Egy elszállt vers balladája
Többféleképpen is elszállhat egy szöveg.
Úgy, hogy a dokumentum bezárásakor
ön véletlen a „nincs mentés” mezőre kattint.
Úgy, hogy igazán még meg se született,
épp csak körvonalazódott fő gondolata,
néhány lejegyzett szó kevésnek bizonyul,
hogy megelevenedjen a hajdani érzés,
ismét hatalmába kerítsen a valahai ihlet,
földerengjen célként egy eszményi alakzat –
nem emlékszem rá, hogy mit akartam.
És úgy szintén elszállhat egy költemény,
ahogy egykor Miskolctapolcán jártam,
igazi, kölcsönös, beteljesült szerelmet
sirattam elhagyatott díszletei között,
s a nyaralóban, hol akkoriban laktam,
első könyvem anyagának lezárása előtt,
egy áprilisi napon, a vécén üldögélve
egyszerre mondani kezdtem fennhangon,
nálam új, litániaszerű versdallammal,
sorról sorra fogalmazva folyamatosan,
mint mikor rájöttem, hogy költő vagyok,
a számos tagból álló, egyetlen kitartott,
hosszú, nyomdakésznek érzett mondatot,
s mindeközben próbáltam megjegyezni,
akár egy-egy kivételes álommal szoktam,
és hasonlóan illant elmémből végleg el,
mire kezet mosva íróeszközhöz jutottam;
tudatában voltam, hogy antikizálva,
megszenvedett veszteségeimről szólt,
általában a szépséges pusztulásról,
áthatotta a szomorúságos szerelem,
és velem maradt lejtése, amely azóta
több más versemben vált hallhatóvá.
(Megjelent az Alföld 2025/1-es számában. A borítókép a lapszám illusztrációit készítő művész, Árkossy István digitális grafikája.)
Hozzászólások