Múlt és jövendő. Tanulmányok Kölcsey Ferenc Hymnusáról, szerk. Radnai Dániel Szabolcs
Vidéki gyakorló tanításom során úgy próbáltam eladni a miskolci evangélikus Kossuth Lajos Gimnázium diákjainak a Hymnust még vagy húsz évvel ezelőtt, hogy az azonosulás, identifikáció témabeli fontosságát a metamorfózis-jellegben próbáltam érzékeltetni: miként a himnusz költője egykor élt protestáns prédikátorok jelmezébe bújva nyelvileg át is változik egyben – ekként változva a himnusz beszélőjévé, aki közösséget létesít –, olyaténképpen leszünk pár felemelő, ünnepi pillanat erejéig a világot legyőző olimpiai bajnok, a márciusi-októberi országzászló, az eggyé kovácsolt szilveszteri nép, a szó lehetséges legszebb értelmében. A Reciti kiadó Hagyományfrissítés sorozatának immár nyolcadik darabja olyan kiadvány, melynek lényegében tizenegy tanulmánya nem pszichologizálgat így – illetve igazából mindegyik pszichologizál kicsit, Kölcsey pszichéjét találgatja, ám a maga módján, nagyon szakszerűen. Mindenesetre mindegyik Kölcsey Hymnusát vizsgálja, filológiai, eszmetörténeti, esztétikatörténeti, irodalomtörténeti, zenetörténeti, illetve oktatástörténeti távlatban, vagyis egy páratlanul gazdag dimenzionáltságú kötetben.
Onder Csaba tanulmányértékű kötetbemutató előszavában azt csinálja, amit nagyon érez és tud: kötetkompozíciót olvas. Miként Berzsenyi Dániel 1816-os verseskötete értelmezésének esetében (a máig alapvető szakirodalmat jelentő Matúra Klasszikusok sorozatban), itt is kötetegészben vizsgálódik, ennek kontextusában pozicionálva a Hymnust. Mint bizonyítja, Kölcsey 1832-es verseskötete ugyanúgy koncept-kötet, mint például az 1816-os Berzsenyié. Az anyag két fő topikját, a szerelem és a nemzet témáját az érzékeny, individualista és önreflektáló dalköltő vándor, illetve a bárdköltő típusú énekmondó vándor szólaltatja meg. Ez a két proszópon szervezi a kötet szólamait, melynek végleges keretében nem az örökké szenvelgő, szentimentális dalköltő lesz a kötet főhőse, hanem a cselekvő polgár, a hazafi, mely férfias imperatívusz mögött éppenséggel egy nő áll Onder zseniális sejtése alapján: Szemere Krisztina, Szemere Pál felesége, Kölcsey nimfája, végzete. Onder meggyőző sejtése történetileg (és mondjuk így: antropológiailag) rendkívül messzire vezet: egy honleányként beszélő, józan nő ébreszti rá a tévelygő, érzékeny ifjút arra, hogy aktívan szeresse a hazáját, amely nem a régmúlt homályában, hanem a jövőbe tekintő férfias tettekben születik meg. És ezzel indul meg Kölcseynél az egész politikai reformkort leképező „hass, alkoss, gyarapíts” korszaka.
A kötet lényegében a Hymnus 200. évfordulójára rendezett 2023-as akadémiai konferencia anyagait tartalmazza. Ritoók Zsigmond e kötetben rögzített megnyitóbeszédéből árad, hogy vérbeli klasszika-filológus. Amennyire rövid, olyannyira mély mikroelemzésében felvillan egy igen veretes antik referencia és muszter: a Kölcsey által is fordított Szapphói Aphrodité-himnuszok hagyománya, melyet úgyannyira idéz fel a Hymnus szerkezete, amennyire egy pont után markánsan el is tér tőle. Ezzel mutatva fel azt a transzformatív kontinuitást, azt a megszüntetve megőrző hagyományáradást, amelyben igen kevesen úsztak olyan tudatosan, mint Kölcsey Ferenc.
A kötetben további mesterek sora olvassa újra Kölcsey költeményét, s hozzák kivétel nélkül a tőlük megszokott alapos és fegyelmezett örömolvasást. Balogh Piroska biztos igényességgel tárja fel a műfajjelölő cím lehetséges neohumanista forrásvidékét, középpontban Robert Lowth püspök és esztétikaprofesszor A héberek szent költészetéről című 1753-as munkájával. Kölcsey Hymnusát a püspök művével összeolvasva szépen kirajzolódik, hogy a zsoltáros tradíció egészen nyilvánvalóan szervezi himnuszunk szövegezését. Annak közösségi költészetkoncepciója, a dikció fenségességét szavatoló variatív megszólítás-alakzatai és idősík-váltakoztatásai, széles spektrumú érzelmi skálája, az istenséget közvetlenül megszólító prófétikus, egyszersmind beavató jellege mind bizonyítja, hogy Lowth „humántudományi bestsellere” – akár a Debreceni Kollégium könyvtárából – irányadóként szolgálhatott Kölcsey számára.
Bogárdi Szabó István a Hymnus bibliai alapozásában működik közre, s állítja vizsgálatainak fókuszába az 1808-as Debreceni Énekeskönyvet, benne a „jó kedvvel” frazémájával. A tanulmány sugallata szerint lehetséges, hogy a Károli-fordítás revízióját a 19. század végén elvégző munkatársak éppen Kölcsey költeményének hatására vitték át a „jó kedv” megoldást az eladdig Károli által „szépség”-gel jelölt mózesi szöveghelyekre.
Dávidházi Péter újabb monumentális dolgozatában a keretversszakokat vizsgálva mélyíti és egészíti ki az elsősorban szintén bibliai alapozású recepciót, melynek eredményeként megfogalmazható: e keretversszakok szövegforrása az ároni áldás, Mózes testvérbátyjának mint első főpapnak igen performatív áldó formulája, melynek „három az egyben” struktúrája ugyanúgy egymás után háromszor kérlel Istentől, mint ahogy a Hymnus keretversszakainak első 6-6 sora. Dávidházi fontos meglátása, hogy már abban megmutatkozik Kölcsey fogékonysága a különböző kultúrák hasonló funkciójú tartozékainak viszonyrendszere iránt, hogy felismeri az ókori kettős, bibliai és klasszikus irodalmi örökségbéli kényes világképi problémát: költőnknek össze kell egyeztetnie a kérés teljesítésére egyedül illetékes és képes mindenható szerepét az antikvitásból örökölt más intéző hatalmak, a sors vagy a szerencse fogalmaival. A Hymnus alapnyelve tehát egyértelműen Áron házának judeo-keresztény biblikussága a tanulmányszerzőnél, s ugyanazt az igazságtételre számító logikát érvényesíti, ugyanabból a mózesi nagyelbeszélésből merítve, ahonnan az ároni áldás is származik.
Csörsz Rumen István is hozza azt, amiben a legprofibb, amiért ő is mester: a 19. század eleji közköltészeti hagyomány tágabb rendszerének elemeiként vizsgálja a vershez kapcsolódó filológiai adatokat, vagyis a Hymnust hozzáigazítja a társasági, kisközösségi hagyományhoz, a korabeli popularitáshoz. Ez sokat mond arról is, milyen volt a viszonya Kölcseynek mint literátus értelmiséginek a társasági dalkultúrához. A Rákóczi-nóta hatástörténeti pozicionálása történik itt meg, a Kanásztánc helyett többek között a Hortobágyi dal helyzetbe hozása, rímtoposzok, az ugrós tánctípus helyett az áldást kérő lassú magyar hangsúlyozása. A debreceni szöveghagyomány nyomán pedig leginkább Csokonai: a Hymnus és A’ Reményhez utólag pofon egyszerűnek ható, zseniális intertextuális elemzése.
S. Varga Pál tanulmányának témája őt magát fémjelzi. Mint mondja, Kölcseynek nem volt egységes álláspontja a nemzet mibenlétét illetően. A Hymnus az eredetközösségi nemzetfelfogáson alapult, később azonban a nemzet hagyományközösségi koncepciójának kezdeményezőjeként lépett fel. Az ’ős’ fogalmának jelentésmódosulásáról van itt szó, melynek fő kontextusát az 1826-os Nemzeti hagyományokban egy nép eredeti nyelvi-kulturális mintázatának folytonossága jelenti, az 1832 körüli Mohács című esszében pedig már a közös múlt, a kollektív emlékezet. Kölcseynél nem a magyarok istene, hanem a keresztény vallás egyetemes és mindenható istene vezérli Pannóniába az ősöket, ugyanakkor a ’magyar nép’ hányattatásairól beszél, vagyis nem csupán Árpád (nemes-vérű) leszármazottairól. Az efféle fogalmi mozgások hatására pedig a kortárs Pulszky Ferenc például az idegen származásúakat is bevonja a közös emlékezeten alapuló nemzet kötelékébe.
Fórizs Gergely a tőle is már megszokott módon fölépített tanulmányában a Hymnus egy szövegháló része, melynek elemei a Nemzeti hagyományok intertextusaiként kapcsolódnak egymáshoz. Ennek középpontjában egy, a hagyományok által közösségképző erejű költészetfelfogás áll. Kölcsey igyekezete a Doboziak, Losoncziak, Szondiak, Dobók, Zrínyiek 16–17. századi világának, költői hagyományának pótlása avagy megteremtése volt. A hőskorba visszalépő, áthelyezkedő költészet, a félvad régi pórdalok kortárs poétai megnemesítése egy olyan folyamat, amely különböző történelmi okok miatt nem mehetett végbe, de melynek pótlásával helyreállítható a nemzeti hagyomány szerves folytonossága Kölcsey szerint. Az Aurora költői zsebkönyv mint az első Hymnus-publikációt jelentő szövegtér ezt az igyekezetet is reprezentálja. Az együttgondolkodásra serkentő, beavató jellegű szókratészi bábamódszer a maga angolszász és német populárfilozófiai előzményeivel hasonló folyamatokat indukál, miként Henry Home „ideális jelenlét”-koncepciója is. Az 1829-es Aurorában számos közlemény hozható összefüggésbe a Nemzeti hagyományok hőskor-elképzelésével, Kisfaludy Károly vagy Vörösmarty témaválasztásait pedig inspirálhatta Kölcsey ezen esszéje – mondja Fórizs. Könnyen lehet, hogy Kölcsey a gyújtópont, bár ezek a típusú szövegek már évekkel előbb is megtermettek az Aurorában (tulajdonképpen már a kezdetektől), és inkább az amúgy is igen gyakorlatias szerkesztők, Kisfaludy Károlyék közös kezdeményező szerepe látszik, mely megerősíthette a Nemzeti hagyományok íróját is igazságában, e folyamat közbeeső teoretikus megtámogatásaként – tehetjük hozzá.
Hász-Fehér Katalin kiindulópontja, hogy a fantázia- és érzelemalapú költészetfelfogás állandó elemnek bizonyul Kölcsey gondolkodásában. Szív és ész, az ész tudása és a szív tudása, értelem és érzelem distinkciója az, amiről itt szó van, s ennek tanulmánybéli akkurátus nyomonkövetéséről Pascaltól, Batteaux-n és Gottscheden át Herderig vagy a már emlegetett Robert Lowth-ig. A szerző ezen óriási ráfutással a Töredék a vallásról című Kölcsey-írás alapján elemez. A Töredékek a nem-racionális eredetű ismeret, az érzés primátusát állítja, a Hymnus egyik fő intratextusaként. A nemzet mint létállapot itt olyan előrelépés, a fejlődés, civilizálódás olyan eredménye, amit a vallás és a költészet együttesen képes elérni. Hász-Fehér dolgozatában egy üdítően új olvasási ajánlattal áll elő: a többes szám első személyű megszólalásmód olyan ceremoniális aktus tartozéka a Hymnusban, melyben az együtt beszélő, vagy a szólamot hallgató közösség a szakralitásnak a vallási megosztottságon túli, eredendő élményét és dimenzióit tapasztalja meg. Egy olyan orphikus típusú, szelídítő erejű váteszi szólam ez, mely kivezeti közösségét a sok évszázados megosztottságból, és visszatéríti őket a szív vallásához. Ilyen értelemben a Hymnus egy egymással és önmagával megbékélt közösség együttes orpheuszi dala (kórusa), mely immár égi áldást kér egy új szövetségre.
A régi mesterek között már most ígéretes, leendő mester – a nem mellesleg kötetszerkesztő – Radnai Dániel felismerése, hogy a Hymnus tulajdonképpen egy korabeli nyelviesített „országimázs-központ”, amely kísérletet tesz a nemzeti tér imaginárius megteremtésére, méghozzá a tájhoz való viszonyulás különböző módozatait váltogatva: benne van a tájleíró költészet 18. századi hagyománya, ennek szakralizálása, bőségtoposzokban történő mitologizálása, majd nemzetiesítése a hazai táj történeti, romantizált távlataival. A Hymnus víziójában kifejezetten fontos szerepe van tehát a táj színrevitelének, melyben a tájábrázolás földrajzi konkrétságát és bibliai utalásrendszerét egyszerre mozgósítva alkotja meg Kölcsey egy azonosulásra hívó haza nyelvi képét, amely egy közös emlékezeti térbe tudja integrálni a nemzetközösség múltbéli, jelenkori és jövőbeli tapasztalatát is. Az egyes ember által beláthatónál és bejárhatónál nagyobb, országnyi tér átlelkesítése mindez.
A zenetörténész Kim Katalin írása – mely a közműveltség szempontjából talán a legfontosabb tanulmány a kötetben – a Hymnus zenei kanonizációjának folyamatát vázolja, a vers megzenésítésének mintáját Erkel Ferenc első pozsonyi mesterének, Heinrich Kleinnek a himnuszgyűjteményében találva meg. Kim Katalin a himnusz megzenésítési ősjelenetének, majd pályázati sikerének Gárdonyi Géza-féle misztifikált legendáriumát varázstalanítja – meggyőző indokoltsággal –, helyi értékén kezelve például a szobába bezárt Erkel, a pozsonyi harangok vagy az osztatlan pályázati siker motívumait. Mindeközben értekezik himnuszunk zenéjének operaszerű templomi jellegéről, tudatos egyházzenei ihletettségéről, s arról, hogy ez a katolikus zenei atmoszféra hozzájárult a protestáns hagyományba ágyazott költemény közös néphimnusszá válásához. A Gárdonyi-mítosz mellett a Dohnányi-mítoszt is lebontja a szerző, beszélve az áthangszerelésről, a verbunkos elemek visszafejlesztéséről, illetve a zenemű tempójának lelassításáról is.
Az egyik legjobb irodalomszakmódszertanos kolléga az országban, Kucserka Zsófia, a Hymnus tanításának történeti analízisét vállalta fel írásában. Mérhetetlenül szimpatikus, ahogy dolgozatában tévedésének, vagyis koncepciója kutatás közbeni alapvető megváltozásának eseményét inszcenírozza. Prekoncepciója ugyanis az volt, hogy a Hymnus mint tananyag kiváltképpen ki van téve az aktuális politikai érdekeknek. Az anyagfeldolgozás során azonban jött a szembesülés, hogy az adott költemény oktatásának 150 éve alatt a struktúra lényegében nem változott a 19. század vége óta, sőt voltaképpen tantervi helye sem, pedig a retorikai alapú (polgári) oktatásból a kronologikus oktatásba történő átmenet, majd az irodalomtanítás szovjetizálása is lezajlott az idők során. A Hymnust 1913 óta kötelező memorizálni a kisiskolában, a költemény ettől kezdve szerepel duplán az oktatásban: általános iskolában, illetve középiskolában. A memoriter intézménye, mely sajátosan ritualizál, mely ellenáll az újraértelemzés idézőjeles veszélyeinek, kánonképző szakralitásában egybeforrt a Hymnus tanórai feldolgozásával, áhítatos interpretációjával, melynek során középszinten a másik alapozó, már-már liturgikus szövegünkkel, a Szózattal való komparatív elemzése a visszatérő didaktikai megoldás, s csak szigetszerűen bukkan fel például Arató László tantervi ajánlata a szociálpszichológiai, nemzetkarakterológiai, identitáspolitikai dimenziók releváns, de még mindig bátorságot jelentő alkalmazására. A Hymnus tanításának mindmáig tétje – mondja Kucserka –, hogy sikerül-e a megőrzés teljesen jogos intencióját egyeztetni a mindig valamiként való személyes megértésbe érkező adekvát értelmezéssel, amely e költemény természetéből adódóan jó eséllyel a közösségi identitás kérdésévé és válaszává is válhat egyúttal.
Befejezésül: nem gondoltam, hogy ennyi releváns, egymásnak sem ellentmondó dolgot lehet még mondani Kölcsey Hymnusáról, pedig ismerem Gadamer gondolatfutamait a klasszikus remekműről. Ugyanakkor nem azzal zárom le kötetbemutatómat, hogy e kiadvány annak bizonysága, hogy a remekmű valóban kimeríthetetlen, és minden szimbolikus, vagy akár nem szimbolikus évszakban új színeit mutathatja meg nekünk, pedig mindvégig ugyanaz maradt. Bár ez a mondat igaz, a kiadvány pedig mesteri. Inkább azzal zárnék, hogy emlékeztetek a Himnusz első, Aurorabeli megjelenésének sajtóhibájára: „Hányszor támadt fenn fiad / Szép hazám kebledre”. E hibában a „fennfiú” magát Krisztust is asszociálja, voltaképpen blaszfémiaként (hogy teljes legyen a képzavarom: egész kis teológiai faudaként), hiszen Jézus nem támad senkire, és nem is e földi hazának a gyermeke. Szerencsére azonban mindez csak buta játékom egy sajtóhibával. Az viszont nem játék, hogy az Oktatási Hivatal legutóbbi tankönyvében sikerült három hibát is ejteni a Hymnus szövegében. Kisfaludyék azért figyelmesebbek voltak… Ám nem játék az sem, hogy másodéves magyar szakos egyetemi szeminaristáim olvasmánytesztje úgy fest (nem nehéz tesztek, a Hymnus is benne van mentő kérdésnek szánva), hogy tízből ketten már nem ismerik fel a „Vár állott, most kőhalom” kezdetű versszakot, egy harmadik pedig azt írja, hogy a megfejtés a Szózat. A saját gyerekeim már túl vannak a harmadik osztályon. Ők már tudják a Hymnus első három versszakát. S remélem, kicsit már többet is tudnak.
Múlt és jövendő. Tanulmányok Kölcsey Ferenc Hymnusáról, szerk. Radnai Dániel Szabolcs, Reciti, Budapest, 2024, 280 l.
Hozzászólások