Pataki Viktor: Az emlékezet rétegei. Tanulmányok Oravecz Imre költészetéről
Már az Oravecz Imréről szóló első, Kulcsár-Szabó Zoltán által írt monográfiában is visszatérő szempont volt az elemzett kötetekben, versekben megjelenő emlékezet tematikus, illetve az emlékezés poétikai, versalakító működésének vizsgálata. Ez a szempont a jóval később megkezdődő prózai életmű vizsgálatakor is meghatározó maradt, így tehát nem előzmény nélküli az a vállalkozás, amely Pataki Viktor
Az emlékezet rétegei című könyvét jellemzi. A kötet alapvetően a szerző doktori disszertációján alapszik, azonban annak átdolgozott és kibővített változata, amelyből jelen kötetbe a lírai életművel foglalkozó tanulmányok kerültek. Az Oravecz-prózával foglalkozó, szintén jelentékeny tanulmányai a már korábban megjelent, Mészáros Mártonnal közösen jegyzett Az álom anyaga című kötetben láttak napvilágot (Tempevölgy, 2023).
Pataki kötetéről az lehet az első benyomásunk, hogy kissé szokatlan módon közelíti meg az emlékezet témáját. Ez a kötet argumentációján és hivatkozásain is látszik, de már az előszóban is leszögezi: annak ellenére, hogy épít az emlékezet/emlékezés körében megjelent alapvető kutatásokra (gondolhatunk itt Jan Assmann, Aleida Assmann, Maurice Halbwachs, de akár Paul de Man vagy Jacques Derrida munkáira), ezek között mégis jelentősen szelektál az elemzések során. Ennek oka az, hogy a szerző szerint „annak ellenére, hogy az »emlékezetkultúra« és a »kollektív emlékezet« fogalmai a 20. század második felétől a kultúratudományok alapvető és kardinális kérdésévé váltak, az irodalmi szövegek interpretációs stratégiáiba azok inkább csak az azonosítás és a reprezentáció szintjén épültek be” (9.). Röviden: Patakit Oravecz lírája és az emlékezés, nem pedig az emlékezés és Oravecz lírája érdekli. Ez már a kötet címadásában is érzékelhető: míg a disszertációjának címe, Az emlékezet reprezentációja és retorikája Oravecz Imre műveiben sokkal konkrétabban az emlékezet tárgyköréhez sorolja az írásokat, addig a könyv már idézett címe (melynek alcíme: Tanulmányok Oravecz Imre költészetéről) szintén a költői életmű felé tolja a hangsúlyokat.
A könyv első és egyben leghosszabb tanulmánya Oravecz pályaindító Héj című kötetével foglalkozik, azon belül az abban megjelenő, Kulcsár-Szabó Zoltán által fogalmilag megalapozott „asszociatív emlékezet” működésével. A tanulmányban Pataki elsőként az Oravecz-versekben tetten érhető Paul Celan-hatásokkal foglalkozik (fragmentált tömörség, szemantikai polivencia/kiüresítés, címek elhagyása stb.), majd ezek alapján meggyőzően mutatja be, hogy miért és hogyan maradtak el a korabeli recepció értelmezői módszerei a kötet teljesítményétől. A szerző szerint téves a Héj kötetet – a korabeli recepció minősítése alapján – folytathatatlannak tekinteni, mivel „a versszubjektum pozíciójának módosulásai, valamint a nyelvkoncepció és jelhasználat későbbi változatai […] az itt artikulált »töredékességben« vagy hiányban lelhetők fel” (26.). A tanulmányok alapvetően induktívan, egyes versek elemzésére épülnek, és azok alapján próbálnak megfogalmazni magukról a ciklusokról, kötetekről is általános állításokat. Az első ciklusból [A Sötétség madara] című verset elemezve az önmegszólító verstípus egy különleges, önfelszámolásra épülő és a klasszikus típustól eltérő időbeli alakzatokat előállító poétikai működésére hívja fel a figyelmet a szerző, melyhez az emlékezet kérdését szintén a verset alapvetően meghatározó én–te viszony irányából kapcsolja be az interpretációba. Pataki emellett [A kéz] című vers esetében egy olyan beszélői pozíció megképződéséről értekezik, amely eltér az előzőtől, és az én megalapozásának lehetetlenségére épül, illetve feltárja ennek kapcsolatát az emlékek töredékességével és nyomszerűségével. Az [Egy csiga] című vers olvasásakor pedig az Oravecz-lírára jellemző „üres helyekre” hívja fel a figyelmet, vagyis arra, hogyan válik a hiány és a dolgokhoz való hozzáférhetetlenség a versformálás meghatározó tényezőjévé. A különböző ciklusok elemzésekor, annak jellemzői mellett a szerző nagyon érzékenyen mutat rá a látható különbségekre is, ezért szerinte a második ciklusban csak néhány versre igazak az önmegszólító verstípusról korábban tárgyalt megállapítások. Ez már csak a második ciklusra jellemző címadás gesztusában is tetten érhető, hiszen ezáltal a versek „az értelemegész elvi létrehozását, szemantizálhatóságát jelezhetik” (48.). Azonban, ahogyan Pataki meggyőzően kifejti, ez a változás nem hoz létre személyes vagy egymással összefüggő emlékeket: csak a megismerés inverz technikáiról van szó, melyek ugyanúgy a „hiány” és a „veszteség” köré szerveződnek. A harmadik és negyedik ciklusra szintén jellemző a fentebb bemutatott interpretációs stratégia, a harmadik esetében az értelmezői horizontot a nyomszerűség, a megismerés és az emlékezet folyamatai, illetve a múlt előállításának kérdései uralják, felmutatva újra a különbségeket az előző ciklusokhoz képest (pl. lírai beszéd lefokozása), majd a negyedik, utolsó, Trakl Budapesten című ciklus esetében a szerző szintén azt mutatja be, hogy hogyan számolja fel és folytatja egyszerre a ciklus a korábbiak kompozíciós stratégiáit.
Az Oravecz-életmű alakulását figyelemmel kísérőknek feltűnhetett, hogy Pataki a Héj kötet esetében nem az első, 1972-es (Magvető) kiadást veszi az elemzés alapjául, hanem a jelentősen átdolgozott, az életműkiadás keretein belül 2017-ben (Magvető) megjelent kötetet. Azonban míg az egyes verseknek poétikai-retorikai és a ciklusok kompozíciós stratégiáinak vizsgálata rendkívül árnyalt és szempontgazdag, ez az interpretációs döntés mégis reflektálatlanul marad, azon túl, hogy Pataki jelzi azt, hogy változás történt a kötetek szerkesztését tekintve. Ez már csak azért is fontos, mert ahogyan azt Kulcsár-Szabó Zoltán korábban megfogalmazta: „a Héj értelmezésében döntő szerep jut a kötetként való olvasásnak (talán fontosabb, mint bármelyik vers »izolált« interpretációjának), ami a kötetkompozícióra irányíthatja a figyelmet. Annál is inkább, mert Oravecznél az – egymástól igencsak eltérő lírai szerveződéseket képviselő – kötetek mindegyikében rendkívül fontos »többletjelentése« van a kompozíciónak” (Kulcsár-Szabó Zoltán, Oravecz Imre, Kalligram, Pozsony, 1996, 65.). Természetesen lehetne, illetve kell is, hogy legyen helye az életműkiadással való számvetésnek, azonban a probléma több szintet is érint. Egyrészt így az interpretáció egy olyan köteten keresztül lép párbeszédbe a korabeli recepcióval, amely akkor még nem létezett. Másrészt teljesen más interpretációs eredményeket indukál az eltérő szerkesztés miatt: megváltozik a ciklusok számozása, rendszerezése, és átkerülnek az Egy földterület növénytakarójának változása című kötetből a Trakl-versek. Ez utóbbi radikális változtatásnak reflektálatlansága már csak azért is probléma, mert egyrészt módosítja az Egy földterület… kötet recepciójából származó útmetaforának az értelmezését, másrészt azért is, mert hiába veszi alapnak Pataki a Héj esetében az újabb kötetet, a Trakl-versek részletes interpretálását, mégis a második fejezetben lévő, az Egy földterület…-ről szóló kötet 1979-es (!) verziójának értelmezésekor végzi el, tehát már csak ez utóbbi döntés miatt is érdemesebb lett volna a Héj esetében az első kiadásából kiindulni.
A könyv második, A nyomok emlékezete című fejezete, mint ahogy jeleztem, az Egy földterület növénytakarójának változása című kötettel foglalkozik. A szerző itt azonban már jelentősen problematizálja azt a változást, amely a kötet kiadástörténetében végbement: interpretáció tárgyává teszi az újabb kötet(ek)en végrehajtott változtatásokat (a Trakl-versek, a Palatkvapii iskola-ciklus és sok más vers átalakítását/elhagyását), és azoknak viszonyát az első kiadással, valamint a recepció hagyományozódó értelmezéseivel. A tanulmányban alapvetően a Trakl- és a prózaversek válnak a figyelem tárgyává. Pataki bemutatja azt, hogy a Trakl-versekkel Oravecz még hogyan kapcsolódik a Héj poétikájához, azonban azt is, hogy utóbbi csoport és több más vers (Vacsora, Haiku a reményre, A hatvanas évek) hogyan haladja meg annak stratégiáit. Mint korábban említettem, Pataki számol azokkal az áthelyezésekkel/szerkesztésekkel, amelyek a Trakl-verseket érintették, és mindezeket a kötet recepciójára leginkább jellemző „úton lét” képzetkörei felől értelmezi. Ezután a verseket Georg Trakl, a megidézett költő életrajzi, tematikus-referenciális, valamint nyelvi, poétikai-retorikai jellemzői felől közelíti meg, bemutatva, hogyan alakítanak ki a versek kapcsolatot a költőelőddel, illetve, hogyan kapcsolódhatnak be ezek az elemek szintén az „úton-lét” tematikájába. Éppen ez utóbbi lesz az, ami miatt Pataki szerint a Trakl-versek meghaladják a Héj poétikáját, hiszen Trakl utaztatása előkészíti „a pontos leírásokra épülő verseket és azok narrativizálásának lehetőségét is” (84.).
A tanulmány második része, amely a prózaversekkel foglalkozik, szintén a kötetkoncepciót érintő változtatások számbavételével indít (pl. A régi Szajla elhagyása). Ebben a részben a múlt és a történelem problematikája áll a középpontban, ahogyan azt Pataki szerint a versek által színre vitt témák és működtetett poétikák megalapozzák. Így A régi Szajla „az egykori, saját világhoz való hozzáférés lehetőségét” (illetve lehetetlenségét) prezentálja (88.). A régi Szajla elemzését a Joliet és Marquette című vers bravúros értelmezése követi. A szerző szerint ezt a verset nem a beszédmód vagy a poétikai hasonlóság, hanem „az utazás történeti horizontjának feltárása és az idegen vagy letűnt világokkal való kapcsolata” köti az előzőhöz (89.). Az 1673-as expedíció két szereplője közül Joliet leírását ironikusnak (bélpanaszokkal küzd), Marquette atya ábrázolását pedig ezzel ellentétesnek tartja. Pataki a legapróbb változásokat is mély figyelemmel követi végig: a testhelyzeteket, a rosszul- és jóllét állapotait, küldetésük eltérő motivációit és céljait, illetve a két karakter dialogikus pozícióját is (90.). A szerző szerint a vers végén a két szereplő testhelyzetének megváltozásával és a tárgyak kicserélésével (csontfeszület helyett zsebnaptár) a vers nyitóképének kifordítása megy végbe, amely ráirányíthatja „az olvasó figyelmét a történelemmé vált idő – jelenbeli emberi érzékelés általi – megragadhatatlanságára”, így „Oravecz verse […] az expedíció történelem általi utólagos kisajátítására mutat rá, miközben maga textuális emlékként áll az eredeti útleírás helyén” (93–94.). A tanulmány végén pedig Oravecz prózaverseit elemzi az emlékezet, felejtés, múlt és jelen relációjának és az egykori világ felszámolódásának szempontjából. Pataki szerint a ciklus több szövegére igaz, hogy a felejtés és a törlés ciklikusan, a múlt és a jelen távlatainak egymásba tükrözésén keresztül bontakozik ki.
A harmadik, A (de)konstruktív emlékezet működése című fejezet Oravecz 1972. szeptember című művével foglalkozik. A hopik könyve című, időrendben következő kötet egyébként kimarad a vizsgálódásból, mert Pataki szerint „annak emlékezetstratégiai, mnemotechnikai alapú értelmezését már Kulcsár-Szabó Zoltán monográfiája elvégezte” (15.). A szerző elsőként a prózavers műfaji problémájával foglalkozik, és felhívja a figyelmet arra, hogy az emlékezés és a műfaj kérdései azért kapcsolódtak össze rendre a különböző interpretációkban, mert a szövegekben „az emlékezés processzusa […] csak nyomok olvasására, értelmezésére korlátozódhat, vagyis egy rekonstruktív jellegű emlékezet működésének lehetőségét már a versszubjektum létrehozása és eltörlése […] is alapvetően kétségbe vonja” (102–103.). Az 1972. szeptember kötetet elsőként a narratívaként való olvashatóság problémája felől közelíti meg, elemezve a narratíva kialakításához szükséges effektusokat, és bevonva az értelmezés körébe a kötethez később írt előszót és az amerikai kiadás megoldásait/értelmezését. Itt a Kezdetben volt című verset a bibliai allúziók és az idő- és értékszembesítés felől tárgyalja. Pataki számára éppen ezért válik fontossá, hogyan tételezi önmagát a beszélő, milyen viszonyokon keresztül jön létre a te és ezen keresztül az én, amely alapvető következményekkel jár az emlékezés folyamatára nézve. Ezek után Pataki a képviseleti beszéd formációit mutatja be az Éjszakába nyúló és a Mint mindenütt című versek alapján. Míg az Éjszakába nyúló a szeretkezés aktusán keresztül implikálja a képviseleti beszéd lehetőségét („amelynek hatására az idő tapasztalata funkcióját veszti” [112.]), addig a Mint mindenütt az emlékek töredékességére, a már többször megidézett „nyomszerűségre” épít, és ezáltal „a képviseleti beszéd eredendő igazságtalanságára emlékeztet” (122.). Ezeken kívül az És akkor azt mondtad esetében az idézettség egyazon nyelvi egységen belüli problémája, az Ó, azok a régi kezdetű versnél a mediális (idegen hang – anyanyelv, telefonközpont médiuma) áthelyezések, ezáltal „a beszéd bukásának, sikertelenségének” allegóriája válik kérdezés tárgyává. Végezetül Pataki a címadó, 1972. szeptember című vers esetében a Szabó Lőrinc-i paratextussal, A huszonhatodik év poétikájával való dekonstruktív kapcsolattal, a referencializálhatatlanság,
a feljegyzés és rögzítés (és ezzel összefüggésben újra a nyomszerűség, a hiány és a felejtés) emlékezetretorikai tényezőivel foglalkozik.
A retorikai képek emlékezete című fejezet Oravecz Halászóember című kötetét vizsgálja. A szöveg tetemes részét szinte csak egy vers, a Kőfal elemzése teszi ki. Mindez persze nem véletlen. Igaz, Oravecz költészetét mindvégig meghatározzák az emlékezet/emlékezés kérdései a különböző tematikus szinteken vagy a versek poétikai működésében, mindezek a leghatványozottabban és a legdirektebben mégis a Halászóember kötetben vannak jelen (beszédes Kulcsár-Szabó Zoltán korabeli kritikájának címe: Az emlékezet könyve [Tiszatáj 1999/10.]). Az első, a Baji-pást nevezetű ciklus elemzésekor szintén a narratívaként való olvashatóság problémája kerül előtérbe, főként azért, mert Pataki szerint itt „a felidézés folyamatában, a gyermekkor jelenik meg a múlt »autentikus« helyeként. A gyermekkor mint eredet pedig minden önéletrajzi, családtörténeti narratíva vonatkoztatási pontjának tekinthető” (144.). A Baji-pást szövegeit Pataki a Németh G. Béla által leírt „időszembesítő verstípus” kategóriája felől értelmezi, ezt azonban teljesen másképp alkalmazza, mint a klasszikus, József Attila-i verzió esetében, mivel szerinte itt „az én emlékezési stratégiája nem az értékek azonosításában és összevetésében érdekelt. Az emlékezet teljesítménye ugyanis nem a saját emlékek értékére és teljességére irányuló emlékeztetésben jelölhető ki, hanem sokkal inkább a saját emlékekben már eleve kísértő felejtés, valamint az azokat uraló veszély és idegenség alakzataiban ismerhető fel” (147.). Pataki szerint a verseket jellemző megismerésnek a félelem az alaphangoltsága (amely motívum Oravecz prózájában való jellegzetes megjelenéséről szintén a szerző számolt be, vö. Pataki Viktor, Az idegenség és emlékezet formái az Ondrok gödrében = Mészáros Márton–Pataki Viktor, Az álom anyaga, Tempevölgy, Balatonfüred, 2023, 9–31.), a különböző versek, ciklusok dialógushelyzetben állnak egymással, ezáltal narratív összefüggésrendszert alkotnak, és a versek általában a „saját emlék idegenségével szembesítenek” (156.).
A kötet utolsó, A hang és látvány emlékezete című tanulmánya Oravecz Imre két kötete, A megfelelő nap és a Távozó fa azonos, Madárnapló című ciklusát értelmezi. Itt Pataki először a madárének és a költészet, a költői megszólalás közötti kultúrtörténeti összefüggésekről értekezik. Bemutatja, hogy a madárének egyfajta köztes zónát képez az emberi beszéd és az állati hangképzés között, az azonban soha nem léphet át teljesen az emberi kommunikáció világába, mert az ember és állat közötti különbség a „logosz birtoklásához” kötődik (175.). Pataki arra is kitér, hogyan vált a madármotívum metaforikus, allegorikus és szimbolikus értelemben is meghatározóvá a költészettörténetben, valamint hogyan kapcsolódik a „természeti szép”, majd a „természeti fenséges” kanti fogalmához. Mindezek mellett pedig arra is rávilágít, hogy a természetlírának milyen felfogásai jelentek meg a költészettörténetben az antikvitástól az azt már jóformán felszámoló modern költészetig. Mindez persze csak egyszerűsített vázlata tud lenni annak, amit a szerző aprólékos gondossággal és sokkal részletesebben fejt ki a Madárnaplókköltészettörténeti kereteként. Pataki szerint a Madárnaplók „poétikájának legfontosabb problémája az emlékezés és felejtés viszonyában jelölhető ki” (182.). A versek leírásai szerinte ugyanazt a sémát követik, mint amely az életmű „prózaverseitől eltérő deskriptív jellegű” darabjaira jellemző (184.). Emellett a versek leírhatók a „megfigyelt jelenség – aki megfigyeli – aki lejegyzi” hármas viszonyrendszere szerint, míg az ábrázolásmódot a nyomokra és hiányokra való fókuszálás határozza meg (185.). Ezekkel összefüggésben a szerző szerint a madárnaplók a kötetek idő- és emlékezetfelfogása szempontjából „úgy alakítják át a felidézett látványt a felidéző én emlékezeti munkájában, hogy azok nem az élet teljességének részleteiként válnak megragadhatóvá, hanem sok esetben a legsajátabb emlékek felejtése által a halál közeledését jelzik” (206.).
Pataki Viktor kötete a fentebb említett kisebb kifogásokon túl fontos állomása az Oravecz-kutatásnak. Szempontgazdag elemzései, elméleti elmélyültsége méltán teszi azzá. A tematikus vizsgálatok csapdájába sem esik bele, elemzései nem válnak egy-egy tudományos/filozófiai tétel irodalmi illusztrációjává, hanem a megmaradnak a szövegek elsődlegességénél. Emellett pedig természetesen a már többször említett, Mészáros Mártonnal közösen írt, az Oravecz-prózával foglalkozó kötetről sem szabad megfeledkezni, hiszen mind a kettő izgalmas, komoly darabja az Oravecz-életműről szóló irodalomnak. A kettő együtt pedig mintha előirányozná, de legalábbis kívánná egy nagymonográfia megszületését.
Pataki Viktor: Az emlékezet rétegei. Tanulmányok Oravecz Imre költészetéről, Szépirodalmi Figyelő, Budapest, 2024.
(Megjelent az Alföld 2025/3-as számában. A borítókép a lapszám illusztrációit készítő művész, Tóth Kinga vizuális költeménye.)
Hozzászólások