Psychrolutes marcidus
A ~ és az egó testesült legyőzetése
A mémekből elhíresült kocsonyahal – angol nevén
blobfish (további magyarításai: bluggyhal, pacahal) –
mélytengeri élőlény, több ezer méter mélységben
lassan úszik a tengerfenék közelében. Testét
főképp zsír alkotja, melynek sűrűsége kisebb a vízénél,
így képes valamelyest emelkedni-süllyedni, de leginkább
sodródik, hordoztatja magát az áramlatokkal. Úszóhólyagját,
mely önrendelkezést jelenthetne számára, kimetszette az evolúció.
Megölhetné ugyanis – a mélytengeri víznyomás a légköri
nyomás százszorosa lehet –, kidurranna benne
a légbuborék, belülről robbantaná szét az akarat.
A ~ metaforizálása
Hiába fürösztöm kocsonyában?
Honnan az azonosulás? Ez a zsírpaca
lennék magam is? Minden úszásoktatás,
technikai fejlődés ellenére végül
azért úszom kiválóan a víz felszínén,
mert testem zsír és levegő jó arányérzékkel
kiosztott társulása: kisebb fajsúlyú a víznél?
Arcom újszülött puhaságát látom
felpuffadt, kigúvadt, tönkrement
tekintetében. Már megint saját, mentális
zavaroktól torzított tükörképembe szeretek bele.
Vajon a korábbi verseim rejtett alanyisága mindeddig
csupán e szembenézés halasztását szolgálta?
Hogyha lehetséges, akkor soha, s ha mégis
elkerülhetetlen, minél később kelljen
kimondanom, je suis kocsonyahal,[1] s hogy
a rejtett alanyiság mögé bújó lírai ént
mindebben csak és kizárólag a je suis hatja meg?
Már megint együttérzek valamivel, mert
meglátom benne az ismerősen szétomló anyagot,
ami vagyok.
~ és a fajok közti jótékony távolság
Elfogultságom tagadhatatlan.
Úgy engedem magam a megismerésbe,
hogy rögtön súlyos elvárásokat támasztok
vele szemben. A kocsonyahal és az ember egészen
1983-ig egymástól független, külön világban
éltek, már amennyire ezt a nemzetközi
vizek szabályozatlan ipari halászata, az óceánok
olaj- és zajszennyezése engedte. (Ne
ragadtassuk magunkat túlzott illúziókra.)
1983-ban egy kutatóhajó fedezi fel
az első ismert példányt, melynek akkor
értelemszerűen még sem neve, sem rendszertani
besorolása. Képzelem a tengerészek arcát,
ahogy kiemelik a hálóból. Elképedésük nem túl hízelgő
a teremtményre nézve, melynek valójában akkor már
teljesen mindegy, hiszen a kényszerhalálon túl
legkevésbé a hiúsági körök érdeklik,
a már beállt puffadás és az órákon belül meginduló
bomlási folyamatok árnyékában ugyanis érdektelen
az esztétikum, tehát hogy nem lett szép halott.
Van-e értelme méltóságról beszélni egy állat esetén?
Nehéz bármit is érdemben kikutatni a kocsonyahalról.
Még köznapi neve is halálakor beálló halmazállapot-
változását állandósítja, mint eposzi jelzőt, az ember
által előidézett, hirtelen nyomáskülönbségben beállt
halálában válik halhatatlanná, spektrális példaképpé.
A minek nevezzelek birtokba vételi gesztusa
kegyetlen. A névadáshoz való úri jog a hatalmon lévők
hatalmának megnyilvánulása. Felrobbantalak,
és elnevezlek róla. Légy hálás, hogy számontartanak.
Valójában szerencséje, hogy nehezen kutatható, és
nem hordoz magában könnyen kommodifikálhatót,
s amit mégis: képmását azon nyomban áruvá tették.
Felrobbant arcát, szétdurrant kapillárisai
rózsaszínjét – plüsskocsonyák poliészterezrei várnak
jobb sorsukra az internetes áruházak raktárpolcain.
2003-ban készült a fotó, amely azóta vég nélkül
reprodukálódik, hisz a két faj találkozása ritka,
a mélytengeri élőlények kutatása technológia- és
tőkeintenzív, nem készülnek új képek, az élő
kocsonyahal egyébként sem érdekel senkit.
A ~ kutathatósága
A lírai lelemény – minden
romantikus reményünkkel ellentétben –
nem igazgyöngy. Nem vár készen egy
másik élőlény testébe ágyazva, hogy
erőszakkal elvegyük, majd sajátunkként mutassuk
fel ragyogó szépségét, és szépségében tükröződő
igazságunkat. (Ez inkább a múzsa definíciója.)
A lírai lelemény nem gyarmatosítható,
és nem éli túl a kiárusítást.
A vágyott metafora, amelyre a teljes vers kifut –
tegyük fel: a lírai lelemény kocsonyahal –,
csak akkor lehet igaz, s így e szavak tétje is
ebben a kitételben összpontosul, ha fel lehet
hozni a psychrolutes marcidus egy példányát
megfelelő gyengédséggel, lassúsággal, hogy
a nyomáskülönbséghez centiméterről centiméterre
alkalmazkodhassék. Testét a mélytengeri nyomás
tartja össze, csontjai puhák, izmai fejletlenek.
Természetesen nincs olyan kísérlet,
amely megpróbálta volna a felszínre emelni
végletekig gondos lassúsággal.
Elkeseredésemben levélben fordulok Jordán
Ferenc hálózatkutató biológushoz, szándékomban
nyilvánvaló ismeretelméleti elfogultsággal,
azaz e pillanatban metaforám igazságát
a tudós kezébe helyezem, és reménykedem
az egyik válaszlehetőségben a másik ellen.
Mégis, kérdésemet az érdekemben álló válasszal
ellentétes állításként fogalmazom meg,[2] mintha
ez garantálná kutatásmódszertani elfogulatlanságom.
Tíz percen belül érkezik a válasz: a kocsonyahal
néhány száz méteres mélységben is megél, így
elviekben felhozható. Csak a tudós szavában bízhatok.
A türelem ars poeticája
A lírai lelemény kocsonyahal. Igazodnunk kell
szükségleteihez. Úgy kell átszűrnünk magunkon,
oly lassúsággal, mely enged beletörődni, hogy talán
sosem ér a felszínre, de ha mégis, sejtről sejtre
alkalmazkodik ahhoz, amit odalenttől idefentig átélt,
áthatóbb, mint a gyöngyház fénye,
igazabb, mint a gyöngy igazsága.
Wachowski-addendum
Már nem tűnik végtelenül ijesztőnek
a gondolat, hogy – miképp a kocsonyahal él
velünk mementóként, spekulatív tükörként
(vagy a tükör mindig is spekulatív?), mint egy
öngyűlölő s egyben narcisztikus társadalom
fájdalmasan torz ábrázata, mely nekroesztétikáján
mégiscsak győzedelmeskedik egyfajta
szerethetőség – tehát hogy elgondolható,
hogy a testem egy korábbi, önpusztító kultúrában
élt kocsonyahal teteme, mely újraértelmezve
éli szelleméletét a szelleméletet élő
testek raktárpolcain. Nincs válaszom arra,
mi a különbség test és test között, amikor
még utoljára levegőt vesz, és egy pillanattal
később, amikor már nem.
[1] Note to self: már megint egy hal. A tudattalanom visszasodródó mintája?
[2] „Szerinted akkor is így nézne ki / így tönkremenne szegény, ha nem hirtelen (pl. egy halászhajó hálójában) érné ez a nyomáskülönbség, hanem lassan, fokozatosan kerülne a felszínre?”
(Megjelent az Alföld 2024/9-es számában. A borítókép a lapszám illusztrációit készítő művész, Versényi Anna grafikája.)
Hozzászólások