Vijjogók
Akik látják, ahogy elfogy a szív
A feltörő kukorékolására ébredünk,
elsőként a bábaasszony jön rá,
hogy nincs már segítség.
A kukorékolásban is zihál,
lihegése riadt, ijedten felcsuklik,
eltűnik a hangja, ahogy ő is,
el a szépsége, el az élete,
reggelről reggelre fogy el tőlünk,
szürkül, mint a múlt nyári meszelés,
és a bábaasszonyunk tehetetlen,
pedig tudja, mi történt, volt már ilyen,
de ez erősebb nálunk,
az egész falunál erősebb,
cseppenként rabolja el,
viszi a pótólhatatlan életet,
és nincsen már mit tenni.
A szívnek be kell végeznie, tudjuk,
és ha fel is gyújtjuk az erdőt,
ha az összes kakast örökké daloltatjuk is,
akkor sincsen semmilyen remény.
Aki éhen marad esténként
Tudom, hogy kik jártok itt,
ennek az elátkozott erdőnek
az elátkozott szellemei,
és én, Kunyhós Marci,
megint nem eszek a jó lecsómból,
a lábost sem törölhetem ki
a tegnap félbetört punyámmal,
és nekem már tényleg végem van.
Ha itt ülnék kint a tűznél,
vigyázni az utolsó lecsót,
ha nem mennék el,
ha nem mennék dolgozni többé,
akkor is így lennék. Vége,
mert a cigánynak annyija van,
ami a tűz felett akad, és ad a szívéből.
Gyertek el, és együnk együtt,
de ne, könyörgök hozzátok,
ne emésszétek fel mindenem,
mert az én cigány gyomrom is ér annyit,
mint a ti végtelen beletek,
és ha az utolsó lecsót is elviszitek,
minden vagyonomból kiforgattok,
értem is gyertek el az éjjel,
mert reggel ránk gyújtom majd az erdőt,
mert ez így nem élet, tudjátok meg, szellemek,
megtudjátok majd, hogy ez nem élet így!
Akit biztos erővel hívnak
Mint a fekete erdei földnek,
úgy tart. Kitölt, hézagtalanul.
A legszebb bíborba öltöztet.
Ragyogtatja a szerves, dús testet,
kipirít, megmozgat,
felszabadítja a tüdőt,
mély levegőt tép magának,
még egyet, még egyet,
és az érhálózatokon át
minden porcikámba
belepumpálja önmagát.
Aki ajtót nyitott a sárkányoknak
Az Istennek látnia kell a lelkemet,
és látnia kell, hogy nem akartam bajt,
három öreg lópaszulyt ellopni,
az Isten sem ítélheti úgy, hogy bűn.
Én nem tudtam, hogy ez nem lópaszuly,
olyan volt, amilyet az anyám is ültetett,
aminek az utolsó magjait őrizte tavaszig,
és én is akartam vetni, már láttam,
ahogy felfut a ház oldalára,
abból lehet majd a legjobbakat főzni.
Elfelejtettnek tűntek, mint mi is,
az elfelejtett házban magára hagyottan.
Az Úrnak tudnia kell, hogy ez nem bűn,
azt hozni el, amire már csak ő emlékszik,
azt ültetni el, azt locsolni, nem bűn,
csak három tál jó babra vágyni.
Látja az Isten, hogy ez az én dolgom,
hogy az én házamat vitték el először,
és földönfutó lettem, ahogy a paszuly is,
azzal bűnhődőm, annak elégtételnek kell lennie,
mert nincs már semmi másom.
(Megjelent az Alföld 2025/2-es számában. A borítókép a lapszám illusztrációit készítő művész, B. Nagy Gabriella linómetszete.)
Hozzászólások