Múzeumok Éjszakája
A parkban sütögetők gömbgrilljeinek
planetáriumában egyre nagyobb a meleg a rácson,
az izzó parázs és a fenti égéstermékek
egy különös, láthatatlan lézershow rekviemjét
játsszák a kupolatérben.
Kicsit beljebb, vagy – ez szemléleti kérdés, de égető –
kijjebb, a planetárium gömbgrilljében
hideg a füst, amelyben egy sokszemű fémtojás
Zeiss-lencséi metsző éleket és irizáló sík felületeket dobnak
három dimenzióban a szinte hanyatt fekvő nézők feje fölé.
Majd miután a színes füst eloszlott,
az emberi találékonyság és precizitás további eredményeként
csodálatos hűséggel jelenik meg a homorú mennyezeten az,
amit ha fent a kupola és körben a fényszennyezés nem volna,
az éjjeli égen amúgy is látnánk.
Bár
A végső soron nem is szép nő kalapban
és kibontott csokornyakkendőben úgy énekel,
kásásan nyekeregve a bár homályában,
mintha csak random hangokat szolmizálna el.
A hangok forrása maga az addigi élet,
jelentésük pedig az, ami ezután lesz,
bár azt még senki sem érti a közönségből.
Ein Werk ohne Opuszahl
Várady Szabolcsnak
Azt kérdezed, jó alcím-e, hogy Repríz.
Vagy jobb a Rekapituláció?
Intarzia? Zanza? Cento? Da capo?
Szerző egybeolvassa ciklusát?
Nekem az ilyen alcím- vagy mottószerű
mellékszövegek közül
az tetszik a legjobban,
amit Beethoven költött
a C-dúr mise (op. 86.)
első, Kyrie tételéhez.
Egy haiku is kijönne belőle, sőt még
maradna egy negyedik sorra is.
Valami nagyon nyomhatta a szívét,
látszik, hogy nagyon el akart mondani
valamit. Úgy érzem, olyasmit,
mintha – ahogy Kosztolányi írja Bachról –
egy érett férfi énekelne,
vagy inkább dúdolgatna a sötétben,
csukott szájjal, és mintha mindig vissza-
visszatérne valamire, amit
nem lehet elégszer elmondani,
mert ezt egy élet során tapasztalta,
és nincs szebb, szomorúbb, tartalmasabb.
Valamit, amiből ez lett a végén,
pontosabban az elején:
Andante con moto assai vivace quasi allegretto ma non troppo.
De csak semmi szépelgés,
a leghatásosabb darab mégis csak ez: D-E,
majd egy oktávval feljebb: D-E és G-A.
Minimális gyakorlattal eljátszható,
és nyitja Batman barlangját.
(Megjelent az Alföld 2024/12-es számában. A borítókép a lapszám illusztrációit készítő művész, Ulrich Gábor grafikája.)
Hozzászólások