Han Kang: Görög leckék, fordította Kiss Marcell
„Eljön az idő, amikor csak akkor fogok látni, ha álmodom.”
Han Kang neve ma már megkerülhetetlen a kortárs világirodalomban. Ha korábban nem is, a 2024-es irodalmi Nobel-díj odaítélése után biztosan azok is felfigyeltek rá, akik addig nem ismerték, nem olvasták köteteit. A magyar olvasóknak viszonylag későn vált hozzáférhetővé az életműve – és annak is egy töredéke –, hiszen a Nobel-díj előtt mindössze a nemzetközi Man Booker-díjjal kitüntetett Növényevő jelent meg magyar fordításban. Az elismerés tájékán azonban felgyorsultak az események, és rövid időn belül sorra jelentek meg Han Kang további kötetei is a Jelenkor Kiadónál: a Nemes teremtmények, a Görög leckék, majd legutóbb a Nem válunk szét.
Bár logikus lenne, ha a legfrissebb könyvről írnék, engedjék meg a kedves olvasók, hogy egy kicsit önző legyek, és a 2024-ben magyarra fordított Görög leckékről beszéljek egy kicsit. Már csak azért is, mert ez a regény ellenáll az egyszeri olvasásnak. Olyan szöveg, amelyhez vissza lehet – és vissza is kell – térni, mert minden alkalommal más rétegek, más motívumok és más törések válnak láthatóvá benne.
A Görög leckék 2011-ben jelent meg eredetileg koreai nyelven, az angol fordítása pedig egy bő évtized után, 2023-ban látott napvilágot. Egy rövid könyvről van szó, körülbelül 170 oldal, ezért, ha van ideje az embernek, egy nap alatt könnyedén elolvassa. Ez a tömörség azonban megtévesztő. A visszafogott cselekmény mögött rendkívül sűrű, érzékenyen rétegzett szöveg húzódik meg, amelynek hatását nem az események dinamizmusa, hanem a nyelv líraisága és a hangulatok finom modulációja adja. Han Kang prózája lelki és egzisztenciális állapotokat bont ki: atmoszférát teremt, észrevétlenül tereli az olvasót az értelmezés felé, miközben a kimondott és a kimondhatatlan közötti feszültség meghatározóvá válik benne. Ahelyett, hogy a mondatok a cselekmény feszültségére építve ragadnák meg az olvasót, inkább a visszatérő motívumok és az egyre bizonytalanabbá váló valóságérzékelés leírásával fejtenek ki hatást, miközben a szerző fokozatosan elmozdítja a szöveget a konkréttól a tapasztalat belső, nehezen körülírható tartományai felé.
A történetben két embert ismerhetünk meg. Az egyikük egy középkorú nő, aki korábban tanárként és szerkesztőként dolgozott, néha verseket is ír(t). Pár hónap alatt azonban darabokra hullik az élete: elveszíti édesanyját, aki már nagyon régóta rákbeteg volt, majd válását követően elveszíti a nyolcéves fia felügyeleti jogát is. És így nemcsak kívülről, hanem belülről is lelakatolja magát. Tinédzserkorában nem volt képes beszélni, ekkor a gyógyszeres kezelés sem segített, de az sem, hogy visszaküldték az iskolába. Valahogy mégis sikerült újra megszólalnia, a fordulópont egyetlen szóhoz kötődött, mégpedig ahhoz, amikor a franciatanár kimondta, hogy bibliothèque: ekkor „a motyogás még a nyelvénél és a torkánál is mélyebbről tört a felszínre”. Azzal a reménnyel, hogy egy teljesen új nyelv ismét szóra bírhatja, beiratkozik ógörögöt tanulni.
Az órákat egy negyvenhez közelítő férfi tartja, akinek örökletes, krónikus betegség következtében folyamatosan romlik a látása, és hamarosan a teljes vakság vár rá. A világ, amelyet eddig természetes módon érzékelt, lassan elhalványul előtte. Senkinek nem beszél a betegségéről, az egyetemen is úgy tanít, hogy órák előtt megjegyzi a példamondatokat, amelyeket fel akar írni a táblára.
Idővel nyilvánvalóvá válik, hogy a két szereplő között számos párhuzam húzódik. Különböző okokból, de mindketten magányosak, zárkózottak, elidegenedtek önmaguktól vagy a környezetüktől, szemlélődő alkatok, és rendkívül törékenyek. Nehezen boldogulnak az életükben történtekkel, és legalább ilyen nehezen igazodnak el abban a világban, amely körülveszi őket.
A címben szereplő görög leckék adják a regény keretét, de ezek az órák nem csupán helyszínek vagy narratív kapaszkodók: valódi leckékké válnak. Han Kang az ógörög nyelv szabályaiba is betekintést nyújt, de a nyelv természetébe is. Emellett a koreai nyelv többértelműsége, a szavak finom árnyalatai, a betűk, a hangképzés, a jelentés elcsúszásai mind hangsúlyos szerepet kapnak. A regény sokszor szinte anatómiai pontossággal beszél a nyelvről, vagy arról, hogyan keletkezik a hang, mit jelent megszólalni, és mit jelent nem megszólalni.
Elsőre ijesztőnek tűnhet, hogy milyen részleteséggel ír Hang Kang ezekről a nyelvi bravúrokról, de nem engedi el az olvasók kezét: leírja és elmagyarázza, türelmesen, mint egy tanár. Például így mesél a kötet néma női szereplőjéről, aki korábban különösen vonzódott a szavak jelentéséhez és összetételéhez: „Miután elkezdte az általános iskolát, szószedetbe kezdett a naplója hátoldalán. Különösebb cél vagy ok nélkül szedte listába a szavakat, melyek hatást gyakoroltak rá, köztük a számára legkedvesebb: 숲. Szup. Erdő. Öreg pagodát formázva írta le az egyetlen szótagot: ㅍ, az építmény alapja, ㅜ, a középső rész, ㅅ, a felső rész. Kellemes érzés töltötte el, ahogy kimondta: ㅅ – ㅜ – ㅍ, sz-u-p. Az egymáshoz tapadó alsó és felső ajak, majd a lassan szelő levegő, hogy végül megint összezáruljanak az ajkak. Egyszerűen lenyűgözte a csenddel végződő szó, melynek kiejtése, jelentése és alakja is mozdulatlanságba burkolózott, ahogy írta: 숲. 숲.”
Nem volt alkalmam az eredeti koreai szöveget elolvasni, és őszintén szólva nem is lett volna sok értelme, hiszen egy mukkot sem értenék belőle. De nekünk, magyar olvasóknak nagy szerencsénk van, hogy a köteteket Kiss Marcell fordította, aki minden Han Kang-kötet esetében rendkívül érzékenyen közelít a szöveghez és annak líraiságához. A Jelenkor Kiadónál minden könyvet az eredeti nyelvből fordítanak, és Han Kang művei esetében ez különösen fontos, hiszen a finom nyelvi árnyalatok, a hangzás és ritmus átadása csak így válik valamennyire lehetővé. A Litera irodalmi portál interjút készített Kiss Marcell-lel, amelyben arról kérdezték, hogy fordítóként milyen nyelvi kihívást jelentett számára megtalálni a szöveg magyar stiláris regiszterét, és átadni annak líraiságát. Szerinte fordítóként „sokkal könnyebb jó minőségű, de nehéz szépirodalmat fordítani, mint nem jó könnyűt. Itt nem az a feladat, hogy fogyasztható szöveget állítson elő a fordító, hanem fel kell nőni egy létező teljesítményhez. Nagyobb kihívás, de a fordítónak meghatározóbb élmény.”
De miért csak valamennyire válik lehetővé a nyelv árnyalatának és ritmusának átadása? Annak a ténynek, hogy a Görög leckéketfordításban olvassuk, értelmezési kulcsként is szerepe van. Erről beszél Em Strang is a The Guardian kritikájában: szerinte a fordítás során elkerülhetetlen jelentésveszteség – például a hangzásbeli vagy kulturális konnotációk eltűnése – összhangba kerül a könyv tematikájával is. A Görög leckék ugyanis a traumafeldolgozás mellett éppen a kommunikáció kudarcát, a kimondhatatlanságot és a nyelv elégtelenségét vizsgálja, így az, hogy az olvasó egy „tökéletlenül átvihető” szöveggel találkozik, nem gyengíti, hanem felerősíti ezt az élményt. Emiatt a kritikus szerint a fordítás amellett, hogy közvetítő eszköz, a regény jelentésének egyik rétegeként is működik.
Más recenziókban és kritikákban – például Silye-Kiss Krisztina a Látóban közölt írásában vagy a The Washington Post-ban megjelent recenzióban – is megjegyzik, hogy a látását elvesztő férfi a saját hangján, vagyis egyes szám első személyben beszél. Ő meséli el, milyen körülmények között költöztek Németországba gyerekkorában, mennyire sikerült beilleszkednie, milyen a kapcsolata az édesanyjával, édesapjával vagy lánytestvérével. De a férfiről az is kiderül, ki volt az első szerelme, és hogyan tudta egy ostobasággal elrontani a kapcsolatukat, vagy az, hogy hiába költözött vissza Koreába körülbelül húsz év elteltével, mert habár hazament, mégis idegennek érzi magát.
A női főszereplő történetét ezzel szemben egyes szám harmadik személyben olvashatjuk, és igen, nagyon magától értetődőnek tűnik, hogy azért van ez így, mert néma. De ennél jóval többről van szó, hiszen a nő nemcsak a külső hangját veszítette el, hanem a belsőt is, emiatt pedig gondolatai töredékekben, érzékelések és emlékképek formájában bontakoznak ki. Ezt a belső elszigeteltséget és a nyelvvesztés témáját a Han Kang-életműben visszatérő motívumok folytatásaként is olvashatjuk. Többek között a már említett Em Strang is párhuzamot von a Görög leckék női főszereplője és a Növényevő protagonistája, Jonghje között: mindketten sérültek, a világtól elidegenedettek, és nehezen illeszkednek a társadalmi normákhoz. Ezek a karakterek radikálisan megkérdőjelezik a test, az identitás és a nyelv határait. A Görög leckék női szereplője ráadásul szó szerint elveszíti a hangját, ami a kritikus értelmezésében Han Kang egyik visszatérő motívumát, vagyis a női szubjektum elnémítását és láthatatlanná válását viszi tovább, így a regény az életmű tágabb kontextusában az izoláció, sérülékenység és önfelszámolás újabb variációit mutatja be.
Az ógörög órákon a nő sokszor izzad, hányingere van, mert annyira görcsösen próbálja a szavakat és azoknak a jelentéseit közelebb hozni magához, újra szenvedélyévé tenni a nyelvet, hogy fizikailag rosszul lesz tőle. Pszichiátere újra és újra megpróbált magyarázatot találni a némaságára, és mindig az édesanyja halálát és a fia elvesztését tartja kiváltó oknak. A nő azonban következetesen ellenáll ennek az egyszerűsítésnek. Többször is leírja egy papírra: „Nem. Ez nem ilyen egyszerű.”
És valóban: ez nem ilyen egyszerű.
„Már akkor halkan ejtette ki a szavakat, amikor még képes volt beszélni. Nem a hangszálaival vagy a tüdejével volt probléma. Egyszerűen nem szeretett teret foglalni. A testméretének megfelelően mindenki elfoglal valamennyi fizikai teret, de a hang jóval túlterjeszkedik azon. Ő pedig nem kívánt kiterjedni.” És habár a nő valamelyest hirtelen némult meg, ez az állapot mégis egy hosszabb, lassan kibontakozó folyamat következményeként értelmezhető: elidegenedés a tértől, a saját testtől és azoktól az érzelmektől, amelyek megszólalást, jelenlétet, kiterjedést követelnének.
Kiváltó okként felmerül az is, hogy a nő édesanyja sokáig meg akarta szakítani a terhességet, és ezt később sokszor fel is hozták az ismerősök és családtagok. Ez az eredendő bizonytalanság a létezés jogosságát illetően nyomot hagy benne. De nem. Ez nem ilyen egyszerű.
A nő bent volt a kórházban az édesanyjánál az utolsó óráiban. Az elfekvőben azt tanácsolják neki, hogy beszéljen, meséljen, még akkor is, ha úgy tűnik, az édesanyja nincs magánál. És ő beszél. Mond és mond, suttogva, de egyre gyorsabban, egyre kétségbeesettebben. „Végül csend, és megtörtént. Valami madárhoz hasonló hagyta el a testet, mely nem volt az édesanyja többé. Anya, hova mész? A kérdés a nő torkában maradt, ahogy ült ott, üres tekintettel, és még a test szemét is elfelejtette lezárni.” De nem. Ez még mindig nem ilyen egyszerű.
A regényben több esszészerű betét is helyet kap, amelyek nem szakítják meg, inkább elmélyítik a narratívát. Ezek közé illeszkedik az a rész is, amikor a férfi értesül egy Németországban élő régi barátja haláláról. A közös múlt felidézése során korábbi beszélgetéseik is visszatérnek: vitáik a filozófiáról, az értelem határairól, valamint a sötétség, a halál és az oszlás különböző formáiról. Ezek az emléktöredékek teremtik meg a lehetőséget Arisztotelész dünamisz, vagyis potencialitás fogalmának beemelésére is.
Sok további példát lehetne említeni a filozófiai, esszészerű betétekből, például egy részletet abból a levélből, amelyet a férfi egykori szerelmének címez: „Időnként felteszek magamnak egy kérdést az általad annyira gyűlölt görög logika keretei között. Ha igaznak fogadjuk el azt a feltevést, hogy ha elveszítünk valamit, cserébe kapunk valami mást, és elfogadjuk, hogy elveszítettelek, mit kaptam helyette? És mit fogok kapni most, amikor elveszítem a látható világot is?” Ez a részlet kiváló példája annak, hogyan bontakozik ki a veszteség, az elengedés és az identitás kérdése, amely nemcsak ebben a bekezdésben érvényesül, hanem átszövi az egész regényt, miközben érzékelteti, miként fonódik össze a gondolkodás, a nyelv és az érzelem a szereplők belső világában.
Ha már átszövésről van szó, a regényt átszövő motívumok finom, egymásra rétegződő hálózatot alkotnak, amely a szöveg líraiságát és értelmezési gazdagságát is megalapozza. A történet képekben és érzetekben bontakozik ki, gyakran töredékes formában, mintha egy-egy verssor villantaná fel azt, ami a szereplők belső küzdelmeiből kimondhatatlan marad. Ezt a sűrített, képi beszédmódot emeli ki a Könyves Magazinban megjelent kritika is Kolozsi Orsolyától, amelyben azt a pár soros ógörög verset idézik, amelyben a hó, a föld és a látás elvesztése egyetlen letisztult képpé rendeződik: „Valaki hason fekszik a hóban. / Hó a szájában. / Föld a szemében. / Semmit sem lát.”
Rengeteg visszatérő elem van Han Kang kötetében, legyen szó állatokról, álmokról, könnyről, vérről, sárról, ajkakról vagy szemhéjakról. Ezek újra és újra felbukkannak, miközben jelentésük folyamatosan elmozdul, árnyalódik. Erre a legjobb példa – ami többször is megjelenik a kötetben – a hó. A nő egyik emléktöredékéből tudjuk meg, hogy egyszer olyan neveket adtak maguknak a fiával, amire leginkább hasonlítanak. Szikrázó erdőt választott magának a fiú. Az anyját is elnevezte „határozottan, mint aki biztos benne, hogy tökéletesen illik rá a név”. Sűrűn hulló hóbánat. „Micsoda?” – kérdezett vissza a nő. „Ez a neved.”
Han Kang különös pontossággal ragadja meg az emberi törékenységet. Ebből adódóan a szereplők elveszettek és esetlenek, de mindezek által nagyon emberiek is. Ezt remekül érzékelteti az a jelenet, amelyben az alig látó férfinak felhívják a figyelmét az egyik alkalommal, hogy a nő írt egy ógörög verset – amit az előbb példaként meg is említettem. A tanár akaratlanul is kellemetlen helyzetbe hozza a nőt. A férfi testvérének írt levelében meséli el, hogy mi is történt pontosan: „Ekkor merült fel bennem a megoldás, lehet süketnéma. Egész végig az ajkaimról olvasott. […] Sajnálom, mondtam neki szavakkal és jeleléssel. Talán nem hallja, amit mondok, kérdeztem. Nem tudtam, mondtam. Semmiképp sem akartam kellemetlen helyzetbe hozni. Aztán rájöttem, hogy németül jelelek, de mivel soha nem sajátítottam el a koreai jelnyelvet, fogalmam sem volt arról, mit tegyek.”
Ennek az esetlenségnek és törékenységnek egy másik variációja az, amikor az ógörög tanár álmodik egy levélről, pontosabban egy „hófehér papírlapról”, amit alaposan megtapogat, majd rájön, hogy Braille-írással készült. „Figyelmesen végigfuttattam az ujjaimat a mondatokon, egyik soron a másik után, míg el nem jutottam a levél végéig. Semmit sem értettem. Azt sem tudtam megmondani, hogy koreai vagy más nyelv Braille-írásával írták. Csak ekkor jutott el a tudatomig, hogy sohasem tanultam meg ezt az írásrendszert.” Ez a pillanat nemcsak a férfi karakterét írja le, de jól érzékelteti a regény alapvető témáit, vagyis a kommunikáció törékenységét, a vágyat az önkifejezésre és azt az állandó hiányérzetet, amely áthatja a szereplők világát.
A Görög leckék egyszerre szomorú és reményteli, és következetesen hangsúlyozza, hogy bizonyos jelenségek nem egyszerűen értelmezhetők. Nem pusztán a hang hiánya, a látás elvesztése vagy egyetlen trauma a központi kérdés: Han Kang regénye arról szól, ami ezek mögött, alatt és között zajlik. Arról, ami kimondhatatlan. És arról, hogy ez – valóban – nem ilyen egyszerű.
Han Kang: Görög leckék, fordította Kiss Marcell, Budapest, Jelenkor, 2024.
Hozzászólások