Sir Gawain és a zöld lovag, ford. Vaskó Péter
A Sir Gawain és a zöld lovag igazi középkori történet, 14. századi angol románc Artúr király egyik leghűségesebb lovagjának furcsa kalandjairól. Szerzőjének nevét nem ismerjük, ráadásul a szöveg a középangol nyelv olyan dialektusában íródott, amelyet az angol anyanyelvű olvasók sem értenek szótár és történeti nyelvészeti előtanulmányok nélkül. Másfelől a Sir Gawain és a vele való foglalkozás vitathatatlanul modern jelenség is: a művet tartalmazó kéziratra a 19. század elején figyeltek fel, s igazán csak J. R. R. Tolkien és E. V. Gordon bőséges kommentárral ellátott 1925-ös kiadása után vált népszerűvé (Tolkien egy modern angol fordítást is készített, de annak teljes szövege csak 1975-ben jelent meg). A művet tehát nagyjából az utóbbi száz évben olvassuk, és ez a kritikai fogadtatást is meghatározza: a különféle olvasatokban rendre előtérbe kerül a szerző finom iróniája a főhős és általában a lovagi kultúra iránt. Ez ugyan nem teszi a Sir Gawaint a Don Quijote előfutárává, de az elbeszélés művészi kidolgozottsága – Gawain jellemének összetettsége és fejlődése, a két történetszálat többszörös gyűrűs kompozícióba összefűző cselekmény és a játékosan reflexív alliteráló versforma – messze meghaladja a korabeli románcok átlagának színvonalát, és előkelő helyet biztosít a műnek az angol irodalom történetében.
A fantasy iránt fogékony jelenkori közízlés számára különösen kedves a Sir Gawain: a mű kettős időbeli meghatározottsága (cselekményének régmúltba vetettsége és recepciójának modernitása), gazdag szimbólumrendszere és mesés elemei mind elősegítik jelenkori népszerűségét. A középkori irodalom egyéb remekműveihez képest viszonylag sok kortárs alkotót megihlettek Gawain lovag kalandjai a zöld lovaggal: az eredeti elbeszélés alapján többek között több nagyjátékfilm (1973, 1984, 2021), rajzfilm (2002) és televíziós feldolgozás (2009) is készült, Dennis Scott pedig 1978-ban színpadra adaptálta a szöveget modern angol átírásban (jellemzően a „fantasy” alcímmel ellátva művét). Utóbbit már 1980-ban műsorra tűzte a kaposvári Csiky Gergely Színház egy gyerekelőadásban, míg a magyar nagyközönség azon része, amely a költői szövegre volt kíváncsi, az 1960-as évektől kezdve több különböző (részleges vagy teljes) fordításban ismerhette meg a történetet. Bár a Halász Gábor által összeállított Az angol irodalom kincsesháza (1942) még nem közöl a műből részleteket, Lutter Tibor 1960-as kiadású, Angol irodalom című (a Tankönyvkiadó által „Csak iskolai tanulók részére” kiadott) szöveggyűjteménye már egy rövid, Turi Polgár István által fordított részlettel szemlélteti „leíró, részletező erejét” (8.). 1960-ban a teljes mű fordítása megjelent Vajda Miklós tollából a Helikon kiadásában, alapos utószóval és jegyzetekkel ellátva, zöld vászonkötésben, Reich Károly illusztrációival. A különleges kiállítású kötetről szinte tudomást sem vett a kortárs irodalmi élet: az Ország-Világ glosszaírója fanyaran meg is jegyzi: „speciális érdeklődők, irodalom- és kultúrtörténészek, könyvtárak, kultúrotthonokon kívül »maszek-érdeklődő« aligha fog betérni egy-egy könyvesboltba, szólván: kérem a Sir Gawain történetét” (1960. 33. szám). A kissé hűvös fogadtatásban közrejátszhatott, hogy Vajda fordítása nem mindenhol tudta közvetíteni az eredeti játékosságát: bár sok szép részletet tartalmaz (különösen a természetleírásokban), helyenként igazat kell adnunk Képes Júliának abban, hogy „nehézkes, fárasztó, roppant kevéssé szórakoztató olvasmány lett belőle” (Kövületek vagy bestsellerek: A középkori angol költészet Magyarországon, Fordítástudomány 1999/2., 80.). Képes egyébként maga is fordított néhány strófát a Sir Gawainból, ezek az 1986-os Klasszikus angol költők című antológiában jelentek meg Vajda által magyarított részletek mellett. Mindhárom huszadik századi fordító fontosnak tartotta az eredeti szöveg költői védjegyeként funkcionáló alliteráló (és a sajátos strófazárlatokban az alliteráció mellett ráadásul rímelő) sorok megőrzését, ám mivel különbözőképpen értelmezték a költői forma funkcióját, értelmezéseik különböző mértékben (és különböző módokon) használták a betűrímet. Ezekhez az értelmezésekhez csatlakozik most Vaskó Péter újonnan megjelent fordítása, amelyben szintén meghatározó a törekvés az alliteráló verssorok visszaadására.
A Sir Gawain nem túl hosszú mű (mindössze 2530 sor), így rövid előszóval, végjegyzetekkel és részletes utószóval együtt is belefért egy vékony, puhakötésű, borítóján stílusosan a zöld különböző árnyalatait felvonultató kötetbe (külön érdekesség, hogy a borító grafikájának megtervezésében maga a fordító is részt vett). Az utószóban Vaskó először aprólékos értelmezését adja a mű cselekményének, majd ismerteti az alliteráló verselés történeti hagyományait és jellemzőit, végül pedig tisztázza fordítói alapelveit és módszerét elsősorban az alliteráló sorok magyarításával kapcsolatban. Az angol alliteratív költészet 14. századi megújulása a jelenből nézve afféle retro-divathullámnak, a szájhagyományozó eredetű óangol verselés nosztalgikus imitációjának tűnhet, mindmáig vitatott azonban, hogy az „alliterative revival” az évszázadokon át szóban fennmaradt költészeti hagyomány lenyomata-e, vagy a korban újonnan előtűnő jelenség. Akárhogy is legyen, a Sir Gawain költőjét már nem kötötték a régi germán eredetű alliteráló költészet íratlan szabályai, ezért sokkal szabadabban élhetett a különböző hangeffektusokkal, mint óangol elődjei, többek között a rímmel is kísérletezhetett a hosszú strófák végén. Vaskó ezt a viszonylagos szabadságot továbbgondolva és a magyar nyelvre alkalmazva úgy döntött, hogy az alliterációt kiterjeszti az igekötős igékre is, amelyekben (a fordító kifejezésével élve: „hunyorítva”) az igekötő és a szótő is részt vehet a betűrímben. A szövegben ezért különböző elv alapján működő sorokat találunk: van, ahol az igekötő alliterál: „betartva a lovagi becsület parancsát” (1548), van, ahol a szótő: „majd így beszél
a zöld bajnokhoz megbicsakló hangon” (2373) és van, ahol mindkettő: „nekifog felkapaszkodni a füves kápolna-halomra” (2198).
Az olvasás során eleinte kétségkívül furcsának, túlzottan kimódoltnak tűnik az alliteráció ilyen töménysége, de Vaskó jó eséllyel számít rá (amint ezt az utószóban elárulja), hogy kb. 100–150 sor végigolvasása után a magyar irodalmi hagyományon edződött fülek is hozzászoknak a szókezdő hangzók összecsengetéséhez (138.). Természetesen az sem árt, ha hangosan olvassuk fel a szöveget: ezt egyébként maga a mű elbeszélője is ambicionálja: „Füleljetek figyelmesen, hogy fűzöm e verset, / úgy éneklem éppen, ahogy én is hallottam / mondani: / régi rege módra zöngve, / mert ízét abban forrja ki, / szót szóval úgy szőve össze, hogy egybecsengjenek hangjai” (30–36. sor). Azt, hogy az alliteráció következetes használatának köszönhetően valóban elkezd-e „működő, lélegző, eleven irodalmi formává válni az addig esetlegesnek tűnő szabályhalmaz” (139.), majd a Sir Gawain fogadtatástörténete mutatja meg, az viszont tény, hogy Vaskó minden eddigi megjelent fordítónál tudatosabban és sikeresebben törekszik arra, hogy az eredeti szövegnek ezt a meghatározó formai sajátosságát áthozza a magyarba.
Bármennyire körültekintőek és elméletileg megalapozottak az ilyesfajta kísérletek a költői forma átültetésére, a nyelvek és a költészeti hagyományok különböző természeténél fogva elkerülhetetlenek bizonyos veszteségek és kompromisszumok. „Wirral veszélyes vadonját” (700) nem lehet átültetni a Bakonyba. Vaskó fordításában is akadnak olyan helyek, leggyakrabban talán az alliterációt és rímet egyszerre szerepeltető strófazárlatokban, ahol a magyar szöveg csak messziről, „hunyorítva” követi
az eredetit. A rókavadászat-jelenetben például a kopók által üldözött róka Vaskónál „inal bogyós bokrok alatt” (1718), míg az angolban csak „To þe wod he went away”), de ennél problematikusabb az a pont, ahol az eredeti szövegben egy bizonyos könyvből „hallott” dolgokról („Þe bok as I herde say”) van szó, míg a fordítás az „és mint a régi könyv írja” (689) fordulatot használja. Világos, hogy ez a megoldás rímkényszerből született az „Ahogy lova lába bírja” (687) sorhoz, de egy kevésbé idiomatikus és/vagy kevésbé alliteráló magyar megoldásban talán az eredeti szövegben kulcsfontosságú oralitás- és auralitás-motívum is érvényre juthatott volna. Hasonlóképpen, amikor az angol költő egy szájhagyományozó kultúrából kölcsönzött fordulattal (retorikai műszóval: aporiával) élve azt mondja, hogy „túl nehéz lenne tizedét is elmondani” Gawain kalandjainak („Hit were to tore for to telle of þe tenþe dole”), akkor a fordítás – kissé századelős modorban – a „nem tudná tétova tollam tizedét sem leírni” (719) fordulatot hozza, megtörve azt a gondosan felépített illúziót, hogy a költemény olvasói valójában egy szóbeli előadás hallgatói lennének. Akad olyan hely is, ahol Vaskó alliterációs programja „túlkompenzál”, és a szájhagyományozó költészetben bevett, ám a Sir Gawain szövegére nem jellemző ismétlési mintát visz be a magyar szövegbe. Sir Gawain a zöld kápolnához indulva megsarkantyúzza lovát (Gringoletet) aranyos sarkantyújával („Gordez to Gryngolet with his gilt helez”), míg a kápolnához érve újból sarkantyúzta, ahogy csak bírta („Hit þe hors with þe helez as harde as he myȝt”): ez a két különböző sor a magyar fordításban visszatérő formulának hat: „Végül Gringolet véknyába vágja arany sarkantyúját” (2062), illetve „sietve lova véknyába vágja sarkantyúját” (2153).
A formakényszerből fakadó apró döccenésektől eltekintve Vaskó pontosan tolmácsolja a cseppet sem könnyű középangol költeményt (ezen nem is csodálkozunk, hiszen az ó- és középangol nyelv és irodalom tudós hazai szakértője, Nagy Andrea segítette nyelvi lektorként a munkáját). A tartalmi és formai hűségre való törekvés mellé az eredeti kedélyes eleganciájához illő választékos stílus dukál, és a Sir Gawain legújabb magyar változata ebből a szempontból sem okoz csalódást: élvezetes, gördülékeny szöveg, amely örvendetesen mentes az archaizmusoktól (egy „nékem” azért becsúszik a rímkényszer miatt a 2385. sorban).
Vaskó fordítása kiváló bizonyítékát adja annak, hogy a huszonegyedik századi magyar nyelv jelen állapotában, a tizenkilencedik század végi, huszadik század eleji magyar költői és fordítói hagyományok megidézése nélkül is tökéletesen alkalmas régi szövegek árnyalt értelmezésére és a jelen számára már ismeretlen vagy idegen kulturális tudás hatásos közvetítésére. A magyar szöveg extra élvezeti értékét adják a fordító kissé önreflexív kikacsintásai a közönségre az elmés szinonimákkal (pl. a „zöld” színre: lombszín, szőlőszín, levélszín, mohazöld stb.), valamint a(z eredetiben is megkapó) természeti leírások: „Köves partokon kapaszkodnak kopasz ágak közt, / hidegtől reszkető havas sziklákra hágnak, / Magasan felettük feszül az ég, de a felhők szinte / lábuknál folynak össze a lápok gőzeivel, / s a kopár hegyek köd-kalapot hordanak. / Habot fröcskölve futnak a fürge patakok, / vizük fehéren forr völgybe vágott útjukon” (2077–2083). Vaskó fordítása önmagában is könnyen értelmezhető, ez azonban megtévesztő lehet, hiszen a mű végéhez érve a fordító által írt magyarázó jegyzetekre bukkanunk, amelyek nincsenek jelölve a főszövegben, azonban fontos értelmezési lehetőségeket és háttértudást biztosítanak a szövegben szereplő kulturális utalásokhoz. Jelen recenzens számára kifejezetten zavaró ez a megoldás (és az ezt meghonosító magyarországi kiadói gyakorlat, amely már a Sir Gawain 1960-as kiadására is jellemző volt), leginkább azért, mivel azt a hamis illúziót kelti, hogy a régi szövegekhez akadálymentesen, magyarázat és értelmezési segédletek nélkül is hozzáférhetünk. Vaskó fordításából vett konkrét példával élve: a Sir Gawain 620. sorához érve lábjegyzet (vagy legalább egy végjegyzetre utaló jelölés) híján az átlagos műveltségű olvasó átsiklik a „pentagramma” kifejezés fölött anélkül, hogy annak jelentőségére rákérdezne – s csak a jegyzetekhez hátralapozva (ha ugyan veszi a fáradságot ilyesmire) tudja meg, hogy kulcsfontosságú szimbólumról van szó.
Mindent összevéve a Sir Gawain új fordításának megjelenése fontos irodalmi esemény: Vaskó Péter szövege „könnyed s kecses csevejjel […] csiszolja elménk” (918), és lehetővé teszi a nagyközönség számára a 14. századi angol kultúra egyik minőségi műalkotásának megismerését. A kísértésnek majdnem ellenállni képes, szinte hibátlan Gawain meséje jókedvre derítő olvasmány, de egyúttal a régi angol irodalom egyik jelentős, az óangol vallásos költészettől Miltonig húzódó hagyományának megkerülhetetlen darabja. Itt volt az ideje, hogy új (zöld) köntöst kapjon.
Sir Gawain és a zöld lovag, ford. Vaskó Péter, Prae, Budapest, 2024.
(Megjelent az Alföld 2025/8-as számában. A borítókép a lapszám illusztrációit készítő művész, Gallai Judit Ágnes cianotípiája.)
Hozzászólások