Ebihalak hava
November, egerek hava. Tar mezőkön selyemkóróprém,
dér kristálya, kukoricapergés az utolsó meleg napokról,
mint elszakadt gyöngysor, kígyóznak a kertségi ösvényen
a tökfejű madárijesztő alatt. Őrt áll.
Mert ki nem bolond, erre nem jöhet.
Teli kamrák hava. Megdézsmált befőttek, lekvárosüvegek
penészednek a kiskonyhában csendben,
peregnek rá a nyírfalevelek. Rejtekajtókon át
nyílik az út a festményraktárba, szikrázik
az elődök ruhájának ékköve.
Határszélen bólogató bogáncsfejek hava.
Papírvékony hó csokoládérög-földeken,
bent a bonbonfüzér és a konyakpára,
duruzsoló radiátor legszebb álma,
zsivajgó vendégsereg;
almaarcú őszutóba öltöztetett
névnapszezon, ó, novemberek,
fehér Katalinok és piros Erzsébetek.
Rémálmok hava és vendégségeké.
Mert a vendégségek maguk a rémálmok.
Megbénítanak egy életre
az asztal alá söpört simítások.
Befagyó tavak hava. Mélyükön ebihalálmát
alussza a vigaszként felkínált herceg;
kék álombőrét súrolják a fekete ágak fent –
kit ríkat majd meg úgy, ha végre felébred?
A dzsentrik gyermekei az árnyékligetben
Felvetettem a feleségemnek azt a baljós
sejtelmemet, hogy minden családtörténet
magában hordja a hanyatlásnarratívát,
miközben már kéklett a szőlő a fejünk felett
a verandán, már megpörkölte a nap
a vadgesztenyék levelét a kapu előtt.
Először vett egy kanállal a befőttből,
amit nem is értek, miért ült ki vele
ebéd után, miért nem az asztalnál ette meg,
és csak azt követően tette fel a kérdést,
hogy ezt én afféle alaptételnek szánom-e,
mert a kérdésem színe egyaránt lehet olyan,
mint a tej fehérjéből a sajt sárgája
vagy a szőlő kékjéből a bor vöröse –
azaz a fermentálás is egyfajta nemesítés,
neveket rögzíteni dúskáló miliőben.
A nyarat szükségszerűen elvesztegetjük,
mondta a drágám, hogy ősszel pihenjük ki
az epedezést azután, amire sértett udvarlók és
hamis barátok szerint vágynunk kellett
volna, legalábbis ezt következtettük ki
elbizonytalanító mondataikból.
Tehát csakis akkor sikerül örülni,
amikor már senki nem várja el,
szóval ne magadat okold.
Csak ezután böktem ki neki, hogy akkor ezért
tartósítunk mániákusan, hogy megtartsuk
az évszakokhoz tartozó rituálékat:
nyár végén vastagabbra cseréljük a paplant,
ősz végén diót belezünk, tél végén kellene
befőttet zabálni, drága, ehhez még túl korán van,
tavasz végén bodzaszörpöt főzünk.
Erre felfortyant, mégis hogy lehetnek
a kasztoknak színeik? Mert ő neont cserélt
karbunkulusra, kart karba öltve jár mögötte
vihogva kényszer és szabály,
rítusokra váltott a rögeszmék helyett,
amiket teljesen nem lehet kiirtani már.
Mozaiklátás ez, tudom, lombárnyjáték
a hályogos falakon, függöny helyett
a vadszőlő vérhabos bordűrje –
árnyékliget, drágám, színekről beszélsz,
pedig igazán csak a vaksötétet ismered.
Megsimítottak a jóságos szellemek,
ha idegenként erre tévedtél, mint aki – heuréka! –
a tájra lelt, ahol álmaiban járt, és csak a táj volt a vágya tárgya.
Hunyorgott rá egy fehér macska, de ő a feketét akarta.
Libák tipegtek a gyomzugokban,
szederjes berkenyelevelek rezegtek,
mint egy megmérgezett király nyelve.
Mire az a nagyúr kiszenvedett, te is láthattad már,
a galagonyatermés pirosa örömfoszlányként
libeg egy mesébe nyíló rétre.
A csepűhajú mező szőkülve öregszik,
míg gaz szórja spóráit és pöndörödnek
a kujon szőlőlevélszegélyek.
Aranykornak vélted azt, drágám,
amit aranyszínűnek láttál és szépnek.
A tervrajzok régen az öröm térképei voltak,
ma a gyászé, magyaráztam, de így legalább
a romlás kölcsönöz patinát a tájnak.
Porba süllyedt kunyhókkal kap hamvat a vasárnap.
Szamárordító végtelenséget az országút,
mentén napraforgók busa feje bólogat.
Kemencében sül ki a hold félprofilja,
akolmelegben jószágok párolódnak.
Ahol most a házak fürtje lóg bele a dombok látképébe,
egykor egy konda csörtetett, emlékeztetett,
míg bennem, mint két ellenséges vadállat,
birkózott két élet, két regény.
Ha megértené őket, talán őt is megérteném.
Valahogy mindenben oltárkép lapul,
mert – sajnos – templom ez a világ, és nem térkép.
Pacsmagokból kibomló alakzat, és mindene emlék.
Mert élhetsz morzsákon és élhetsz maradékon,
vagy lemészárolod az állatokat benned –
felállt és lecsapta a tányért –, drágám, épp csak a lényeget nem érted
(Megjelent az Alföld 2025/5-es számában. A borítókép a lapszám illusztrációit készítő művész, Krizbai Gergely Krizbo grafikája.)
Hozzászólások