Feljegyzések Kharón ladikjáról
Gyűlölt Sztüx, örömtelen Akherón, ki tudná megkülönböztetni
sodruk, redőik, hullámnyelvük határ a világ és a más között,
mozgásuk átkelők érzik, holt lelkek, díjuk nyelv alá, szemhéj fölé
helyezett érme, imbolyog a darab tölgyfatörzsből kimélyített
lapos test, lebegő teher, lélekvesztő a tajtékzó vízfelszínen,
siklanak a hegyes végek, felfelé mutatnak, a visszatérhetetlent jelzik
a leereszkedőknek, nem száll alá senki, az ének diadalmas
irgalma, Orpheusz, a fényes, elnyeled őket, szélesszájú Tartarosz,
öröktől korgó gyomor, nyirkos és sötét falai közét folyók szelik,
fodrozódók, hangjuk egy, álmosító mormolás, sápadt révészé, altat
a beesett arcú, evezője kőris, megfeszül, szálkás izomzat, átsegít
a nem képzelhetőn, hol cserben hagynak Morpheusz, Phobetor
és Phantaszosz, a túlpart megtagadja mind, köd lengi be, sás és nád
rejtjelez lápot, a csónak oldalát érinti susogásuk, felejtés az ébredőket,
lidércfények gyúlnak, zsombékokon derengés, Kharón lámpása,
pislákol, egyre távolabb, szemtükrökön a láng, duzzad, kiáramlik az éj.
A dolgok könnyei
„A márvány mintha könnyezne néha mégis / reggelente.”
(Borbély Szilárd)
Ahogy Aeneas gondatlan elkerülhetetlenséggel visszatekint
a karthagói templom homlokzatára, tudja, a sótól száraz ע
nem több, mint az idő szakadása. Könnyező múltra mered,
repedezett ábrákra, harcokra, emlékezete a vérbő hörgésekre.
Mert a dolgok mást nem mondanak, idéznek és idézve vannak,
létük önállítás, feledhetetlen אין, jelenvaló, töretlen közömbösséggel
és megindító szenvtelenséggel tűrik szenvedéseink, akárha
öröktől fogva adva volna felcserélhető egymásra utaltságunk.
Ezért, hogy minket gyászolnak a tárgyak, Ainos, a konokul ellenállók.
Minden dologban saját esendőségünkre pillantunk szüntelen,
a kőbe vésett jelek szólítnak, suntem lacrimae rerum, egy idegen
felirat lel otthonra a test üresen tátongó osszáriumában.
Aineiasz, hiábavaló emlékezéssel teli, bíznunk kell a dolgok hűségét,
ínségek között a világ odaadó vigasztalását, hogy értük vagyunk,
ők pedig értünk, viszonyban állunk, mint az írként szolgáló nyelv.
Lehunyt szemhéjak alatt zokogásba kezd az érc és az ivor.
A Rettenet epitáfiuma
Mert visszatér, mint ólomszárnyak lassú környékezése, köröz
a Gondolhatatlan, horgas csőrével a griffmadár felnyitja fejeinket,
észre tör, megbontja a velőt, a törvény nyelvét repeszti, semmi
nem foghat egybe időből kimetszett részeket adománytalan fészkében,
a babonák kitartanak, hangjuk alig, mint ülepedés átláthatatlan
vízmeder alján, bizonytalan, megrémülésünk maga is rémisztő néha,
egy-egy óvatlan, léha szemhunyás, a halottak napját követő temető-
kert csontködében a férgek rágása, vagy földbe mélyedő ásó,
egy nyughatatlan mormolás, nyugtalanít az Ősrettenet, a szellet
visszaáramlása a kitaszíttatottból, kísért a mindvégig rejtezett
véset a szellős koponyában, nyirkos kövön megtelepedett moha
a vakság, látni ki tudná, hogyan, nem ért jelet, nem érinti kéz
megváltatlanságunk, a gödör mellett Eleosz és Phobos ragadnak
el, letakart tükrei a veszteségnek, üres árkok futnak alá időtlen
Aeon arcán, a rohanó Kairosz fürtjei lobognak, ahogy hátrahagy,
csak halkuló suhogás, a szem kopasz fejre nyílik, koponyafehér.
(Megjelent az Alföld 2025/2-es számában. A borítókép a lapszám illusztrációit készítő művész, B. Nagy Gabriella linómetszete.)
Hozzászólások