A függőkertekről
Akaratok félúttól távoli metszés-
pontjára lelni a félúton találkozás helyett.
Nabú-kudurri-uszur, Babilon királya
nem állt meg a közös metszéspontnál.
Az ott erejüket vesztő vektorokat, leopárd-
gekkók sejtelmes nyomait visszakövette
hosszan, új királynéja szívéig.
És Nabú-kudurri-uszur oázist terveztetett,
pumpáló smaragdszívet a sivatag közepén.
Mert új királynéjának kietlen volt e vidék,
ellenben sokat gondolt szülőföldje zöld
lankáira, amelyek penészként
ismétlődtek mellkasában.
A király nekifogott. Gyarapodjon
a gyönyörű kert, lépcsőzetesen,
akár a zikkuratok, akár a hosszan kitartó
előjáték egy hálóteremben. Alapja a sivatag
szikár férfiakarata: vályog és homokkő,
csatornákkal övezve, ahonnan majd
csörlők emelik a vizet magasba.
Mozaikpikkelyes kerítések szeljék át
a kertet, simogatás a combot. Ösvények
ritmizálják, rendszerezzék élő műtárggyá,
zöldellő oltárrá a szív arborétumát.
Nabú-kudurri-uszur figyelmes férj:
vegetációja fele a királyné szülőföldjén
őshonos, ha már az ő kedvéért épült.
De a kert arra emlékeztette Amüthiszt,
hogyan uralta és tette az érdekegyesítés
eszközévé őt az apja. Hiszen szava nem
lehetett méd földön, új királya éjt nappallá
téve fáradozott ennek felújításán.
De a nő sorsa: nem kritizálni, örülni, ha
férje segítene, még ha ront is a helyzeten,
hálát érezni a konszenzus alapjogáért, szájba
venni, ha a mérnökökkel és kertészekkel
való egész napos ordibálás után feszülten
ér haza. Kísértik az inas, szívós liánok.
Nabú-kudurri-uszur pedig – egy sosem látott
birodalom uralkodója – ó, mennyire igyekszik!
Egy vezértől ennyi odaadást. Csak kérdezni
felejtett el a király. Dehát mit? Ablakán át
látta feleségét az egyik lugasban, neki háttal,
ejtett válla rázkódott, ugyan mit kérdezzen,
hiszen kacag, milyen boldog.
Amüthisz olyan vidékről jött, ahol tudták:
a nő a flóra. A természet. Hittek az
anyatermészetben. Hittek abban,
kultúrájuk fundamentuma passzív és
pompás, szemnek kellemes, ideális
állapotú nő, aki táplál, gyönyörködtet,
de ha elburjánzik, metszve regulázható.
És a dicsérő szavak, fojtó méz, avas viasz
vonják be testét, csodálat tárgyává válni
kényszerül. Nem azért hajtott fejet, homorított
olyan szépen csípőjét kitolva, főzte a gabonakását
dalolva, mert ellenállni nem tudott volna.
Inkább szánalomból, jó szándékból, bizakodásból.
Amüthisz ismerte az elnyomottak erejét.
Ismerte a virágokat, amelyek pollenjétől
a legedzettebb hadurak habzó nyállal
nyúlnak ki, és ismerte a nőket, akik
nyakékük lemezével vakították meg
erőszakos férjüket. És amikor egy éjjel
álomba sírta magát a mirtuszok mögött,
orrában a folyóvíz iszapillatával, álmot látott.
Éhínségről, erdőket felfaló ültetvényekről,
elsivatagosodó völgyekről, döglött halrajokat
hintáztató tengerekről, felfoghatatlan
városokban megrontott, zaklatott, agyonvert
nőkről és gyerekekről, halászok ínségvájta
arcáról, orángutánokkal közösülő pálmaszedőkről,
és – ez volt a legtisztább kép – csontsovány
férfiakkal teli sírgödrökről.
Felébredve a palota felé kémlelt.
Nabú-kudurri-uszur a példás férjek
mély, zavartalan álmát aludta.
Amüthisz erős liánokat nyesett, és a palotán
végiglopózva minden egyes mérnököt
és kertészt, napszámost és rabszolgát,
inast és mozaikművészt megfojtott. Férjétől
nem búcsúzott. Többé nem látták.
Nabú-kudurri-uszur – beszélik – befejezte
a kertet, de az új mérnökök hibát hibára
halmoztak. Volt, ahol beomlott a lenyűgöző
konstrukció, máshol elasztak a könnyező-
pálmák, kiszáradtak a leanderek. A király
néha a legmagasabb erkélyről tekintett
végig a nyüzsgő Babilonon. Majd a távolba
nézett, a Tigris és az Eufrátesz találkozásához,
ahol – mesélik a környék halászai – egy méd
asszony épített apró kalyibát.
Éjjelente könnyű szívvel dalolt a sásnak.
Lám, minden nagyúr sivatag,
minduntalan szívet kíván,
mihez kezd üres mellkasuk,
vadméhlakta, sötét hiány?
Mihez kezd női vérrel férfivér,
vörös a vörössel, bokáig ér,
kilép Eufráteszéből a meder,
büszke nagyurak dögrendje hever,
leigázott birodalmuk rájuk
hunyja szemét, homok lesz ruhájuk,
nagy munkáik meg nem gyászolt romját
még napkelte előtt,
még állatok előtt,
még emberek előtt
magvakkal,
szirmokkal
a szelek telehordják.
(Megjelent az Alföld 2025/4-es számában. A borítókép a lapszám illusztrációit készítő művész, Szolláth Katalin munkája.)
Hozzászólások