Szabó T. Annával Ágoston Enikő Anna beszélget
Ágoston Enikő Anna: Az egyik veled készített beszélgetésben említed Weöres Sándor A vers születése című doktori dolgozatát, melyben Weöres Németh Lászlót idézi az ihletet értelmezve: az ihletet, akár egy zseblámpáját, képesek vagyunk ki- és bekapcsolni. Ezt a gondolatot azzal egészítetted ki, hogy az elemeket fel is kell tölteni, hogy működjön. Hogyan lehet feltölteni?
Szabó T. Anna: Energiát kell szerezni. A három legevidensebb energiaforrásunk: a kintlét, az elemeknek való kitettségünk (elemek kellenek az elemekhez, hogy elemelkedhessünk, el az anyagtól, hogy energiává legyünk, erejüktől felszikrázzunk); a szerelem/szeretet (ezt nem kell magyarázni, lételem, létszükséglet lenne); és ott van a kultúra is: a kép, a hang, a betű – ezek időtlen idők óta tárolják az emberiség energiáját. Mindháromra szükség lenne, de hát – és ezt mosolyogva mondom – nem fekhet ki mindig mindenki a tavaszi ég alá a szerelmével madárdalt hallgatva, könyvvel a kezében, így hát paradicsom helyett meg kell elégednünk hol az egyik, hol a másik energiaforrás örömével. Az üdvösség amúgy sem írásra csábító állapot, az indulat csak békétlenségből, ellentétes pólusok feszültségéből születhet. (Egyik kedves versem, Mesterházi Mónikától, így kezdődik: „Volna Isten, nem kéne verset írni,/ csak hálás, szövegtelen éneket”).
Úgyhogy most inkább egy másik szó, és ezáltal egy másik hasonlat jut eszembe az íráshoz szükséges lélekállapotról: a „felajzottság”. Az, hogy mindig készenlétben kell lennünk. Innen persze kétfelé ágazik a gondolatom, és mindkét elágazás már létező versekhez vezet: az egyik szöveg a közmondásossá vált „hosszú, méla les” közelébe visz, ahol a költő vadász, aki feszített idegállapotban vár „felajzott nyílra gyors vadat” –ez ismerős kép, a készenlét feszültsége, a sűrűből váratlanul előbukkanó test (textus) megcélzásának mohó vágya sejlik fel előttünk. A másik elágazás útja viszont az „ajz” szó etimológiáján át, – ami a „rés” jelentésű „aj” szó igei változata (lásd: „ajak”) – fut a Nemes Nagy-sorpárhoz az Elégia egy fogolyról verséből, hogy „ital helyett kortyold a szomjat, / hiánnyal tömd a gyenge rést”, és úgy folytatódik, hogy „erőd a semmi. Kapj erőre!”. Vagyis a puszta levegőbe kortyolva, a semmivel eltelve és feltöltődve kell szólnunk (az ajkunkkal: ajaj…) – és ez az ajzottság, ez a kitárulkozás, ez az üresség, a rés, a szomj, ez a tűzzel telítődő energia az ihlet, az isteni szerelem, a „pünkösdi láng”, ami torkunkat szóra nyitja.
A hang ebből a telített semmiből jön. Ha jön. De előtte meg kell nyitnunk magunkat neki, a semminek. Ki kell nyitnunk a szánkat. (És itt már kényszeresen jegyzem meg, hogy ilyen ajzottságban egyszerre mindennek fénye és értelme lesz: „északi fénye van a falnak” – mondja Nemes Nagy egy másik versében –, olvasóként is ihletődünk, megnyílik a szöveg egyetlen szó kulcsa nyomán, és ennek a csupa tűzzel és lánggal teli Nemes Nagy versnek egyszerre a címe is más jelentést kap: az „elégia” szó a címben az elégést is felidézi, holott a „rés” szó nyomán jutott csak eszembe az idézett két sor a versből, s ahogy újraolvasom a szöveget, meglepve látom, hogy rögtön az elején ott van az ajzott íj képe is benne: „két nyílvessző feszítve: ketten”…)
Ágoston Enikő Anna: Szerb Antal írja Berzsenyi Dániel ihletéről Az ihletett költő című tanulmányában, hogy Berzsenyi módszeresen idézte elő az ihletét. Az antikos versformák alkalmazásának tulajdonítja, hogy a nyelv hétköznapi használatától eltérő rétegek is felszínre kerültek, amelyek kiváltották az ihletet, és ezzel együtt a nyelvi tömörítést, a hétköznapi szókészlet elhagyását, a magyar nyelv grammatikájának megbontását. Egy asszociációrendszert hozott működésbe, amely eltér a logikus, gyakorlati céllal csoportosító gondolkodástól, a szavakat formai, érzéki és hangulati hasonlóságok mentén kötötte össze, amely egy nem végigkövethető tudati működés tapasztalatával jelentkezett. Ez mennyire hasonlít a te ihletmódszeredhez? Szerinted a zeneiség mit tár fel a nyelvben?
Szabó T. Anna: A kérdés az, hogy mi a forma? Hol kezdődik, meddig tart? Része-e a csend, a sorköz, a szünet, a verset körülvevő tér? (Hát persze, hogy része: ez megint az előbbi rés esete: kell a semmi a valamihez). Minden szó forma, a versforma is forma, és a formátlannak a formája a formátlanság (hisz a formátlan is egy szép formás szó, igaz?), – és hopp, máris eszembe jut a diákkoromban még könyv nélkül tudott Hadjárat a semmibe Babitstól: „élet s lélek szétomló pára volna, / hogyha nem lenne száz korlátja forma”. A vers a telített semmiből: a bennünk kavargó üres zenéből formálódik elő, de ez a zene tele van a nyelv eleve determináltnak vett, a saját történetükkel és a mi saját történetünkkel terhes szavaival. A mi dolgunk, hogy ezeket a szavakat ne eleve meglevőknek, adottnak, elrendeltnek tekintsük, hanem minden módon megvizsgáljuk őket, hangtanilag, etimológiájukban, jelentésrétegeikben, mondattani helyük szerint, kapcsolódásaikban, sőt, abszurddá redukált ürességükben is („furcsán szökken a pentameter-sor elő: Tóth Gyula bádogos és vízvezeték-szerelő”, Weöres, és “hiába/mondtam ki százszor: TEJPOR, a / jelentés a hangsorba száradt, / de TEJPOR lüktetett tovább, a / látvány gyulladt foga” Rakovszky). Szóval (!) addig szorongatjuk a szót, addig szorongatnak a szavak, míg a kavargásból kialakulnak a kapcsolódások, a mondatok. Először „ami van, széthull darabokra”, aztán pedig a nincsből nő ki a vers, a képzelet vad „bokra”. És íme, ezzel a sok fejembe tóduló klasszikus szövegtörmelékkel demonstráltam is az ellentmondást: folyton az egyéniség szövegformáló erejéről beszélek, miközben állandóan a hagyományt, a már régen kész verseket idézem.
Épp ezt kell legyőznie minden írónak: hogy beüljön a készbe. Aki meglevő antik versformákba költözik be, annak a nyelv zenéjét kell megújítania. Minden költő újítók nyomán újít. A hagyomány azért hagyomány, hogy átvegyék, és tovább formálva adják tovább.
Ágoston Enikő Anna: Számomra nagyon érdekes volt, hogy létezik olyan ihletállapot, amikor a zeneiség nem talál nyelvi formát, csak önmagában létezik és tartja alkotói állapotban a költőt. Szabó Lőrinc Tücsökzenéje a különféle ihletállapotok gyűjteménye. Az Utazni! című versben a vonat kattogásában oldódik fel a költő, és így válik eggyé a mindenséggel. Közben pedig üres anapesztusokat kiabál ki a vonat ablakából ennek hatására. Veled már előfordult ehhez hasonló ihletállapot, amikor a nyelv szemantikája teljesen felülíródott a zeneiség hatására? Mi váltotta ki, és mi kell ahhoz, hogy ebben az állapotban mégis szülessen egy vers?
Szabó T. Anna: Vágy és elszántság kell hozzá. Meg kellő naivság, fiatalság, a remény ereje, annak a hite, hogy érdemes írni, és lesz, aki meghallja. Persze, ha csak nem Ady Endre az ember, kellően felturbózott egóval, akkor állandóan ott cirreg a fülében a „kit érdekel?” idegesítő tücsökhangja. Fiatalon, a „mindenek szerelme” (ez is Babits) állapotában, amikor a teljes világot áttüzesítő erotika lendületében és fehérizzásában él az ember – ami más már, mint a gyerekkor tárgyiasabb és lassabb rácsodálkozása –, akkor még minden ritmus vadító és az egész világ csupa izgató zene meg bizsergető fűszer (hm: ajzószerek), akkor annyira vágyik az ember része lenni a nagy zenekarnak, hogy sokszor az se érdekes, hogy hallják-e. Egyszerűen csak nem fér a bőrébe. Ez a korszak gyakran a nyelv szédületének is az ideje, a második gagyogás időszaka, amikor ráhagyatkozunk a nyelvre és engedjük beszélni. Nálam is megvolt ez az áradó állapot annak idején, és volt, hogy kísérletképpen elengedtem magamat, letettem a tollam elalvás előtt, és hagytam, hadd kalandozzon és halandzsázzon, hadd garázdálkodjon és kóboroljon kedvére a papíron. Sosem voltam szürrealista, inkább sültrealista (de vigyázat: túlzás ez a szójáték – megint engedtem a nyelvnek: átvert, behúzott a csőbe –, mert legalább annyira vagyok metafizikus, mint anyaghoz kötött). Mégis, az intenzív tanulás időszakában, tizenkilenc éves koromban, ilyeneket írtam a vázlatfüzetembe, ezt csak érdekességként, nem értékként közlöm – minta érték nélkül, de megvolt a maga haszna, mert később éppen ez a kísérlet segített a nyelvi áradatnak való keserű ellenállásom idején, például az Ár című kötetem, és különösen A nyelv című versem megírásakor. Tehát a régi szöveg:
Úgy érzem aludni kéne
sőt mi több aludni kell
száraz étekként mint a kéve
ezer kerékpár énekel
és zajok jönnek fogvacogva
lopótökök és pázsitok
s én egy tű hegyén kucorogva
vakarózom és ásítok
geometriába falazva
éled a szigorú iszony
és nincs kiút csak a halandzsa
és nincsen szárny és nincs uszony
haragos-halkan dalolászok
érted őérte bárkiért
fölöttem dús arany kalászok
s nem kérdi senki hogy miért
hallózik és meghűl a szégyen
marad a szabad akarat
és mi tovább szánkózunk szépen
mert a domboldal megmaradt
döcögő dúcok, csorgó csörgő
tájak láncok és madarak
hisztéria és szóló szőlő
MARAD A SZABAD AKARAT
párnába bújok ott didergek
s ha Isten mégis rámtalál
bezár de mégis eltekergek
míg ezer egér mákdarál
félig húnyt szemmel beszorulva
álom és ébrenlét közé
solymászva félve orrot fújva
ami marad a püspöké
ne emeld hadd vágtázzon a tollad
az égi emlék felkutat
fecskerímek és kecsketollak
kiszáradt ásványvíz-kutak
borvíz servíz és olajágak
füstös kocsmák mézeskenyér
gunnyasztó szürke régi bánat
mert véget ér mert végetér
engedd szabadon meduzádat
üres üvegbe öntsd magad
a zergék és az árva ágak
bőgve fogócskát játszanak
a tudatosság árt a versnek
hadd üssön el a villamos
hűlnek már jaj az üres vermek
az elmúlás is illatos
hajszálerek csokorba kötve
finom idegből rajzolat
és ötvenhat jön ötvenötre
letészem fűzfalantomat
ádáz ellenség s égi ékszer
órák kegyek és gyerekek
hisz mondtam én éppen elégszer
bitók és vonatkerekek
nos ennyi csak De honnan tudjam
hogy ez az álom hova visz
meghúzódom egy hangyalyukban
s várok. S a végső rím: Fityisz!
Megfigyelhető, hogy ebben a zavaros szövegáradatban miképpen „kaleidoszkópozódnak” össze a József Attila-hatásmaradványok valamivé, ami mégiscsak a versírásról és a nyelv működéséről szól, ahogy a költészet és az álom határmezsgyéjén tallózgatok tapogatózva, a féltudat elemlámpájának gyér, már csak pislákoló fényében.
Ez az ihlet természetes eszközökkel elért, vagyis a tudatos kontroll kikapcsolásának mindennapi tapasztalatából kicsiholt vagy generált, akart és követelt, szinte leállíthatatlan folyamat volt; eredménye csak ujjgyakorlatnak és háttérnek jó, versnek nem – bár a legvégének mai szemmel külön örülök, mert a lázadásnak ez a kamaszos dühe, a hagyománynak fügét mutató, égnek meredő ujj gesztusa számomra, aki mindig inkább az alázatos áhítatra hajlottam (vagy törekedtem?), nagy bátorság volt ez akkor (és most is az lenne).
Megkerestem egy másik verset is tizenéves kori kéziratos vázlatfüzetemből, ez is az ihletről szól, de ez már a kegyelem-ihlet puhább pillanatát mutatja, ez a váratlan és előjelek nélküli szédülés, az Arany-féle „perc a tied, egy perc, az isteni” epifániája, vagy az a percnyi rácsodálkozás a „névtelen érzelmek senkiföldjére”, amit Nemes Nagy tárgyal az esszéjében. A felütésnél megfigyelhető József Attila hatása, a Levegőt! Indító retorikájának akaratlan megidézésével:
Vers-idő
Valami ismeretlen térbe
kerültem hazafelé menet.
A házak felett madarak úsztak,
a levegőnek más íze lett,
színek lüktettek, fény csapongott
a falánk levélréseken,
és a puhán szállongó csöndben
minden új lett és idegen,
időtlen-szép, mindent betöltő
hangtalan zene, halk derű…
Csodálatos! – kavargott bennem – és
sírnivalóan gyönyörű.
Ámulva és hitetlen álltam,
mint világéhes csecsemő.
Vers-idő… – mondtam eltűnődve,
és ízlelgettem: vers-idő!
És ahogy kimondtam a szót,
egyetlen, valódi nevét,
a célhoz ért ihlet, a vers-idő
szétpattant, mint a buborék.
(Csendesen jegyzem meg: visszanézve még jobban látszik, hogy ez is egy szerelmes vers, a lüktetés, a falánk rések, sőt még a csecsemő képének felbukkanása is azt mutatja, hogy a szellemi megtermékenyítés mennyire rokon a testivel – nyilván a jelzőválasztásom akkor is tudatos volt, de ma már nem engedném meg magamnak az ilyen rikító, azonnali értelmezésre csábító megoldásokat.)
Az ihletet körbejáró tizenéves verseim meg se jelentek, csak egy került be később az első kötetembe. Ebben a verstelen versben szépen sorra veszem, amit tanultam, és nem jutok sehova vele. Épp azért emeltem ki a többi közül és tettem bele A madárlépte hóba, mert ez az első olyan szövegem, ami tudatosítja a tehetetlenséget, amiben a vendégszövegekké széttagolódó vers kényelmetlenül érzi magát az ihlet mesterséges és mesterkélt, mesteri könyvekből tanult mivolta miatt.
A cím nyilván Weöresre utal, ahogy az elemlámpa-hasonlat is, a szelíd őz, ugye, József Attilára – később a még kellemetlenebbül művi „graciőz” szóra változtattam kötetben (így viszont Kosztolányi ősz-graciőz ríme kísért a szövegben) –, az utolsó sor pedig Pilinszkyre (és mögötte már talán, erre nem emlékszem biztosan, ott van Eliot J. Alfred Prufrockja is (Kálnoky fordításában), aki el akar süllyedni szégyenében: „Bár rák volnék, és fúrhatná ki két / Érdes ollóm a tenger fenekét!”) – így hát, aki ír, nem tud a lényegre térni, mert nincs is lényeg. Még humorizálásra se futotta nekem akkor, úgy el voltam keseredve.
A vers születése
A tehetetlen képzelet
elemlámpája körbepásztáz,
számbaveszi a köveket,
a felhőket, és egynéhány ház
kopott tetején elidőz
a csorba cserepek között –
( Egy rímet gyorsan! Szelid őz.)
( Jó. Na még egyet! Költözött.)
Mert ez maradt. A képzelet
fogak közt csikorgó homok.
(A lényeget! A lényeget!)
Alant a kagylók boldogok.
Ilyen az, amikor túltöltik az elemlámpa elemeit szöveggel…. Később, jóval később, megtanultam kezelni ezt a kényelmetlen érzést, és megtanultam használni a látszólag sivár valóság elemeit is, egy egész kötetet (Rögzített mozgás) írtam ilyen kopott városi helyszínekről.
Ágoston Enikő Anna: Ahogy olvasom a verseidet, gyakran annyira a nyelvi hangzásra terelődik a figyelmem, hogy már nem a jelentés, hanem a jelentésen túli dominál, a zeneiség jelentéstágulása megnyitja a nyelvet is. Manfred Bierwisch ír arról zene és nyelv összehasonlításakor a Sprache – Musik – Bild című tanulmányában, hogy a nyelv mindenkori szókincse konvencionális, kötött repertoár, ezzel szemben a zenei formák mindenkor lehetnek újonnan bevezetettek. A jelentésük az alakuláson keresztül képződik és nem konvenciókon nyugszik. A zenében és a nyelvben is vannak lineáris komplex struktúrák, de különböző feltételek mentén. A nyelv egyszerű és komplex szimbólumai grammatikai feltételek alapján kombinálódnak, amelyek érintik a hangformát, a morfológiát és a szintaxist, ezzel szemben a zenei jelek kombinációja kizárólag a hangalak feltételének rendelődik alá. Alkotóként mennyire és hogyan lehet irányítani a zeneiséget, hogy a nyelvvel összhangban lépjen működésbe?
Szabó T. Anna: Ismerek olyan költőket, akik komolyan zenélnek is, az ő verseiken meglátszik ez a különös komplexitás, amit a zene matematikai fegyelmének és finom, rejtett vagy avatatlanoknak is nyilvánvaló struktúráinak, a kompozíciónak az ismerete jelent. Én ugyan rengeteg zenét hallgattam a költői formálódásom idején, és évekig komoly kórusban is énekeltem, de csak élvezem és élem, hallgatom és szeretem, utánzom és dúdolom, mozgom és dobogom, nem pedig értem és ismerem a zenét, így inkább az egyszerű formákból indulok ki, leginkább a dalból és a többi énekelhető verstípusból, és azokat igyekszem minél sűrűbbre és többrétegűbbre alakítani; a hosszú, többhangú verseim is ilyen elemekből épülnek.
A zeneiséget én a költőktől tanultam, nem a muzsikusoktól, és ennek megvan az előnye (az, hogy első hallásra is könnyen kialakul egy értelmezés a hallgatóban-olvasóban, amit aztán az elemző fül szétszedhet és rétegeiben megvizsgálhat, ha kívánja), és a hátránya (az, hogy szimfonikus jellegű, szólamaiban is precízen kidekázott verseim egyelőre nincsenek). Én inkább a szavakba, a szavak erőterébe és a szavak kapcsolódásának neuronhálózatába kódolom bele a hangzásbeli és a logikai többértelműségeket – a szókapcsolat az első, a mondat már csak a következmény. Igyekszem nagyon figyelni, hogy ne csússzak bele panelekbe, üres szavakba, de időnként meggyűlik a bajom azzal, hogy bizonyos helyeken a zeneiség megköveteli a szó hangalakjának bizonyos jellegét és hosszát, viszont megesik, hogy olyan szó, amilyen nekem kell, a magyarban egyszerűen nincsen, újat csinálni pedig nem érdemes, mert azon a ponton nekem éppen a lehető legegyszerűbb, legkevésbé rikító szóra lenne szükségem. Ez nem olyan, mint amikor a festő kikever magának egy új színt, vagy az orgonista a pedállal egyéni módon szabályozza a hangot – nekem itt elfogynak az eszközeim. „Nem találunk szavakat” – mert csak a szó hiánya van ott. És a hiány feltűnőbb, mint maga a szó lenne ott. Ebből a profik már erényt csinálnak, a kezdő viszont belegebed, belebukik. De ki lesz valaha is igazán profi ebben a szakmában?
Mondok egy példát: van egy régi, egyszerű kis versem, az Innen a templomkertből. Ebben húsz évig kínlódtam a két utolsó sorral, ami először úgy jelent meg, hogy „hűs szél hulláma támad / és szárnyat bontanak” – mármint, hogy a templom tetején álldogáló apostol-szobrok redőzött ruhájából egyszerre kibomlik az addig láthatatlan szárnyuk, és legyőzik vele a gravitációt. Nagyon zavart engem ez a régies „hűs”. (Itt jegyzem meg, hogy az én egyéni nyelvhasználatom sokáig eleve kicsit régies volt, az erdélyiségem miatt – annak idején a Második kísérlet versébe is úgy került bele a sztaniol, hogy egy barátom kijavította a mesterkéltnek érzett „ezüstpapírt”, pedig én azt gyerekkoromban tényleg így mondtam…)
Rendben, ámde a hűs valahol mégis jó, mert nemcsak hangutánzó („ű”, szép hosszú hang, frissítő borzongás), hanem benne van a hús (és ebben a versben pont hússá válik a kő), sőt a „huss” sugallata is, a hipp-hopp eltűnésé, ami nekem mindig is fontos volt (ld. Boszorkánydal versem, amibe a szél elviszi és eltűnteti, aki beleugrik). „Lágy szél?” – próbálgattam, de ez nem jó, mert szép ugyan benne a két tükröződő „l” (na és „hulláma” is csupa l!), de ez is túl artisztikusnak hangzott, túl kimódoltnak. Nem találtam meg a nekem kellő szót – és nem vigasztal, hogy a nyugatosok is kínlódtak már az egytagú magyar szavak gyér voltának miatta (hogy megtartsam az avítt stílt).
Végül aztán, jobb híján, úgy került be az összegyűjtöttbe ez a vers, hogy dühömben kivettem a jelzőt: „és szél hulláma támad / és szárnyat bontanak”, de azóta is van itt egy kis hiányérzetem, a megoldatlanság szúrós gyapjúpulóverétől azóta is vakarózom, olyan ez, mint a fantomfájdalom. („Hogy emlékeztesse rá: „ide még jön valami” – odatett valamit.” mondaná, mondta Tandori.)
Ide tartozik még egy vers, ami mindvégig az ihletről, sőt, a klasszikus múzsa-szólító könyörgésről szól, ezt is kivettem az összegyűjtött verseim közül, éppen azért, mert túlságosan is direkten mondja el a folyamatot. És akkor elárulok még valamit: itt is egy szókapcsolat akasztott meg, és már megint a széllel kapcsolatban (– na, mi is az „ihlet” etimológiája…?), itt nem a szél nem hűs, hanem kósza, „kósza szél”, milyen kócos, amatőr szókapcsolat, mekkora közhely, elviselhetetlen – na de mit csináljak vele? Kell nekem ez a sok tikogó „k”, kell a szavak permutatív, ikerítő játéka (kósza-kusza, ringat-rángat), kell ez a kellemetlenkedő vibrálás, a rossz érzés, hogy valami itt nagyon nincs rendben, az erőltetett szójátékok valami durvaságot takarnak, mint amikor kínjában vigyorog az ember – mert az ihlet nem vicces. Csak a vicc ihlete jár bohócruhában, a többi múzsának tűz az arca, és angyalruhája van, megköveteli a tiszteletet. Ideteszem azért a szöveget, mementónak:
Invokáció
Csak kóválygok, mint kísértet, a házban.
Mint lengő füvet, kósza szél kuszál,
figyelmem ide-oda fókuszál,
csak borzolódom: hol ringat, hol rángat
egy erőszakos, láthatatlan áram:
a magam léte és a lét maga.
Egy más időbe süllyeszt és emel
a képzelet időtlen ritmusa.
Idomítom a lélegzetemet,
hogy egymagamban mindig egy legyek
világ, veled, vagy istenség, veled,
hogy egy világot képzeljek neked:
elevenként átéljem a halált,
hogy holtan legyek mind elevenebb.
Tedd, hogy legyek, de ne csak én legyek:
erős váram legyen a képzelet,
és mint a kapun, tedd, hogy ki-be járjak
történetükbe, tedd, hogy lélegezzem
együtt velük, lélegzetedből adj
egy sóhajtásnyit, lélegezni hagyj,
együtt veled, és akkor megteszem –
megteszek bármit, engedj ringatóznom,
mint láng a szélben, kísértet a lángban,
rét a viharban, engedj lélegezve
ringatóznom a lélegzeteden.
Ágoston Enikő Anna: Egészen érdekes, amit Rilke ír az Ős-zörejben. Azon gondolkozik, hogy milyen lenne a lemezlejátszó tűjét a koponya koronavonalára helyezni és lejátszani a zenéjét. Ezt párhuzamba hozza a verssel, mint a nyelvi formával (akár a koponyával) és a benne rejlő belső szellem mozgásterének felszabadításával, a szoros összezártságban határtalanul működő felszabadításával. Úgy képzellek el alkotóként, mint aki a szavakat, de bármit a belső lemezlejátszója tűje alá tesz, hogy felszabadítsa ezt a határtalant a formából, hogy aztán új formába helyezze. Milyen módszerek, lehetőségek vannak erre, hogy az élet tapasztalatainak határtalanságát lejátszd és átültesd a nyelvbe?
Szabó T. Anna: Jó ez a csontzene-hasonlat (haláltánchoz? kötéltánchoz? akasztófadalok, vágná rá Morgenstern vigyorogva), főleg, hogy azóta nemcsak a zenészek és hangmérnökök valósították meg, hanem a genetikusok is mindent lekottáztak, ma már minden átfordítható zenébe, az ujjlenyomattól az ízlelőbimbókig, elég megkérni a gépet (gondolom), és ő is megcsinálja helyettünk. Hiszen minden csak kód. Minden matematika. Kivéve persze a lelket, bár a techcégek ezt is kommoditásnak, egyszerű mechanizmusnak tekintik.
A kutatók már az istenélmény helyét is lokalizálták az agyban. Az értelemben viszont az a szép – hogy hagyjuk az avítt lelket, és maradjunk meg a mérhetőnek tetsző dolgok birodalmában –, hogy mindig újrakódolja magát, mivelhogy testben és időben létezik, vágyak és indulatok rángatják, kavargatják. Annak, aki szövegeket ír, az a feladata, hogy folyton újrakódoljon: lefordítsa a test beszédét és a lélek beszédét az értelem nyelvére, de úgy, hogy egyik beszéd se oltsa ki a másikat.
A kódoláshoz pedig mindig kell a fegyelem, a türelem, de fegyelem és türelem mit sem ér a tapasztalat szikrája és a hús heve nélkül. A költészet a testből ered, a csontból, ahogy Rilke is mondja az idézetedben, vagyis inkább anyagi mint fogalmi természetű (lásd Lator esszéjét: Kakasfej vagy filozófia?). Vannak csodálatos gondolati költeményeink (Csokonai), sakkfeladvány-szerű versjátékaink (Tandori) és szinte légiessé párolt metafizikai líránk (Beney Zsuzsa), de az, ami a leginkább hat, ami a legtöbbeket megérint, az, a magyar irodalomban legalábbis, a testből hasad ki, a test által, az anyag nyelvén beszél. Hogy brutálisan direkt példát mondjak: a Nagyon fáj végének szadizmusa is ezzel üt meg és okoz belső vérzést.
A legerősebben ezt a fájdalmat, ezt a hiábavaló küszködést az elvontság, a határtalanság felé Nemes Nagy Ágnes Istenről című verse fogalmazza meg. Nem hasonlatokkal: tényekkel és tárgyakkal. A legegyszerűbb szavakkal, olyanokkal, mint platán, folyó, meg citromalma. Nem a sebeit: a világ tárgyait mutogatja, mutatja fel – és ez elég ahhoz, hogy kétségbeessünk. Vagy hogy belenyugodjunk. Vagy hogy belenyugodjunk a kétségbeesésbe. És muszáj mellétennem Pilinszkytől teljes egészében a Költeményt, amihez kell azért a történelem ismerete, de enélkül is többet mond absztrakció és matéria, hús és fájdalom viszonyáról, mint bármi más. Hát persze: előbb jelenti ki, hogy nem mondat a mondat, aztán mondja ki az „Isten az Isten” mondatot, ami ezek szerint: nem érvényes.
“Nem föld a föld.
Nem szám a szám.
Nem betű a betű.
Nem mondat a mondat.
Isten az Isten.
Virág a virág.
Daganat a daganat.
Tél a tél.
Gyűjtőtábor a körülhatárolt,
bizonytalan formájú terület.”
Ennyit a határtalanságról. Ember-létünk átültethetőségéről a nyelvbe.
Ágoston Enikő Anna: 2011-ben jelent meg a Születik vagy csinálják? című esszékötet, amely egy Lackfi János által szervezett kreatív írás konferencia anyagát gyűjti össze. Ebben arról írsz az ihlettel kapcsolatban, hogy a vers élő, lélegző, organikus egység. Lehetséges, hogy a versben az „élet” és az ihlet azonosítható? Honnan tudod, hogy élővé vált a versed?
Szabó T. Anna: Jó, hogy pont ezen a ponton kérdezed, a Pilinszky-idézet után – mert ennek fényében most tűnik csak fel, hogy milyen üres lett volna a szöveg, ha az „élet” és a „halál” szavakkal is állított volna valamit Pilinszky ebben a versben… Rögtön el lehetne tűnődni rajta, hogy mitől organikus a fenti vers, és mitől olyan egységes. És hogy melyik olvasó hol, melyik sorban tapintaná ki a súlypontját, a pontot, ahol rámarkolva megérezhetjük a vers közepét, megránduló szívét. Nekem most a daganat a súlypont, az az iszonyú mondat, ami halandzsa lesz, amint kimondjuk. „Daganat a daganat” – ilyen mondat nem létezhetne, csúnya és dadog, zötyög és kattog, és úgy állít, hogy megsemmisít. Hiába, hogy olyan mondat nagyon is van, hogy „Daganata van”. Aki ezt kimondja magáról, holtáig ezen kattog. Ebből is láthatod, hogy számomra látható és fogható a hangtest, kitapintom és szétszálazom a textust, beléje bújok, foggal tépem, szimatolom, rágom. És ha vérzik: él.
Ágoston Enikő Anna: Az új kötetedben, a Vigaszban kifejezetten sok utalást találni az ihletre, de a legkonkrétabb vers „Az ihlet perce”. Kíváncsivá tesz, hogy a körkörösség, a forgás miért jelenik meg az ihlet fő jellemzőjeként, amelyet a zeneiség is színre visz. Szabó Lőrinc Tücsökzenéjében a lírai én a tücskök zenéjének, az emlékeknek a körébe kerül az ihletállapotban. Valéry azt írja a Költészet és elvont gondolkodásban, hogy a hátra hagyott vers a „cselekvés köre”. Amikor T. S. Eliot arról ír a Hagyomány és egyéniség című szövegében, hogy az agyban a vers elemei összekapcsolódnak, akkor Szentkuthy Miklós a magyar fordításban plusz elemként a „koszorút” használja a kapcsolás formájára. De említhetnénk azt is, hogy Babits Mihály a fordítás során Poe A műalkotás eredete című esszéjébe a teljesség mellé még a „kerek” melléknevet is odahelyezi. Szerinted mi lehet ennek az oka, hogy a költők ennyire ragaszkodnak a kör vagy gömb formájához az ihlethez, a vershez kapcsolódva?
Szabó T. Anna: Nem az ihlet gömb alakú, hanem a versnek kell valahogy befejezett egésszé rendeződnie. Mert hiszen kerete van, tér és csend veszi körül, miközben az időben létezik.
A vers ritkán tökéletes, tehát nem hiánytalan és sérthetetlen felületű és anyagú – úgy érzem, a jó vers nem gömbtermészetű képződmény, legalábbis nem karcolhatatlanul sima téridom.
Érdekes lenne vakon kitapintani vagy lerajzolni, milyen formákat idéznek fel az egyes versek a hallgatójukban. (Az olvasót is hallgatónak tekintem, mert a verset mindenki belső hallásával hallja, nemcsak látja: megképzik, sőt meghangzik benne.)
Az ihlet ritkán gömb, bár az én korábban idézett vers-időm pillanata az volt, gömb: hiánytalan-szép buborék; de az ilyen kerek perceken kívül az ihlet, legalábbis a verskezdet pillanatában, inkább semmiben száguldó sugallat, űri fuvallat, égi lángnyelv, ordítás, ének, lendület, petárdasüvítés, szóval mindenképpen előre visz – de addig árad vagy löki magát keservesen szóról szóra előre (a sebesség mindegy, ha adott a zavartalan figyelem lehetősége), amíg egyszerre csak el nem lankad, és akkor magától elkezd befele hajlani a formálódó szöveg, meggörbülni, mint a téridő, vagy a farkába harapni, mint az Uroborosz-kígyó. Olyan ez, mint a tömeg gravitációs tere, aminek mentén elhajlik a fény.
Valamiképpen a mi testi, földi tömegünk téríti el a szellemünk fényét, és ettől a száguldó ihlet sugárszerű energiája megváltozik. Akinek valaha is része volt benne, tudja: az ihlet nem méricskélő szerkesztés, hanem – egyelőre eszközzel nem mérhető – energia; fizikai állandó. Hogy honnan jön, vagy hová tart, nem tudom. Azt se, hogy meddig tart, és mire való tulajdonképpen. Vagy hogy belőlünk jön-e, netán kitaláltuk magunknak, mint Istent, vagy ő talál ki minket minden pillanatban, amikor írni segít. Nevetségbe fúlnak a nagy szavak itt, sőt, a szavak is, piszlicsáré piszmogás minden próbálkozás… Csak azt tudom, mi földi anyagunkkal csak annyit bírhatunk ki belőle, amennyi véges erőnkből és időnkből telik. Annyi vigaszunk van, hogy az erő edzhető, az idő pedig – az idő úgyis relatív.
És akkor ideje, hogy így a beszélgetés végén a keserves és botor körülírási kísérleteimet egy friss gyerekversemmel demonstráljam és oldjam nevetéssé (a Dudorászó kötetemből), ami egy kellemetlen testi hasonlattal mutatja be az ihletvárás kínzó viszketését – a címmel Szilágyi Domokos Hogyan írjunk verset? című remek, szikrázóan ironikus versét idézem meg, de ezt nyilván nem kötöm a gyerekolvasók orrára, legfeljebb az világos, hogy itt önmagamat parodizálom:
Hogyan írok verset?
Fejemben a sok szó,
mint bolyban a hangya,
zsizsgő-pezsgő-mozgó,
jaj, csak békén hagyna!
Bizsereg és csiklint,
hogy viszket az agyam,
nyüzsög benn s már itt kint,
vakarászom magam,
ziziz a sok hangya,
zsezseg-zsuzsog-bozsog,
de az üres lapra
egy betű se potyog!
De ha lenne dallam,
lenne ritmus, ének:
áradnának rajban!
Mind-mind kijönnének!
A köztudatban élő ihlet fogalom többnyire még mindig a romantikából vagy az ókorból ismert jelentéseket mozgatja meg, miközben már a késő modern alkotók is sok tekintetben újradefiniálták azt. Ágoston Enikő Anna irodalomtudományi PhD-kutatásában arra vállalkozik, hogy megértse a késő modern lírai ihlet jelentését és poétikai működését. Ez az öt éve tartó munka alapozta meg az Ihletforrás projekt elindítását, melynek része a Mi az ihlet? című interjúsorozat. A projekt célja, hogy alkotókkal és kutatókkal közösen korszerűsítsék a fogalmat, és ezzel érthetőbbé és elérhetőbbé tegyék az ihletet. Az Alföld felületén és az Ihletforrás YouTube-csatornán követhető a folyamatosan frissülő beszélgetéssorozat.
A sorozat első részében Závada Péterrel, a második részében Szabó Imola Juliannával, a harmadik részében Balaskó Ákossal, a negyedikben Bánki Benivel, az ötödikben Kovács Dominikkal és Kovács Viktorral, a hatodikban Jakobovits Kittivel beszélgetett Ágoston Enikő Anna.
Hozzászólások