Árvízmentesítés és folyószabályozás
Az éjszaka lassan húzódik vissza.
Páráját a vízen
jelzésképpen itt hagyta.
De ez a folyó nem elég széles,
láthatatlanul is érezni
a túlpart fáinak lélegzését.
Persze a figyelem
könnyen elúszik rajta,
akár egy papírhajó,
sodródik észlelhetetlenül,
átázik, elmerül.
Egy folyó sem elég hosszú,
hogy megakadályozza
az elmúlt borzalmak ismétlődését.
Mert azok, mint a lazac,
folyton felúsznak,
ellepve a szigeteket.
Az épületek elnéptelenednek,
és antennáik feleslegessé válnak.
Hogy rázhatná le agancsait egy ház,
ha vesznek még jeleket,
de határaik már kiterjeszthetetlenek.
Pedig a Föld sötétségben sűrűsödik.
Minden bizodalmam
a munkanélküli gátőrben,
akinek csak egy sör hiányzik
horgászás közben.
Lába alatt, a kavicsok közt pedig
ezer meg ezer apró fehér csiga,
mint holmi hangtölcsérek,
belekanyarodnak az univerzumba,
hogy felerősítsék a halak sugdosását
az olvadásra váró
türelmes ősállatoknak:
Nőjetek ki ebből
a történelemelőttiségből,
akár a tavaszi búza,
fejlődjetek újra, mint a medúza,
legyetek ammonitesz,
korall, trilobita,
meszesedjetek tovább
a gátőr csontjaiban.
Ismétlődjetek meg,
a Dunán, valamint
az egyéb hajózható
belvizeken.
A szabályozással ne törődjetek,
az a hajótársaságok gondja.
Az ár- és belvízvédelem
nem nyomja a gátőr lelkét már.
A kapásjelző fluoreszkál,
imbolyog a szeme előtt.
Ma nem harapnak.
Csak csipegetik.
A Közlöny sem utasíthatja őket,
ha nem éhesek.
Hiába Bős-Nagymaros,
hiába Vaskapu.
Itt, valahol félúton,
akciós a mirelit lazacfilé.
Lassan gördül le a hegyről
az alkonyi sötét, és egy megdőlt
téglakerítés mellett elszivárog
a turisták sora.
Az öreg fa türelmes volt,
nem panaszkodott soha,
de élni kell ott,
ahol az újraszületőktől
ragyog a temető.
(Megjelent az Alföld 2024/10-es számában. A borítókép a lapszám illusztrációit készítő művész, Sipos Sándor grafikája.)

Hozzászólások