Szakolczay Lajos: Szabadság-tű. Irodalom, képzőművészet, színház
Ahogy mondani szokás, nagy idők nagy tanúja Szakolczay Lajos, nemzedékének kiemelkedő irodalmára, fáradhatatlan munkabírású és elképesztő munkakedvű szerkesztője és kritikusa. Jelen kötet a maga 640 oldalával ugyan reprezentatívnak is tűnhetne – kiállítása mindenképpen az –, valójában azonban életútösszegző/-összefoglaló válogatás helyett „csak” az elmúlt bő másfél évtized anyagából szemezgető gyűjtemény (néhány kivétellel 2008 után keletkeztek vagy lettek közzétéve az írások). E minőségében bőven illusztrálja felütő mondatom második felét: bizony a nyolcvanhoz közeledve, majd betöltve és azon átlépve is maradt a hihetetlen energia és kedv a műbefogáshoz és annak közvetítéséhez, több műfajban, viszonylag széles merítésben – nemcsak irodalom, de képzőművészet és színház is megjelenik e lapokon: kritikák (köztük akár egészen rövidek is), esszék, tanulmányok, levelezés és napló, élménybeszámoló és számvetés, valamint alkalmi ünnepi beszédek, méltatások, köszöntők, egy irodalmár „jutalomjátékai” – sőt, a „komoly” szakmai szövegek árnyékában jellemzően szakolczays fricskával, e köszöntők között olyan játékos verses darabok is, melyekről, úgy gondolom, nem akarná azt állítani, hogy versek, inkább a barátoknak szóló alkalmi kedveskedés „dokumentumai”. Tulajdonképpen a kötet nyolc fejezete akár több könyvként is elképzelhető lenne – csak maga az első rész (Sorsközeliség) 220 oldal, de persze értelemszerű, hogy a rövidebb darabokat, mint az előbb említett verses játékokat, vagy a „körömhátra” írt verskritikákat a hosszabb egységek „viszik a hátukon”.
Ilyenformán persze a vegyes gyűjtemény vegyes olvasási élményt is ad – láthatóan más a nekifutás tétje fejezetről fejezetre, bár van, ami mindenhol egyforma: Szakolczay egy olyan nemzedék tagja, amelyben él a művészeti megszólalás éthoszába vetett hit, s az 1990 utáni súlyvesztés, a művészeté, az értelmiségé, egyáltalán a kultúráé, önnön létmódjában éri arculcsapásként, valósággal lefokozásként, és nem is nagyon teszi túl magát rajta – bár az a látható vitalitás, ami ezen könyvben is megmutatkozik, kétségkívül egyfajta győzelem. Viszont annak belátása, hogy a demokrácia megteremtette egykor a maga közéleti fórumait, melyeken immár minden világnézet meglelhette a maga helyét, és ezért az irodalomban ez már nem lett annyira érdekes, mint korábban volt, leginkább mégis valami súlyos veszteségérzettel párosult, és nem kevés gyanakvással: hogy nem magától, „természetesen” történt ez így, hanem a liberális politika és a posztmodern irodalom, valamint ennek irodalomtörténeti „kánonalakító” műhelyei összezártak, összekapaszkodtak, és a maguk pénzközpontú szemléletével kiszorították a nemzeti filológia kizárólag csakis értékben (tehát hangsúlyozottan nem pénzben!) gondolkodó műhelyeit és jeleseit a szakmai közéletből is. Nem tisztem eldönteni (és a kompetenciám is hiányzik hozzá), igaza van-e vagy sem, mindenesetre a könyvet „folyóirat-köszöntők” kezdik – Szakolczay a folyóirat-kultúra megszállott rajongója, mindenféle lapok gyűjtője legalább hat évtizede –, s bár a Hitelt 2009-ben köszönti, mire
az írás kötetben megjelenik, nagyot fordult a kocka a lappal is, de egyáltalán azzal az irodalmi mezővel is, melynek Szakolczay kiváló reprezentánsa (s mely, egy jelen kötetben recenzeált történeti munka a szerzőnek láthatóan tetsző kifejezésével, a „nemzetépítő demokratikus ellenzék” szellemi örököse), aminek viszont egyáltalán nem látszik jelzése a gyűjteményben. Bár amilyen ironikus és lényeglátó embernek ismerem, el bírom képzelni, hogy ezeket az írásokat afféle figyelmeztetésként is helyezi a könyve elejére, az „övéi” irányába: hogy ne legyetek/legyünk annyira híján az empátiának „őfeléjük”, mint amennyire „ők” voltak „mifelénk”. Ha így van, egyelőre ezt sajnos nem vették még komolyan.
Szakolczay irodalomeszménye képlékeny és befogadó, kedves hívószavait – amelyek a Németh László-i értelemben vett sorsirodalom fogalomköréből kerülnek ki – termékenyen tudja odahajlítani a neki tetsző szerzők köré még akkor is, ha kívülről szemlélve ez nem mindig volna evidens (pl. Rózsássy Barbara, Viola Szandra vagy Ágens esetében), vagy akár olyan témák felé is tágítva, mint az erotikus irodalom, melynek egy esszét szentel. Bár persze bármennyire is szeretnék, nem lehetek annyira naiv, hogy ne lássam: értékeszményekhez való ragaszkodás helyett egészen egyszerűen az ezeket valló szerkesztők vezette szakmai műhelyekhez (elsősorban a Kortárs, Magyar Napló és a Hitel, tágabban az Írószövetség műhelyeihez) tartozó szerzők érdeklik Szakolczayt, ha valóban népben-nemzetben gondolkodnak, ha nem. Mindenesetre a magyar nyelv, amelyen írnak, mindenképpen összekapcsolja munkáikat a „magyar sors”-sal – mint ahogy mindenkit, aki más műhelyekben ír magyarul.
Az első rész nagy lélegzetű írásai Szakolczay legszenvedélyesebben szeretett témáit tárgyalják: a folyóiratokat (Vigilia, Erdélyi Helikon, Sorsunk, Magyar Napló, Hitel), levelezéseit egyrészt a nyugati emigráció tagjaival (itt Cs. Szabó Lászlóval és Faludy Györggyel), akiknek „hazahozataláért” sokat tett Szakolczay az egypártrendszer éveiben, másrészt Sütő Andrással, továbbá az erdélyi és romániai utazásainak naplóit a hetvenes évekből, valamint a Trianon centenáriumára írott reflexióit, de itt kap helyet a Borbándi Gyulára és a Kányádi Sándorra történő megemlékezés is.
Ezek közül számomra a naplók emelkednek ki: Szakolczay akkor lett Erdély-járó és a szó szoros értelmében kultúraközvetítő – könyvek és kéziratok hozója-vivője –, amikor ez még nem kis kockázattal járt. Bejáratos lett kolozsvári, vásárhelyi, de még bukaresti szerkesztőségekbe is, megismerkedett még a román kultúra jelesei közül is egyikkel-másikkal, s közben a nappali irodalmi eszmecserék után – vagy inkább a nappali és éjjeli eszmecserék közötti szünetekben – járta az erdélyi színházakat és a képzőművészeti tárlatokat. Feljegyzései persze láthatóan nem tudósításnak készültek, inkább afféle memóriasegédnek: sok esetben hosszú névsorolvasást tart, kik voltak ott egy-egy összejövetelen az erdélyi magyar kultúra jelesei közül, de rejtetten, ki nem mondva, a szorongásairól is beszámol – egyik útján súlyos gyomorrontással küzd, s a már akkor is nagy költő Kányádi Sándor veszi a szárnyai alá, hogy főtttojás-kúrával segítse át a nehezén. Állítólag már más Erdélybe látogató neves magyarországi művészen is segített így. Szintén élményszámba mennek Faludy György levelei, még Londonból, melyekből a maga mélységében átláthatóvá válik Faludy szent költészeti őrülete, ahogy műfordítói tervei a világ lírájának feltárásához, megértéséhez és értékeléséhez vezetik el. Szakolczay könyvének ezen részletei, „Csé”, „Gyurka” és Sütő levelei, na meg persze naplója forrásértékű szövegek. Nem titkolom, mégis megállított, már-már megütött Sütő naplójának egy bejegyzése, melyet a könyv 172. oldalán idéz 1986-ból, nem sokkal az Advent a Hargitán bemutatója után, melyet Szakolczay kritikával illetett: „Szakolczay fanyalgásai Görömbei könyve kapcsán. Belém harapdos itt-ott, s újból nekiront az Adventnek. (Talán harmadszor, mióta bemutatták.) Úgy néz ki, hogy ez a fiú, aki hajdan belepislogott az életünkbe: átkeresztelkedett.” Ez az utolsó szó mellbevágó – persze Szakolczay alapállása is az, hogy amivel foglalkozik, jóval több irodalomnál, de egy irodalmi mű bírálata mégis csak egy irodalmi mű bírálata, nem több annál a nyolcvanas évek Magyarországán sem –, Sütő azonban ismeri jól a romániai kurzus működését, ahol egy kritika akár feljelentésértékű is lehet. A dokumentumokból kitetszően hamar meggyőződött róla Sütő is, hogy nincs szó átkeresztelkedésről (mondjak szinonimákat? átállás, árulás?), de azért ez a logika átöröklődik kilencven utánra – lásd amit fentebb írtam a „posztmodern”-nek tételezett (mert a tradicionális „nemzeti” irodalmat bíráló) iskola és a liberálisnak mondott politika feltételezett/orrontott összeborulásáról. Egy kritika ebben a felfogásában még mindig politikai tett – hiszen az irodalmi mű is az maradt.
Így aztán nyilván nem véletlen a politika, a történelem és a művészetek közötti át- meg átindázás az egyes részekben sem: a Szabadság méltósága című második rész előbb különböző alkalmi beszédeit (március 15., október 6., a magyar kultúra napja) közli, majd 1956 kerül a középpontba, illetve a forradalom hagyományából kiágazó értelmiségi válaszutak, majd Lakitelek rendszerváltó jelentősége jön elő, hogy a vége a kisebbségi magyarság sorskérdéseit irodalomközelben taglaló jelenségek felé közelítsen. A harmadik, Szabadság–tű abba dugva című fejezet már művészportrékat közöl, esszéisztikus írások sorakoznak itt írókról, költőkről és képzőművészekről. Dsida másodszor kerül elő, örök szerelemként, de Csoóri Sándor, Nagy Gáspár szintén visszatérő szereplői a kötetnek emlékezésekben, beszélgetésekben is, nem csak irodalmi esszékben. A fejezetcímből lett a kötetcím is – az egész pedig a korondi képzőművész-költő Páll Lajos E se tánc című verséből való: „Ahol én járom a táncot, / medve vitte már a láncot, / minden láncszem szénabuglya, / szabadság-tű abba dugva…” (323.) – erre még visszatérek írásom végén. Az ezt követő Líráról körömhatáron ránézésre amolyan négyezer leütéses recenziók gyűjteménye, a Föl próza- és drámakötetekről, szociográfiákról és beszélgetőkönyvekről szóló írásokat tartalmaz. Az Égi és földi dűlőn újra alkalmi írásokat hoz, de ezúttal írók és művészek jeles évfordulóira születetteket – vagy, ami már sokkal gyászosabb: nekrológokat. A Gong című fejezet egy az egyben színházi írásokat közöl, míg az utolsó, Szállongó című ciklus a fentebb említett költői játékoknak ad helyet.
Nyilván a posztmodern értelmezői iskolákkal szembeni fentebb taglalt gyanakvás mondatja azt is, már mindjárt a 21. oldalon, hogy az irodalomkritika nyelve valamiféle abrakadabrává változott, ami jelen sorok íróját egyrészt azért hozta zavarba, hogy akkor hát milyen nyelven is kellene írni vajon jelen kötetről; másrészt azért, mert a könyv szerkesztője Smid Róbert volt – vajon milyen nyelven tudott beszélni szerző és szerkesztő a közös munka során? A zavaron túllépve viszont már inkább érdemes azt megnézni, milyen kritikaeszmény is működik Szakolczay írásaiban. Nos: a szerző egyértelműen élményközpontú hatásesztétikai demonstrációt tart, magát afféle médiumnak tekintve csak, aki egyszerűen átadja a maga lelkesültségét olvasójának. Írásainak itt csokorba gyűjtött sokasága laudáló jellegű, különösebb elemző attitűd nélkül, a legfontosabb mondatok kiemelésével igyekszik meggyőzni olvasóját. Ez hol jó, hol nem. A Magyar Napló folyóirat 1995–2014 közötti évfolyamainak „breviáriuma” kizárólag idézetekkel elég semmitmondó – bár azt hiszem, az ünneplésen kívül nem is volt más célja a gyűjtésnek. Szakolczay ebből is láthatóan osztozik a mondat poétikájának igézetében élőkkel, bár a mondatok nála ritkán állnak meg nyelviségükben, hatásukat az esztétikain túli térben fejtik ki (legyen akármi is az), mint azt jelzőivel, hasonlataival nem fukarkodva jelzi a szerző. Nekem kicsit hiányzik néhol ehhez a kontextus – máskor meg, mikor egész bekezdések csak idézetekből állnak szinte, a magyarázat. Néhány dologgal azonban számot kell vetni: a Szakolczay-kritikák, érzésem szerint, sokkal inkább szólnak azoknak, akik a szerző-kritikus ízlését ismerik és osztják. Ez esetben őket csak „rávezeti” újabb jelentős fölfedezéseire, kellő gyúanyagot adva az olvasáshoz. Másfelől, itt nem szakkritikákkal, hanem publicisztikus kritikákkal, vagyis recenziókkal van dolgunk. Ezeknek a megszólítottjai nem a szakma képviselői, hanem a nem feltétlen irodalmár foglalkozású olvasók. Őket jó ízléssel, igényes nyelven igyekszik kedves szerzői felé terelni Szakolczay. Hogy ez működőképes, magam igazán a képzőműveszeti és a színházi tárgyú írásaival tudtam „letesztelni”, melyek szaknyelvét nem beszélem, így műkedvelőként sokkal jobban működnek az „ajánlások”. Ezzel persze egy olyan formátumú szaktekintélynek, mint amilyen Szakolczay is, tisztában kell lennie: elképesztően gazdag pálya az övé, és a hál’ istennek üdvösen sok évtized alatt átalakult az egész szakma. Ma már a szakfolyóiratok kritikai rovatai nem nagyon nyitnak a nagyközönség felé, ami vagy jó, vagy nem jó – de mindenféleképpen tény. És semmi köze sincsen semmilyen jól meggondolt összeesküvéshez.
A könyvből a kortárs irodalom olyan szegmenseire is rá lehet látni, amelyek az állami díjazáspolitika és a kritikai diskurzusok közös metszetétől távol esik: Rózsássy Barbara vagy Borboly Zoltán (előbbi többször is szerepel, utóbbi: Dallamtalan hajnalok, 456–458.) olyan szerzők, akikről – szégyen, nem szégyen, Szakolczay szerint nyilván az – József Attila-díjuk megkapásakor hallottam először –, és e könyvben meg mondjuk harmadszor. Különös a meztelen felsőtestére verseket festő Viola Szandráról egy olyan irodalomtörténész tanulmányában (a Meghasad öled borzos pihéje. Szerelem és szexualitás a kortárs magyar költészetben című dolgozat 382. lapján)olvasni komolyan vett szerzőként, aki a nemzeti-keresztény kódok felől közelít az irodalomhoz, ahol alapvetés, hogy értékek állnak szemben a (nyilván) nem-nemzeti, nem-keresztény szemléletű, pénzközpontú, és most itt legfontosabban: exhibicionista irodalommal szemben – amivel nem azt mondom, hogy nem lehetne helye a költőnek a tanulmányban, ám itteni szereplése kicsit önellentmondásosnak tűnik. Őszintén remélem, hogy a nem kellő tájékozódás sodorja bele minden megjegyzés nélkül ifj. Tompó László méltatásába a Szentmihályi Szabó Péterről szóló Niczky Emőke szerkesztette tanulmánykötet bemutatásakor – a legsötétebb hungarista-fajvédő portálok „tudós”, mélyen és zsigerien antiszemita „irodalomtörténésze” még említés szintjén sem tűnik szerencsés kiindulópontnak, bár Szentmihályi Szabó emlékezetéről tényleg sokat mond el, hogy ifj. Tompóé a legalaposabb elemzés a Térdre, magyar! című verséről (531.).
Kettős érzéseim vannak hát: elképesztő izgalmasak az erdélyi utazásokról, rendkívül érdekesek az erdélyi írókról írott emlékezések (a Szilágyi Istvánról, Szilágyi Domokosról szóló szövegeket nem is említettem még), s Szakolczay óriási ismeretanyaga – még egyszer mondom – forrásértékű. Másrészről vannak fenntartásaim azzal kapcsolatban, hogy egyáltalán mit gondolunk irodalomnak, irodalomkritikának – amelyek valószínűleg (fogjuk rá) nemzedéki nézőpontból eredeztethetők. Ettől eltekintve azonban mindenképp abban maradnék, hogy Szakolczay Lajos mindenestül, ahogy van: egy jelenség. Nyolcvanas évei közepe felé tartva, minden mellékzöngén túltekintve is kiolvasható e könyv címéből (segítségül hívva hozzá persze a fentebb idézett Páll Lajos-versrészletet), hogy számára a szabadság az írásban és a műbefogadásban található meg a legteljesebben. Ezzel pedig a magam részéről tökéletesen egyet is értek.
Szakolczay Lajos: Szabadság-tű. Irodalom, képzőművészet, színház, PRAE, Budapest, 2024.
(Megjelent az Alföld 2025/7-es számában. A borítókép a lapszám illusztrációit készítő művész, Székelyhidi Zsolt fotográfiája.)
Hozzászólások