Török Ábellel Ágoston Enikő Anna beszélget
Ágoston Enikő Anna: A regényeiden, főleg a harmadik égen, de A gonosz erdő meséin is látszik, hogy inkább a nyelv adja az olvasás sodró erejét, nem pedig a történet, miközben maga a cselekmény is izgalmassá válik a nyelvi forma miatt. Esetedben az ihlet inkább kapcsolódik a nyelvi működésekhez, mint a cselekmény vagy a karakterek tervszerű formálásához?
Török Ábel: Egy szöveg nyelvezetét és a nyelvezetben rejlő lehetőségeket általában sokkal izgalmasabbnak találom, mint pusztán a cselekményét. Nekem az irodalom elsősorban hangulatokat jelent, hangulatokért olvasok és írok, és a hangulatot nem elsősorban a történések teremtik meg, hanem a szövegvilág. Annál, hogy mit olvasok, elgondolkodtatóbb és gyönyörtelibb azt figyelni, hogyan beszél egy-egy szerző a műben megjelenő témákról, helyzetekről, érzésekről, hogyan sűrűsödik egy-egy epizód szavakba. Bennem ez ugyanígy működik az írással kapcsolatban is: nagyon sok jó történet van, és mivel mindent számtalan módon el lehet mesélni, egyáltalán nem mindegy, hogyan teszi ezt egy szerző. A nyelv is szobrot állít a tárgyának: el lehet készíteni a Laokoón-csoportot gesztenyéből vagy gyurmából is, a jelenet ugyanaz marad, a benyomás megváltozik. A hang maga a mű, ha az nem működik, a történet elveszik.
Ágoston Enikő Anna: a harmadik ég szövegformája elsőre átláthatatlannak tűnik a megszokotthoz képest, mivel például nem használsz nagy kezdőbetűket a mondatok elején vagy a nevek esetében, s nincsenek gondolatjelek a párbeszédekben. Ez arra sarkallja az olvasót is, hogy jobban bízzon a belül létrejövő hangzásban. Az olvasó elszakad a szöveg vizualitásától, és egyre inkább befelé figyel a hangra, leválasztja a tényt, hogy a regény egy materiális tárgy. A hangra figyelve hallhatjuk ki belőle, hogy miképp szólalnak meg az egyes szereplők. Ennek a fajta szövegszerű rögzítésnek van valamilyen köze ahhoz a nyelvi működéshez, amelyet írás közben éltél meg?
Török Ábel: Alapvető célom volt, hogy a szöveg nyelvi megformáltsága közel álljon a tartalmához, és amennyire tudja, erősítse azt, amit elmesél. A kisbetűzést és a visszafogott központozást azért választottam, mert úgy gondoltam, ez a szóválasztásokon és a prózaritmuson túl újabb lehetőséget adhat arra, hogy érzékeltessem a leírt világ működését és hangulatát. A szereplők nem emelkednek ki a szövegből, mert egyénekként sem emelkednek ki az őket körülvevő környezetből: a természetbe és egymásba olvadnak, feloldódnak a gondolataikban, ami bennük történik, az sokszor rajtuk kívül is végbe megy. Szándékosan szerettem volna olyan szöveget írni, amelyben az olvasó rövid időre megszabadulhat a mai terhes énközpontúságtól, és a túl könnyen és gyorsan megszokott természettől, egymástól, a belső csendünktől elidegenedett életformától, és reméltem, hogy a szöveg folyása el tudja vinni őket ilyen irányba. Ha másként működött volna bennem ez a világ vagy más formát választottam volna neki, azt hiszem, ez a hatás, ez a szöveggel együtt folyás nem tudna érvényesülni.
Ágoston Enikő Anna: A Nem rossz könyvek podcastben arról beszéltél, hogy hangulatok vagy szókapcsolatok indítják el az írást. Mi történik két szó találkozásánál, ami elindítja az alkotást? Rajtad is múlik, hogy hogyan érzékeled a nyelvet?
Török Ábel: Két szó találkozásánál éppen a hangulat jön létre, legalábbis bennem, akár olvasok, akár írok. Egy szöveg létrejötte során legelőször valóban mindig egy hangulat mozdul meg bennem: ha eléggé elmerülök benne, ha élvezem a merülést, és kedvem támad felfedezni a hangulat árnyalatait, tapogatni kezdem a határait, megpróbálok minél közelebb jutni hozzá, a legpontosabban megismerni a formáját. Mintha ismeretlen szigetet hajóznék körül és járnék be térképet rajzolva. A szöveg sosem a sziget maga, csak a térkép, a benyomásom a szigetről.
A nyelvet nyilván mindenki máshogyan érzékeli, egy-egy szó nem jelenti – nem is jelentheti – ugyanazt senkinek, mert mindenki a saját élményein, emlékein keresztül fogadja be, és a saját gondolkodásmódján keresztül dolgozza fel a szavakat. Azt nem tudom, ez mennyire múlik rajtunk – annyiban például mindenképp, hogy mit olvasunk és milyen életformát választunk magunknak.
Ágoston Enikő Anna: A regény kulcsmetaforája és címadója is a „harmadik ég”. A harmadik ég egyharmadánál derül ki, hogy mit jelentenek az első, a második és a harmadik ég fogalmak. Én a szövegvilágodon belül is azonosítottam a három ég elkülönülését. Az „első ég” a történeted szerint az az ég, amely mindenki felett terül el, amely látható a fizikai világban is. Ez számomra a regényed fogalmi része, az összefoglalható cselekmény. Jelen van a „második ég”, amely a mesék megtépázott szövetéből áll össze. Ez eredetileg egy kollektív, mindenki által ismert világ volt, de már csak töredékesen van jelen az emberek életében, mert nem mindenki ismeri a meséket. Ezek a mesei elemek be is épülnek a regénybe, és el is csúsztatják a történetet a tágabb értelmezési lehetőségek felé. Végül ott van a harmadik „ég”, amely inkább a szereplők egyéni sorstörténetéhez köthető. Mindenkinek van egy saját ege, amely segíti a tájékozódásban a saját élettörténete írásához. Ez a regényeden belül a lírai részekkel viszi színre önmagát, amely ugyan használja a cselekményt és a mesei elemeket is, de túl is mutat azokon egy láthatatlan, még tágabban értelmezhető világ felé. A regényedben ez a három ég egymás felett helyezkedik el, gömbszerűen a világod körül, és egymásra is íródik, de a harmadik a legtágabb. Mindhárom segít a tájékozódásban, az első a fizikai világban, amikor például a csillagok helyezkedését figyelik. A második a meséken keresztül segít értelmezni az életet, tájékozódni benne a kollektív képiséggel, de a harmadik egyéni képiséget mozgat, amely a regény nyelvezetén keresztül az olvasó számára is befogadható. Mindhárom esetben csillagtérképekről beszélünk. Szerinted az ihlet működése is hasonlíthat erre?
Török Ábel: Az egek megmagyarázását nem vállalnám, ezért inkább a te értelmezésed mellett maradva válaszolok. Az ihletállapot megélésekor talán valóban több hatás érvényesül egyszerre: az ember merít a külső világból, a népek hagyományaiból és meséiből, más szerzők szövegeiből, művészek alkotásaiból, illetve a saját élményeiből, életéből is. Vagy talán helyesebb úgy fogalmazni, hogy ez utóbbi szűrőjén keresztül adja át a benyomásait a külső világról és a mindenféle művészetekről.
Ágoston Enikő Anna: Norvégiában írtad a harmadik eget. Szándékosan kerested a hatásokat a regényedhez, vagy pedig észrevétlenül szivárogtak be a szövegbe? A nyelv hogyan veszi birtokba a külső hatásokat, akár egy külföldi tartózkodás során?
Török Ábel: A szövegben elsősorban biztosan nem olyan helyeken érződik Norvégia hatása, ahol szándékosan próbáltam az ott megtalált és megtapasztalt hangulatelemeket beleírni, hanem inkább általánosan a szöveg hangjában. Nyugodt, csendes életem volt akkoriban: reggel és este a tengert láttam az ablakból, délután misztikus erdőkben sétáltam a kutyával, ha kiléptem az ajtón, hatalmas sziklákra jutottam. A természetben érzem igazán, milyen értelmetlen, hiú játék az az élet, amelyet a mai valóságunkban olyan nagy gonddal építünk, és mennyivel több nálunk minden, ami körülvesz bennünket. Nemcsak tudatos cél volt, hogy a regény olyan teret nyisson a világban, ahol egyszerűség és csönd uralkodik: nem is lehetett másképp, hiszen a megírása során én is hasonlót éltem át nap mint nap.
Ágoston Enikő Anna: Öt nyelvet használsz felsőfokon: az angolt, a franciát, a norvégot, az ógörögöt és a latint. Hogyan tapasztalod meg a különböző nyelveket? Éltél már meg ihletállapotot egy idegen nyelvvel való találkozás során?
Török Ábel: Az ógörög, így tanultam a tanáraimtól, feneketlen kút, ha egy életen át hordod bele a vizet, akkor sem telik meg. Örökké rejtélyes, incselkedőn játékos, mégis méltóságteljes és szigorú, mondatról mondatra más arcát mutatja. Csak győzze az ember felfedezni ezeket az arcokat: az archaikus görög líra darabjainál aligha olvastam szebbet életemben, a bukolikus költészetből végtelen nyugalmat meríthet az olvasó, az eposzok nyelve hol erőteljesen dörög, hol szívszorítóan szépen énekel, Thuküdidész prózája körmönfont, Plutarkhosz talán az összes emberi bölcsességet belesűrítette életrajzaiba, Hérodotosz olyan hömpölygő árral, olyan ízesen mesél, ahogy se előtte, se utána senki, Aiszkhülosz képei olyan élőek, hogy szinte lelépnek a lapokról, Démoszthenész beszédeiből még ma is üvölt az akkori hév. A latinban rend uralkodik: kimért, de nem merev, jól átgondolt keretei között tanít fegyelmezett szabadságra. Az óészaki recseg-ropog, törik a nyelv, mint a fa, mégis dallamos és misztikus – a norvég ezt örökölte, de sokat lágyult, puhult azóta. A francia habzik, zsizseg, csúszik – ezek a találkozások a nyelvvel mind-mind gyönyörű ihletállapotok.
Ágoston Enikő Anna: A koncentráció kulcsfogalom, ha az ihletről beszélünk. A koncentráltság fenntartása az ihlet alapvető feltétele. Számodra elengedhetetlen, amikor egy kódex vizsgálatán vagy egy kritikai kiadáson dolgozol, de említhetnénk a tanulmány- vagy a regényírást is. Ha ez nincs jelen, akkor nem lehet belépni a nyelvi sodrásba, igaz? Te hogyan törekedsz a koncentráltság fenntartására?
Török Ábel: Könnyű hosszú ideig egy feladatra összpontosítani, ha az ember szereti, amit csinál.
A sorozat első részében Závada Péterrel, a második részében Szabó Imola Juliannával, a harmadik részében Balaskó Ákossal, a negyedikben Bánki Benivel, az ötödikben Kovács Dominikkal és Kovács Viktorral, a hatodikban Jakobovits Kittivel, a hetedikben Szabó T. Annával, a nyolcadikban Papp-Sebők Attilával, a kilencedikben Terék Annával, a tizedikben Kellerwessel Klausszal, a tizenegyedikben Lackfi Jánossal, a tizenkettedikben Áfra Jánossal, a tizenharmadikban Vida Kamillával beszélgetett Ágoston Enikő Anna.
Hozzászólások