Papp-Sebők Attila: Káté
Kezdjük az elején.
Puhakötésű, matt tapintású kötet, nem túl pici, nem túl nagy, jóleső kézbe venni. A borítón, melyet Szabó Imola Julianna tervezett, egy földre roskadt meztelen férfi és egy meztelen angyal látható, kitárt szárnya a férfi fölött. A meztelen férfi alakja kétszer is megjelenik a borítón, mintegy 360 fokban figyelhetjük meg a szenvedését, egyszer a kötet elején, egyszer a hátulján. Földhöz kötöttség, gyarlóság, kiszolgáltatottság, bűnhődés, kívülállás.
A borítón megjelenő angyal kinéz a képből, mintegy közömbösen hátat fordít a kötet címének és a férfinek is. Ez a motívum a kötet első ciklusában máris tetten érhető. Isten, a gondviselés mint néma, eseményszervező elem jelenik meg: „Belátom nem tapasztalat vagy, hanem állandó, / nem a világ része, hanem szemlélője” (Az eljövetelről); „Nem vagyok közüled / való, nincs is olyan, hogy közüled” (Érés).
Ez, a könyv iránt látszólag teljesen közömbös angyal a szárnyát azonban kitárja, éppen addig ér a vízszintesen nyújtózó tollas testrész, ameddig a férfi megkettőzött alakja. Így a borító, mondhatni, kicsit optimistább ebből a szempontból, mint a versek.
De ne szaladjunk ennyire előre.
A könyv belső borítója – kissé humorosan –, kinyitva, az angyal másik szárnyaként értelmezhető. A szó, a nyelv, a borító hirtelen háromdimenziós lesz, az angyal kitárja a másik szárnyát is, hogy elemelkedjen.
És el is emelkedik.
A kötet három fő, egymásba fonódó szállal van végigvarrva. A három legfontosabb, újra és újra visszatérő motívum a fák/természet, a hit/Isten, valamint a tájak és terek. Ezek nem különálló egységekként működnek, hanem folyamatos kölcsönhatásban. A fák és a lírai én viszonya végig intim és intenzív, a tájak, terek (legyen szó erdőről, cukrászdáról, a salthilli partról) meghatározzák és tagolják az élményeket, míg a hit kérdése – a kötet címének megfelelően – mindvégig gravitációs középpontként szervezi az olvasást.
A fákkal kezdődik. Erdéllyel, erdőirtással, istennélküliséggel. Isten és a fontos másik alakja gyakran egymásba folyik (pl. „a felemelkedéshez ne benned / keressem az utat, mely keresztülvezet / a létezés csontkemény burkán”), így többféleképpen is értelmezhető és működőképes marad a szöveg. A fontos másik és Isten is távoli, cselekvéstelen. Ez majd csak a kötet utolsó ciklusaiban változik meg, amikor a hit és a szexualitás egymásnak feszülése megjelenik.
Ami első olvasatra feltűnik, hogy a versek nem nyílnak meg könnyen. Mint a dió – szintén kedvelt, visszatérő motívuma a verseknek –, olyanok: többször kell nekilendülni, hogy kinyíljon egy-egy szöveg. Különösen azért, mert néhány versben teljesen „máshová bújt” a költő és a megszólított a szövegben, mint ahol keresni szoktuk őket (pl. Különbségtétel).
Erdély és a fák megmaradnak a második, Hamarosan eszünk ciklusban is, Isten azonban csupán szimbólumokban tűnik fel (forrás, hal), és még ott sem egyértelműen beazonosíthatóan vagy hangsúlyosan.
Itt találkozunk a következő ciklusban is megmaradó, a lapokat átható nosztalgiával, múltidejűséggel először. A múlt és jelen között feszülő távolság néhol kibírhatatlan (pl. Málnás), az elmúlt, elveszett idő vissza nem szerezhető módon ragyog előttünk valamennyi fájdalmával, hiányával, beteljesületlenségével is. Itt a víz lesz igazán fontos motívum, újra és újra, változatos formákban találkozunk vele (pl. slag, borvíz, Olt, nehéz kannák, Szent Anna-tó, jéggyűszűk), míg a kötet két utolsó ciklusában főleg szenteltvízként jelenik meg.
Papp-Sebők Attila egyik-másik képe annyira látható és pontos, mintha fotó lenne, miközben megőrzi a lírától elvárható tömörséget és hatásfokot: „A kamrába fürtökben / lóg be a fény. A szekrénybe / savanyúságot pakoltál, / nehéz borkánokban tömörülnek egymás mellett, / süllyedő földrészeikkel. / A polcokat felcímkézted: / uborka, cékla, kápia.”
Van ebben a két ciklusban (Hamarosan eszünk és Fény-másolatok) egyfajta szomorú otthonosság és otthontalanság, megérkezni nem tudás, térben és időben: „Mit tudnék kezdeni két hellyel? / Itt is, ott is keresném az Exit táblát.”
A Fény-másolatok ciklus leginkább konkrét személyekkel, ősökkel, rokonokkal foglalkozik, az ő jelenre vonatkoztatott üzeneteikkel. Megjelenik a bűntudat a vissza nem térés miatt azokra a helyekre, ahol dolog lenne, tennivaló. Ezt az élményt úgy ragadja meg, hogy elemien ismerős lehet mindenkinek, aki messzire költözött a tájtól és az emberektől, ahonnan, akiktől származik: „vállalom, hogy szaladnom kellene, felveszem a versenyt / a meginduló, majd mégis egy helyben maradó lombokkal”.
Ebben a két ciklusban érezhető leginkább a nyelvi feszültség: az erdélyi szavakat keveri az itteni dialektussal. Akár egy versen belül is megjelennek egymást általában kölcsönösen kizáró szavak. Ha azt mondja, hogy majópánt és borkán,akkor miért mondja, hogy palack? Viszont ha azt mondja, folpack,miért mondja, hogy esztena és mánus? Ez a fajta nyelvi keveredés megnyit egy olyan játékteret, jelentésréteget, amit Magyarországon születettként kihívás befogadni, értelmezni. Innen nézve úgy tetszik, hogy a nyelv (pláne a költői nyelv) széles szövetében ezek a szavak kiegészítik egymást, meglengetik a verset két irányba.
A szégyen nagy emlékezete ciklusban visszatérünk a hithez, de leginkább, mint azt a cím is sejteti, az egyház és a vallási tanok által diktált elvárások okozta szégyenhez és elforduláshoz. Hinni, lázadva. Megmaradni önazonosnak ebben is, abban is. Ezen a szűk mezsgyén mozognak Papp-Sebők Attila versei. Ebben a ciklusban éreztem leginkább hiányt olvasóként: Isten megjelenik, még az is kimondódik, hogy a lírai én szereti Istent (többször is), de olyan hűvösen, racionálisan, vagy legalábbis tényszerűen van ez megragadva, hogy akár az ellentétét is jelenthetné. Meglepő ez azután, hogy a fákról, az elveszett tájakról, terekről milyen átélhető módon, milyen pontos képekben találkozunk.
A ciklusban megjelenő szexualitás és hit közötti feszültség azonban nagyon egyértelműen van jelen, és a vonzásban (mely tartozhat akár Istenhez, akár a fontos másikhoz) némiképp feloldódik: „Istent megbocsátani Istennek: / feladatom. De vonzása eltakar / minden ellenállást, bevallom: / igénylem a testet.”
A Nincs kötelezettségem című vers esetében különösen hangsúlyossá válik, ahogy a lírai én férfiként/fiúként a szenvedő férfihez, Jézushoz viszonyul. Ez az azonosulás nem csupán spirituális, hanem testi tapasztalatként is működik: a hit és a test közötti határ elmosódik, vagy inkább egymást erősíti, és a kapcsolat akár intim felhangokat is kap („gézzel itatnám le bőréről a nedvet, / és tekerném át vele saját sebeimet”). A ciklus egyik tétje éppen ennek a feszültségnek a megmutatása: hogyan válik a hit tapasztalata a testi tapasztalatoktól elválaszthatatlanná.
A ciklus végére eljutunk egy az egyháztól független, belső értékrendszerig, amelyben mégis „felmondja a kátét” a lírai én, most már nem papoknak vagy Istennek, hanem elsősorban magának. Megjelenik egy látszólag független alak, aki nem szeretne sem Istennek, sem a jognak, sem mások elvárásainak megfelelni.
Az utolsó, Férfiak szaga című ciklusban a testi szerelemé, a párkapcsolaté és konfliktusoké a főszerep. Az utolsó két vers hangsúlyosan zárja (látszólag) a kötetet. Hiába, hogy a lírai én a kátét néhány verssel korábban felmondta magának, Isten nincsen jelen, nem úgy, mint a férfiak. Az imádság mégis megmarad. Az utolsó két ciklus istenes versei leginkább Nemes Nagy Ágnes Kiáltva című versét idézik: „Irgalmazz, Istenem! Én nem hiszek Tebenned, / Csak nincs kivel szót váltanom. / S lám, máris megadod azt a végső kegyelmet, / Hogy legalább imádkozom.”
A ciklus végén a lírai én „mindent, ami az egyház, végleg / eloldoz magától”. Felteszi, de (még?) nem válaszolja meg a kérdést, milyen Istenhez fordulhat az, aki az egyet, amit ismert, de akit már mások birtokolnak, elenged.
A kötet egyik különösen izgalmas rétege a Nemes Nagy Ágnes-i hagyományhoz való kapcsolódás; a fent említett példa csak egy volt a sok közül. Nemes Nagy szelleme lebeg a vizek fölött a kötet valamennyi ciklusában. Angyal a borítón, fák mint központi alakok, szobrok, lovak, ismerős hangsúlyok és szavak (pl. blaszfémia, agyvelő, látvány). Több szöveg hangulatában és jelentésében is szervesen hordozza Nemes Nagy líráját, konkrét verseit (pl. Alulról fölfelé – Diófa; Szobrászat – Amikor.) Ez a jelenlét azonban nem válik puszta utánzássá. Papp-Sebők lírája több fontos ponton el is távolodik ettől a hagyománytól: a megalkotott Isten például „törékeny dobverő”, nem a testnél keményebb kő.
A kötet utolsó verse, melyet egy kis grafika (agancs vagy ág?) választ el a többitől, kimutat a kötetből, át is mutat rajta, mind szóhasználatában, helyzetében és üzenetében is (pl. Fleabag üzlet, Alpro szlogen). Kicsit olyan hatást kelt, mintha a teljes kéziratot olvasó szerző megelégelte volna a korábbi szenvedéseket taglaló szövegeket, a röghöz kötött meztelen férfi 360 fokos látképét, elege lett volna a sorok között „bújkálásból”, és elmondaná még egyszer őszintén és hétköznapian, hogy hogy van most. Látszólag eltér a többi verstől, vagy nagyon igyekszik elrugaszkodni tőlük, mégis több módon kapcsolódik és „visszahull” a kötetbe (pl. családi helyzet, étkezésre várakozás, halottak körül koncentrálódó gondolatok, terek). Cserihanna és bongor veréb című számának egy részlete jutott róla eszembe: „De szerencsére pont annyi trauma ért, / hogy lett egy kicsi humorom azért.” Erre a záróvers címe is ráerősít Az ironikus önreflexió előnyei.
A kötet egyébként, egy verseskötettől korántsem megszokott módon, humoros. Nem hivalkodóan, finoman, alig érezhetően, viszont tendenciózusan, elsősorban a nyelv eszközeivel (pl. „szőlők földje”szülőföld helyett, „hegyeket / nem tudok mozgatni, és amúgy sem lenne illendő / feldúlni a vidéket”,visszacsatolt „idő”, csak hogy néhányat említsek közülük.)
Végül is nem derül ki, hogy a lírai én megtanulta-e a kátét, vagy nem (vannak ezt megerősítő és cáfoló utalások is a kötetben). De jó, hogy Papp-Sebők Attila írt nekünk egyet. A Káté tulajdonképpen egy felnövéskötet. Felnövés egy másik tájban, mint ahol születtünk, egy másmilyen kapcsolatban, mint amit a jog támogat, egy szabadabb hitet keresve, mint amit a papoktól vagy a közösségtől tanulni lehet.
A világban és a teremtettségben helyét kereső fiatal férfi poézise ez, ami felett, ha mégoly közömbösen is, de kinyitják a szárnyaikat a rajzolt angyalok.
Papp-Sebők Attila: Káté, Budapest, Fiatal Írók Szövetsége, 2025.
Fotók: Szirák Sára
Hozzászólások