveníti, az valamilyen módon kissé molyrágta: úgy beszél a betegségről, mint valami belenyugvásról, mint aki lemondott az életről, vagyis lemondott szinte mindenről.

Más szavakkal, a költő a kudarcról beszél. És hogy felülkerekedjen a kudarcon, jobb híján a szexhez és az olvasáshoz folyamodik. Ha jól sejtem, ez mindenképpen Mallarmé férfiúi javára írható, legfeljebb Madame Mallarmé jöhetett zavarba ettől a helyzettől, ahogy az ilyen esetekben lenni szokott. Máskülönben meg semmilyen körülmények között sem lehet azt állítani, hogy a test szomorú lenne, nem lehetséges ilyen kategorikusan megfogalmazni azt, hogy a test nem tud más lenni, mint szomorú, hogy az úgynevezett petit morte tulajdonképpen kevesebb, mint egy percig tart, hiszen ebben az aktusban megmutatkozik a szeretet összes gesztusa, amely, amint az köztudott, órákon keresztül, a végtelenségig fokozható. Egy szó mint száz, egy ilyen vers nem lenne meglepő egy olyan költő tollából, mint Campoamor, de igenis meglepő Mallarmé költészetében és életrajzában, ugyanis ez a kettő elválaszthatatlan egységet alkot, ami alól csak ez az idézett vers képez kivételt, amelyet egyedül csak Paul Gauguin vett szó szerint, mert szerinte Mallarmé sosem hallgatta a matrózok dalát, és ha hallgatta is volna, ezer százalék, hogy nem szállt olyan hajóra, amely cél nélkül szeli a habokat.     

Nyilvánvalóan nem állíthatjuk azt, hogy bárki képes lenne a világ összes könyvét elolvasni, még akkor sem, ha elvileg a könyvek száma véges − egyszerűen képtelenség valamennyit elolvasni –, ezt Mallarmé is jól tudta. A könyvek száma véges, a szerelmi együttlétek száma véges, de a könyvek és a baszás iránti vágyakozásunk végtelen, túlmutat a halálon, a félelmeinken, a békevágyunkon. De mibe tud kapaszkodni Mallarmé ebben a kiváló versben, amikor saját bevallása szerint se olvasni, se baszni nincs már kedve? Nem maradt más, mint az utazás és az utazási kedv. Talán pont ez a gordiuszi csomó. Hiszen ha Mallarmé azt mondaná, hogy már semmi más reménysége sincs, mint imádkozni, sírni, ne adj’ Isten, simán megőrülni, akkor talán remekül kivághatta volna magát ebből a kínos helyzetből.

De nem így tesz, hanem inkább azt állítja, hogy nincs más mit tenni, mint útra kelni, ez olyan, mintha azt mondaná, hajózni kell, élni azonban nem – ezt a mondást korábban tudtam latinul, de elfelejtettem, köszönhető ez a saját magát mérgező májam privát kéjutazásainak. Tulajdonképpen Mallarmé is ugyanezt mondja, azaz ő is egy olyan utazó mellett teszi le a garast, aki valójában meztelen torzó. A költő a szabadságot választja, ami szintén csak meztelen torzó. A matrózok, felfedezők egyszerű életét véli üdvösnek (persze ha csak egy kicsit is megkapargatjuk, akkor kiderül, hogy mégsem olyan egyszerű az). Ez ugyanakkor azt is maga után vonja, hogy az élet valójában a halállal való örökös szembenézés játéka, egy zsinórmérték, amelynek az első lépcsőfoka az, ahol meg kell fizetnünk a költészet tanulópénzét.
A második lépcsőfoknál a szex tanulópénzét kell megfizetni, a harmadiknál a könyvekét. Ezáltal ez a mallarméi választás nem más, mint paradoxon, más szavakkal, egyfajta visszatérés oda, ahonnan mindent a nulláról kell kezdeni. Erre a pontra érkezve, mielőtt továbblépnék, nem tudom elkerülni, hogy ne jusson eszembe Baudelaire egyik verse, hiszen ő a francia költészet atyja. Ebben a versében az utazásról beszél, az utazást körbelengő fiatalos lendületről, és arról a keserűségről, amely minden utazó lelkébe beférkőzi magát hazatéréskor. Azt is gondolom, hogy talán Mallarmé szonettje egyfajta válasz Baudelaire versére, amely vers az egyik legszörnyűségesebb szöveg, egy beteg költemény, egy egzisztenciális zsákutca, azonban talán ez a legvilágosabban megfogalmazott XIX. századi lírai beszéd.

Betegség és utazás

Az utazás megbetegít. Régen az orvosok utazgatást ajánlottak a betegeiknek, főleg az ideggyengeségben szenvedőknek. Azok a betegek, akiknek pénze volt, engedelmeskedtek, és hosszú hónapokig, vagy akár évekig tartó hajóútra indultak. Azok a szegények, akik ugyan szintén ideggyengeségben szenvedtek, nem utaztak. Néhányan közülük nyilvánvalóan simán megőrültek. De azok is simán megőrültek, akik utazgathattak, vagy ami még ennél is rosszabb, újabb betegségeket is összeszedtek, tekintve, hogy állandóan más helyen, más éghajlaton és más étkezési szokások között tartózkodtak.

Tulajdonképpen egészségesebb nem utazni, nem mozogni, nem kilépni az otthonunkból. Egészségesebb jól felöltözni télen és csak nyáron levenni a sálat. Sokkal egészségesebb nem kinyitni a szájat, nem pislogni, és sokkal egészségesebb nem lélegezni. Ezzel együtt mindenki utazik és lélegzik. Hogy ne menjünk messzebbre, én már nagyon fiatalon, körülbelül úgy hét-nyolc éves koromtól fogva utazgatok. Először édesapám kamionján a chilei elhagyatott autópályákon zötykölődtem, amelyek úgy néztek ki, mintha posztnukleáris háború után lennének, és aminek a látványától mindig libabőrös lettem. Később vonatra, buszra szálltam, majd úgy tizenöt éves korom környékén felszálltam az első repülőre, és Mexikóba mentem lakni. Onnantól kezdve állandóan utaztam. Eredmény: a legkülönfélébb betegségek.

Gyermekkoromban állandó fejfájás gyötört, így a szüleim azon rágódtak, hogy vajon nem idegi alapon van-e, és hogy nem kellene-e minél hamarabb valamiféle hosszú utazással kikúrálni engem. Kamaszkoromban álmatlanságban és mindenféle szexuális természetű nyavalyával szenvedtem. Ifjúkoromban a fogaimat vesztettem el különböző országokban, amelyek úgy maradtak hátra, mint Jancsi és Juliska kenyérmorzsái az erdei úton. A nem megfelelő táplálkozás következményeként gyomorsavam lett, a céltalan bolyongásaim miatt tyúkszem nőtt a talpamon, nem beszélve a rengeteg elhanyagolt influenzáról és kisebb megfázásról. Szegény voltam, szerényen éltem. Szerencsés fickónak tartottam magam, mert végeredményben semmi komolyabb betegségem nem volt. Nem fogtam vissza magam a szextől, de sohasem kaptam el nemi betegséget. Nem fogtam vissza magam az olvasástól sem, de sosem akartam sikeres író lenni. Ráadásul fogaim megromlását is egyfajta főhajtásként éltem meg, amivel Gary Snydernek adóztam, akinek zen vándorszerzetes barangolásai közben mentek tönkre a fogai. Mindennek eljön az ideje. Eljön az ideje a gyermekvállalásnak. Eljön az ideje a könyveknek. Eljön az ideje a betegségnek. Eljön az ideje az utazás végének. 

Betegség és zsákutca

A Baudelaire-vers címe Az utazás. A költemény hosszú és zaklatott, azaz a szöveg a végtelenül világos beszéd zaklatottságával rendelkezik, de ha újraolvassuk, akkor egyre jobban letisztul. Spanyol fordítója a költő Antonio Martinez Sarrión, és a vers első sorai így hangzanak:  „A gyerek, akinek kedvence térkép s metszetek, / széles étvágyával az univerzumért kiált.” Azaz a vers egy gyermekkel indul. A kaland- és
a rémtörténet – mivel mással −, mint egy gyermek ártatlan szemlélődésével kezdődik. Majd így folytatódik:

Egyik reggel elindulunk, agyunk láng veti szét,
szívünk izzó dühtől és kesernyés vágytól feszül,
és csak futunk, követve a hullámok ütemét,
tengerek vége fölött ringatva végtelenünk.
Ők vidámak, mind gyalázatos hazából futott;
ezeknek iszonyú volt bölcsőjük, és vannak ők,
az asszonyi szemekbe fulladt asztrológusok –
Kirké-szemek, veszélyes parfümök, zsarnoki nők.
Hogy ne változzanak állattá, folyton részegek
a tágasságtól és fénytől az izzó ég alatt;
fagy marja őket, tűző nap von bőrükre rezet,
lassan eltörölve a nyomot hagyott csókokat.
De az igazi utazók azért indulnak el,
hogy elinduljanak, könnyű szív, léggömbként repül,
a saját végzetüktől nem térnek el sohasem,
és bár nem tudják, mért, csak azt hajtogatják: gyerünk!

                                (Lanczkor Gábor fordítása)

A Baudelaire-vers útleírása leginkább a kárhozottak társasutazására hasonlít. Utazni fogok, ismeretlen földeken fogok eltévedni. Majd meglátjuk, mit lelek ott. Majd meglátjuk, mi fog történni ott. De még mielőtt ez bekövetkezne, mindenről lemondok. Más szavakkal, csak úgy lehetünk igazán elkötelezett vándorok, ha nincs vesztenivalónk. A XIX. század hosszadalmas és veszélyekkel teli utazásai sokban hasonlítanak ahhoz, amikor a beteget a szobájából betolják a műtőbe, ahol arcukat elfedő alakok állják körbe, mintha az aszaszinok szektájának tagjai lennének. Azt is meg kell említeni, hogy az utazás első benyomásai legtöbbször túlhevült képzeletről tesznek tanúbizonyságot, de ez jobbára annak köszönhető, hogy maga az utazó szeretné, ha paradicsomi állapotokat találna vándorlásai során, így ez leginkább kulturális kérdés, mintsem a valósághoz lenne köze.

Mély szemek, mint a tenger, nemes történeteket
olvasunk szemetekből, bámulatos utazók!
Mutassátok a dús emléket, mit szelence rejt,

Még ez a kérdés is elhangzik: „Mondjátok el, mit láttatok?”. Az utas, jobban mondva a szellem, aki az utasokat testesíti meg, szorgosan sorolja a pokol megannyi stációját. Baudelaire utasa természetszerűleg nem hisz a szomorú testben, és abban sem, hogy ő képes lett volna minden könyvet elolvasni, bár azzal tisztában van, hogy a test nem más, mint trófea, az entrópia ékköve, amely szomorú, sőt több, mint szomorú. Egyetlenegy könyvet olvasott el, és ezáltal minden könyvet elolvasott. Baudelaire vándorának százfelé áll a feje, a szíve haraggal és keserűséggel telt, azaz valószínűleg szélsőséges és modern emberrel van itt dolgunk, de azt is joggal feltételezhetjük, hogy ezzel együtt olyan vándor ő, aki a megváltásra vágyik, azaz világot szeretne ugyan látni, de a kegyelmet is keresi. Az utazás, és maga az egész vers is, olyan, mint egy hajó, mint valami túlzsúfolt karaván, amely egyenesen a szakadék felé tart, az utazó azonban, akinek viszolygásából, kétségbeeséséből és megvetéséből is azt érezzük: egyetlen vágya van, ez pedig a végső feloldozás. Végül persze úgy jár, mint Ulyses, aki betegágyon utazott, az álmennyezetet szakadéknak vélte, amely valójában csak saját képmása.

Keserű tudás ez, mit az utazásból nyerünk!
A bolygó, mely kicsi és monoton, tegnap, ma is,
holnap, mindig saját képünket láttatja velünk:
az unalom-sivatag szörnyű oázisait!

Ebben a versszakban minden benne van: unalomsivatag, szörnyű oázis. A modern ember betegségének pontos diagnózisa. Ahhoz, hogy kikecmeregjen az unalomból, ahhoz, hogy megszabaduljon a haláltól, egyetlen dolog áll rendelkezésére − de még ez sem magától van, hanem erőfeszítéseket kell tennie érte −, és ez nem más, mint a szörnyűség, más szavakkal: maga a megtestesült rossz. Vagy zombiként élünk, száraz kenyéren tartott rabszolgaként, vagy elvetemült rabszolgatartókká leszünk, mint az a fickó, aki miután megölte a feleségét és a három gyermekét, lóként izzadva azt mondta, hogy olyan furcsán érezte magát, mintha csak valami megszállta volna, valamiféle szabadság. Később persze már azt állította, hogy az áldozatok megérdemelték azt, ami velük történt. Majd néhány óra múlva, nyugodtabb körülmények közt viszont már úgy vélte, senki sem érdemel ilyen kegyetlen halált, és hogy valószínűleg elvesztette az eszét, így arra kérte a rendőröket, hogy inkább ne is hallgassanak rá.

Az oázis mindig oázis, főleg, ha az ember hátra hagyja az unalomsivatagot. Az oázisban lehet enni, inni, a súlyos sérülések meggyógyulnak, és lehet pihenni is. De a szörnyű oázisban csak szörnyűségek vannak, és itt az utazó visszavonhatatlanul szembesül azzal: a test szomorú, hogy eljön az a nap, amikor minden könyvet kiolvasott már, és hogy az utazás önbecsapás. Korunkban minden jel szerint valamennyi oázis szörnyű oázis, és hogy az örvény a szörnyűségek felé visz.

Betegség és dokumentumfilm

A bennem legélénkebben élő kép a betegséggel kapcsolatban egy olyan fickóhoz kötődik, akinek a nevére most nem emlékszem. New York-i művész valahonnan az ágrólszakadtság és az avantgárd, az öklözéses szex elkötelezett művelése és a modern remeteség közt félúton. Néhány éve, késő éjszaka, amikor már senki sem tévézik, megnéztem egy dokumentumfilmet. Ez a fickó, egy szélsőséges mazochista – nehéz eldönteni, hogy ez inkább hajlam, a sors, vagy egész egyszerűen valamiféle javíthatatlan jellemhiba −, mindenesetre ez művészetének elsődleges alapanyaga. A fickó félig színész, félig festő. Ha jól emlékszem, nem túl idős, de már erősen kopaszodó. Saját élményeit filmezi. Ezek a fájdalom jelenetei és megjelenítései. Ez a fájdalom minden egyes nappal egyre csak növekszik, vannak napok, amikor közel áll a halálhoz. Egy nap, egy rutinvizsgálat során közlik vele: halálos beteg. A hír eleinte meglepi. De ez nem tart sokáig. A fickó szinte azonnal saját performanszát kezdi el filmezni, amely korábbi munkáihoz képest – legalábbis az első fele – narratív visszafogottságról tesz tanúbizonyságot. Ezekben a jelenetekben komolynak tűnik, már-már szinte tapintatosnak, mintha már nem hinne többet a színpadias ripacskodás heves gesztusaiban. Az egyik jelenetben például biciklire pattan, és teker rendületlenül egy Paseo Maritimóra emlékeztető helyen – talán éppen Coney Islanden. Egy másik jelenetben már
a mólón ül, és minden összefüggés nélkül felidézi gyermekkorának és kamaszkorának emlékeit, közben a tengert figyeli, de néha belenéz a kamerába. A hanghordozását és a mozdulatait nem lehetne sem barátságosnak, sem kimértnek nevezni. Nem úgy beszél, mint valami földönkívüli, de nem is úgy, mint az a kétségbeesett, aki félelmében az ágy alá bújik, és becsukja a szemét. A hangja és a mozdulatai inkább emlékeztetnek egy vak ember beszédmódjára, és ha ez így van, akkor minden bizonnyal vakként más vakokhoz szónokol. Nem merném azt állítani, hogy olyan emberről van szó, aki kibékült a sorsával, de olyanról sem, aki kész puszta ököllel szembeszállni a végzettel, inkább azt a benyomást kelti, mint akit egész egyszerűen nem érdekli, hogy mi van vele. Az utolsó jeleneteket a kórházban veszi fel. A fickó tudja, hogy onnan már nem fog soha elmenni, azt is tudja, hogy meg fog halni, de ő csak a kamerába néz, merthogy dokumentumot készít, élete utolsó performanszát. Ekkor az álmatlanságban szenvedő tévénéző rájön arra, hogy itt valójában két kamera van, két film pereg: az egyik a dokumentumfilm, amit éppen a tévében néz, egy francia vagy talán éppen német produkció, és a másik az a dokumentumfilm, amely magát az egész performanszot rögzíti, amelynek során követik ezt a fickót, akinek a nevére nem emlékszem, az utolsó percig, a haldoklás agóniájáig, ahol Prokrusztész-ágyából vasakarattal és szilárd tekintettel irányít. Így van ez. Majd a film narrátora, németül vagy talán franciául, elbúcsúzik a New York-i művésztől, majd amikor elsötétül a kép, közli a fickó halálának pontos dátumát, ami hetekkel később következett be. A másik film azonban, a fájdalmat rögzítő dokumentumfilm, pereg tovább, lépésről lépésre mutatja az utolsó agóniát, bár ezt már nem látjuk, csak elképzelhetjük, mert a kép elhomályosul, fekete-fehérre vált, ahol minden különösebb finomkodás nélkül tüntetik fel az elmúlás dátumát. Hiszen ha látnánk meghalni, képtelenek lennénk elviselni azt.

Betegség és költészet

A hatalmas kiterjedésű unalomsivatagok és a nagyon ritkának sem nevezhető szörnyűségoázis közt van egy harmadik lehetőség is, és ez az entelechia, amelyet Baudelaire így versel meg:

E tüzet akarjuk, mely lángra lobbantja agyunk,
merüljünk le a mélybe, Menny, Pokol, nem ugyanaz?
Az ismeretlen alján fogadjon minket az új!

Ebben az utolsó versszakban az ismeretlen alja, ahol fogad minket az új, az nem más, mint a művészet zászlaja, amely minden erejével azon van, hogy szembeszálljon azzal szörnyűséggel, amely gondolkodás nélkül csatlakozik a nagy, egyetemes szörnyűséghez, és ez ugyanolyan, mintha az ismeretlenhez adagolnánk további ismeretlent, de ezáltal az ismeretlen ugyanolyan ismeretlen maradna, mint volt. Ez
a szembeszállás természetesen kudarcra van ítélve, mint minden költők által vívott küzdelem. Lautréamont is valami hasonlóval szállt szembe, bár ő a periféria felől utazott a metropolisz irányába, oly módon, hogy a mai napig titok övezi ezt a helyváltoztatást, és képtelenek vagyunk eldönteni, hogy vajon militáns nihilistával, vagy javíthatatlan optimistával van dolgunk, de lehetséges hogy ő a párizsi Kommün szellemi atyja, legalábbis Rimbaud szerint, aki hozzá hasonlóan elmerült a könyvek szenvedélyes olvasásába és a testi örömök esztelen kergetésébe, csak azért, hogy eljusson annak a megértéséhez, hogy semmi értelme az írásnak (az írás nyilvánvalóan ugyanolyan tevékenység, mint az olvasás, más pillanatokban azonban kísértetiesen emlékeztet az utazásra, és néhány kivételes pillanatban meg egyenesen a baszással tűnik azonosnak; de mindez – magyarázza nekünk Rimbaud – nem más, mint önbecsapás, hiszen csak a sivatag létezik, ahol néha felpislákol a távoli oázisok fénye, amely még reménysugárnak is gyengécske). És akkor jön Mallarmé, az összes nagy költő közül a legkevésbé ártatlan, és azt mondja, hogy utazni, sőt újra és újra utazni kell. Ezen a ponton még a legkevésbé kiművelt olvasónak is fel kell tennie azt a kérdést, hogy mégis mi a fene baja van Mallarménak. Mire fel ez a fene nagy lelkesedés? Utazni hív és küld mindannyiunkat, azaz ugorjunk fejest a halálba? Vagy ez puszta jópofáskodás, hogy kijöjjön a rímképlet? Annak lehetősége, hogy Mallarmé nem olvasta volna Baudelaire versét, teljesen kizárt. Akkor mégis mi a frászt akar? A válasz, úgy vélem, rém egyszerű. Mallarmé újra akar kezdeni, még ha tudja is, hogy az utazások és az utazók halálraítéltek. Azaz az Igitur költője szerint nemcsak a cselekedeteink megbetegítőek, hanem a nyelvünk is. De miközben a gyógyulásunk ellenszerét keressük, az az új, amely az ismeretlen alján található, csakis az olvasás, utazás és szex révén élhető át, még akkor is, ha jól tudjuk, hogy ez a romlásba visz minket, de mit ad Isten, mégis csak ez a romlás az egyetlen hely, ahol megtalálhatjuk az ellenszert.

Betegség és vizsgálatok

Ideje visszatérni a hatalmas felvonóhoz, amelyhez foghatót még életemben nem láttam, ahol elfért volna egy kisebbfajta birkanyáj, vagy kergemarhák kétfős csoportja a hozzájuk tartozó gazdával, de akár két üres betegágy is kényelmesen kinyújtózkodhatott volna benne, és ahol én éppen azon tépelődtem, hogyan kérjem meg az aprócska, japán porcelánbaba méretű doktornőt, hogy szeretkezzen velem, vagy legalábbis próbáljunk belevágni a dologba, de közben arra is jó esély volt, hogy rögtön elsírom magam, pont mint az Alice Csodaországban című könyvben, és akkor a lift nem vérrel lesz teli, mint Kubrick Ragyogás című filmjében, hanem könnyel. De a jólneveltségnek köszönhetően, ami bár szükséges, de mégiscsak az élvezetek útjába áll, mint ott a liftben a japánbaba orvosnővel, így néhány perc múlva már egy szűk orvosi szobában rostokoltunk, amelynek az ablaka a kórház hátsó részére nézett, és ahol meglehetősen furcsa vizsgálatokat végeztek el rajtam, olyanokat, amelyek vasárnapi újságok mellékletében szoktak feltűnni – legalábbis szerintem.

Természetesen minden erőmmel azon voltam, hogy jól sikerüljenek a vizsgálatok, mintha csak azt szerettem volna bebizonyítani, hogy az orvosom tévedett a diagnózisomat illetően, de minden hiába, mert bár minden kifogástalanul zajlott, az aprócska japánbaba doktornő még egy bátorító mosollyal sem jutalmazott meg. Időközönként, amikor ő éppen a soron következő vizsgálatot készítette elő, beszélgettünk. Megkérdeztem, hogy mekkora esélyem lenne egy sikeres májtranszplantációval. Sok – válaszolta. De mégis mennyi? – kötöttem az ebet a karóhoz. Hatvan százalék – mondta. Bassza meg – mondtam én –, ez nagyon kevés. A politikában ez abszolút többség – mondta ő.

Az egyik legegyszerűbb vizsgálat teljesen lenyűgözött. Abból állt, hogy néhány másodpercig ujjakkal felfelé ki kellett nyújtanom a kezem, úgy, hogy ő a tenyeremet láthatta, én pedig a kézfejet. Megkérdeztem, hogy ez mégis mi a fenének. Azt válaszolta, hogy a betegségem előrehaladtával egy idő után már képtelen leszek ebben a pózban tartani az ujjaimat, azok majd akaratlanul is, de le fognak konyulni. Azt hiszem, valami ilyesmit mondhattam: Isten kegyelmezz! De talán csak nevettem. Ami bizonyos, hogy attól kezdve bárhol vagyok, mindennap elvégzem magamon ezt a vizsgálatot. Magam előtt tartom a kezem, a kézfejem közvetlenül az arcom előtt, néhány másodpercig alaposan megfigyelem az ujjtöveket, a körmöket és a kézcsontok körül keletkezett ráncokat. Fogalmam sincs, mit fogok tenni azon a napon, amikor már nem leszek képes egyenesen tartani az ujjaimat, bár azt tudom, hogy mit nem fogok csinálni. Mallarmé azt írja, azzal még mindig hazardírozunk, ha eldobjuk a kockát. Mégis szükséges mindennap elvetni a kockát, ahogy az egyenes ujjak tesztjét is mindennap el kell végezni.

Betegség és Kafka

Canetti meséli a Kafkáról szóló könyvében, hogy a XX. század legnagyobb írója megértette, hogy a kocka el van vetve, és azon a napon, amikor először köpött vért, már semmi sem válaszhatja el az írástól. Mit akarok mondani, amikor azt fogalmazom meg, hogy semmi sem választhatta el az írástól? Őszintén szólva, én sem tudom egészen pontosan. Talán azt szeretném ezzel kifejezni, hogy Kafka megértette, hogy az utazás, a szex és a könyvek sehova sem vezetnek, de mégis bele kell vágni, el kell bennük veszni, csak azért, hogy újra megleljük önmagunkat, vagy találjunk valamit, bármit, egy könyvet, egy gesztust, egy elveszett tárgyat – tényleg bármit; talán egy módszert, ami, némi szerencsével, újdonság lesz, olyan újdonság, ami mindig is az orrunk előtt hevert.

MAGYARY ÁGNES FORDÍTÁSA

(Megjelent az Alföld 2024/8-as számában. A borítókép a lapszám illusztrációit készítő művész, Szolláth Katalin grafikája.)