Sipos Balázs és Szabó Marcell Kulcsár Szabó Ernővel beszélget
Sipos Balázs – Szabó Marcell: Az életútinterjút 2020-ban kezdtük, és alaposan megváltozott történelmi-politikai helyzetben, 2026 nyarán fejezzük be. Mivel irodalmárok, illetve egyetemi emberek vagyunk, az átrendeződéseknek az irodalmi, pedagógiai és kutatási vonatkozásaival szeretnénk foglalkozni. A mostani változások értelmezéséhez természetesen tanácsos lesz előbb feltérképeznünk az elmúlt másfél évtizedben kiépült rezsimet, amelyet az egyszerűség kedvéért nevezzünk mi is a Nemzeti Együttműködés Rendszerének. Kezdésként arról szeretnénk beszélgetni, hogy a 2010–2026 közötti időszakban végbement köz- és felsőoktatási könyvpiaci átalakítások, a tudományos intézményrendszer sokszoros átszabása, valamint a könyvpiac átstrukturálódása révén miben változott a laikus és a szakszerű irodalomértés, hogyan reagált a laikus és a szaktudományos irodalomfelfogás az elmúlt másfél évtized eseményeire. Ezek után fordulnánk rá arra a kérdésre, hogy véleményed szerint milyen újszerű kihívásokkal néz szembe az irodalom írása, olvasása, bírálása, terjesztése, oktatása és kutatása hazánkban a 21. század első negyedének a végén.
Hogy konkrétumból induljunk ki, hadd javasoljuk a Nemzeti Alaptanterv átalakítását övező ’10-es évekbeli kánonvitákat. Ezekhez Te magad többször is hozzászóltál. Először talán a Literán megjelentetett publicisztikádban, 2012-ben, melyet Takaró Mihály akkori koncepciója provokált ki (ebben, mint ismeretes, Herczeg Ferenc, Tormay Cécile, Wass Albert és hasonló, erre méltatlan szerzők középiskolai tananyaggá változtatásáról volt szó). Miután egyetértőleg hivatkoztál Arató László, mint írod, „humán felelősségtől átitatott, szakszerű és a gondolkodó művelődésnek mélyen elkötelezett nyilatkozatá[ra]”, egy régóta képviselt nézetedet nyomatékosítotva érveltél az irodalom politikai kisajátítása ellen:
„A NAT körüli vita, mondjuk meg őszintén, azért elkeserítő, mert a vitázók érvrendszere egyazon horizontban vesztegel: ha ugyanis a kánon szerzők, nem pedig szövegek/művek ügye, az irodalom elválaszthatatlan marad a művek szerzőinek életrajzi cselekvésterétől. A kánon innen fogva akadálytalanul átpolitizálódhat, és esély sem nyílik annak belátására, hogy a politikai irodalom, egy.-egy ilyen célzatú alkotás még elvileg sem lehet igaz. Azon egyszerű oknál fogva, mert soha nem részesít annak kivételes – s minden másságot egyedül méltányolni képes – élményében, amikor valamely tőlünk idegen, sőt tagadott és elutasított értékrendnek is igaz esztétikai tapasztalat alanyaiként vonódunk be az igazságába. Az értő esztétikai tapasztalat ezért nem enged úgymond »vitatkozni« Bovarynéval s ezért nem engedi köz-polgári »vélemény« tárgyává lenni a III. Richard-féle gaztettek nagyságrendjét.”[1]
Pár sorral lejjebb viszont arra is felhívod a figyelmet, tévedés abba a hitbe ringatni magunkat, hogy az irodalom valaha is érinthetetlen maradhatna az őt övező társadalmi rendszerektől:
„Míg a politikai olvasóval csupán annyi »esik meg« (bár ezt a maga módján revelációként is megélheti), hogy újra megbizonyosodik valami már előzetesen is így tudottban és ebben ki is merül élményének »felemelő« tartalma. De mindezek láttán sem táplálhatunk komolyabb illúziókat az irodalom elválaszthatósága ügyében mindattól, ami nem irodalom. Az irodalmi értékelésbe pontosan azért játszhatnak bele irodalmon kívüli szempontok, mert egyfelől az irodalomnak olyan nyelv a médiuma, amelynek nemcsak irodalmi-művészi tudása van a világról. Másfelől az irodalom tudománya maga sem képes formalizálni az irodalom irodalmiságát vagy általános érvénnyel megadni annak paramétereit, mi mikor és miként bizonyul egyáltalán irodalomnak. Ugyanakkor ez a tudomány még így is elég sokat tud ahhoz, hogy a kánonnak az irodalmi formák és műfajok hatástörténetéből adódó mozgását el tudja különíteni azoktól a kísérletektől, amelyek e folyamat külső befolyásolására irányulnak. Eszközei azonban szerények lévén mindössze arra képes emlékeztetni a kulturális nyilvánosságot, hogy a kánon valamiképpen mindig érvényt szerez magának.”[2]
Ugyanezt a gondolatot, ti. hogy a kánon akkor is érvényt szerez magának, ha az irodalomértésbe belejátszanak irodalmon kívüli (így tehát: akár politikai) szempontok (vagy akaratok) – mintha az irodalomnak lenne valamiféle öntisztulása, önálló értékkiválasztódása – komplexebben is kifejtetted 2019-ben a Kánon és befolyás: Az irodalmi autoritás kérdéséhez című előadásodban.[3] Itt már amellett érvelsz, hogy érdemes megkülönböztetni két állandóan létező, akár vetélkedő kánont, egy műveltségit és egy szakmait, ahol az utóbbi feletti őrködés az irodalomtudomány feladata – és mintha azt sugallnád, a politikai akarat a közművelés, a köz- és felsőoktatás, a kultúrpolitika, valamint a piaci befolyásolás révén legfeljebb előbbit tudja befolyásolni, utóbbi végső soron vagy hosszú távon érinthetetlen.
Hogy ne vesszünk el a spekuláció csábító útvesztőiben, kérdéseinkkel szeretnénk visszaágyazni ezeket a némileg elvont, kvázi axiomatikus megállapításokat az irodalmi intézményrendszer és a történő irodalmi hagyomány 2010-es évekbeli aktualitásához. Az első kérdésünk történeti jellegű: a NER-re távlatosan visszatekintve ma melyik kultúr-, oktatás- és irodalompolitikai intervenciókat tartod (akár hosszú távon) károsnak, melyeket esetleg jótékonynak a kortárs irodalom írására, olvasására, oktatására és tanulmányozására nézve?
Kulcsár Szabó Ernő: Károsnak legelsősorban azt a kifejezetten rendőri jellegű beavatkozást tartom, amelynek a példáiról több egyetemi kollégám is szólt. Olyan képtelen esetekről volt szó, amikor Takaró tanár úr[4] a helyszínen ellenőrizte a már megvédett szakdolgozatok témáit… Itt nem is az a mértékét vesztett bátorság a megbotránkoztató, hogy egy félművelt irodalmi hivatalnok (a ’90-es években még a Báthory utca[5] alkalmazottja) mindenfajta tudományos publikáció nélkül kezdi ellenőrizni olyan témavezetők szakmai munkáját, akik között akadémikusok és MTA doktorok vannak… De egyáltalán: egy tanársegédet is, aki, ugye, csak komoly szakmai megmérettetés nyomán lehet az egyetem alkalmazottja.
Károsnak hosszabb távon az bizonyulhat, ha direktívákat szorgalmazva egyáltalán olyan irodalom- vagy tudománypolitika jön mozgásba, amely egy egész közösségre kiterjesztett látomás birtokában véli tudni (és azután végbe is vinni), mire van szüksége e közösségnek a nemzet kulturális jövőjére nézve. Számos nagy ország jól megvan definitív irodalom-, kultúra- vagy tudománypolitika nélkül. Utóbbit például nyugodtan át lehetne engedni az Akadémiának, mert az nem fog követendő irányokat előírni. Az autonóm egyetemek úgyszintén. Minthogy azonban a középiskolákban többszörösen is más a helyzet, a NAT-nak perdöntő szerepe lehet a műveltség, értéklátás és kritikai készségek dolgában. Ha rajtam múlnék, a NAT irodalmi kánonjában a magyar irodalom maga megalkotta kánonját hagynám érvényesülni egészen az 1970-es évekig. Azért főleg, mert minden kortársi kánon csak 50-70 év után szilárdulhat meg egyáltalán (akkor sem módosíthatatlanul). Onnan fogva az irodalomtanításban talán azt lehetne közvetíteni, hogy az utóbbi 50–60 év irodalmában semmiféle tudományos garanciája nincs a kánoni igényű értékválasztásoknak, ezért éppen ennek tudatában lehetne átengedni a középiskoláknak a jelenig tartó irodalom népszerűsítését (nem pedig számonkérését). Az sem ellentmondásmentes, ha sokan hiányolják a kortárs irodalom jelenlétét a középiskolákban. Egyezményesen Örkény képviseli ezt a legtöbb helyen – a maga hat évtizedes egyperceseivel… Ezen keresztül vajon milyen út vezet Esterházy, Bodor vagy Tolnai Ottó prózájához? A klasszikus kánont én minden beavatkozás nélkül engedném „tanítani” vagy közvetíteni, mert ez az a magyar irodalom, amely hatástörténeti biztonsággal és időtálló művészeti teljesítménnyel beszél arról, milyenek is vagyunk. A milyeneket úgy értve: mint ennek a nyelvi közösségnek az olvasói, akiknek a történeti identitástudatát ez a kánon alapozta meg… Eszmeileg és világkép tekintetében elég gazdag ennek a kánonnak a sokfélesége ahhoz, hogy ne egyetlen eszmekört továbbítson a magyar anyanyelvű olvasóknak. A jelenbeli kánonnal nemcsak az a nehézség, hogy nem csupán szakmai alapzatokra támaszkodik, hanem ideológiaiakra éppúgy, mint üzletiekre.[6] Abból is adódnak aggályaim, hogy nem vagyok abban egészen bizonyos, követi-e a középiskolai magyartanárok többsége az élő magyar irodalom alakulását. Itt legfeljebb széleskörű ajánlások segíthetnék a NAT-ot. De semmiképp sem úgy, hogy – amint az nemrég meg is történt – egy kultúrpolitikai komisszárt kinevezünk a „nemzet magyartanárának”… Sok kiváló magyartanárt ismerek, de Arató Lászlótól Fűzfa Balázsig egyik sem tart számot erre a titulusra…
És ami még káros, de évtizedek óta hiába próbáltam szorgalmazni: föl kellene vennünk az olvasmányainkba olyan szerzőket is, akik – mondjuk Grillparzertől Krležáig – nem magyar nézetben írtak nagyon tanulságosakat rólunk… És végül: nagyon káros volt az az irodalompolitika, amelyik olyan eszköztárral támogatta az élő irányzataink egyikét, amelyről a többiek nem is álmodhattak. A díjaktól és székháztól az írótáboron át az irodalmi „helyőrségekig”. Ennek viszont – eltekintve a megtermelt egyenlőtlenségektől – nincs hosszabb távú hatása, mert a kitüntetett támogatás produkciói nem léptek be még a mostani hatástörténetbe sem. Ami talán azt is jelenti, hogy ebből a támogatásból nemigen nyert semmit a nemzeti kultúra…
SB – SZM: A második kérdésünk azt firtatná, hogyan vélekedsz, a szakmai kánon védelmezésében mikor, milyen esetekben álltak ellen hatékonyan a pedagógusok, a kritikusok és/vagy az irodalomtudósok a NER központi intervencióinak.
KSZE: Az említettétek csoportoknak nagyon eltérőek a beavatkozási lehetőségei. Irodalomtudós az utóbbi évtizedben bizonyosan nem volt kormányközeli „cselekvési” helyzetben – ahogyan az értelmiség kérdezése is elmaradt –, például az ezredfordulós időkhöz képest. Még a FIDESZ-közeli kulturális folyóiratokból is eltávolították azt az értelmiséget, amelyikre alkotó tudósként lehetett tekinteni, lényegében nemzedéktől függetlenül is, Fehér M. Istvántól Körösényi Andráson át Demeter Tamásig ez egy három korosztályos lista… Az irodalom szakmai kánonjának ápolása így annyiban gazdátlanná is lett, amennyiben nem-szakmai felügyelet alá került. Mert azt ugyan lehetett mondani, hogy a Nyugat kispéldányszámú zsidó lapocska volt, de aki ilyet mond, nyilván nem ismeri a modern magyar irodalom történetét. És lehetett erőből szerzőket kényszeríteni egy ilyen kánonba, de azt senki épeszű magyartanár nem hitte el, hogy Herczeg Ferenc jobb író lett volna Márainál vagy Bánffynál. A kritikusok nyilván csak a kortárs kánon gondozásába szólhattak bele, de az irányzati megosztottságuk eléggé útjában állt a hatékony fellépésnek, a pedagógusoknak pedig tudtommal nincs igazán hatékony szakmai szakszervezete. És a másik két csoporthoz képest ők a legkiszolgáltatottabbak egzisztenciálisan.
SB – SZM: Ennek fényében mit gondolsz, a 2010-es években ismétlődő tanártüntetések miért nem mozgatták meg a felsőoktatásban vagy az Akadémián dolgozó tanárokat, kutatókat – miért nem alakult ki szakmai szolidaritás?
KSZE: Szerintem az idő akkor még nem volt itt ehhez, a vezetők erősebb autoritással voltak felszerelkezve, mint egy nemzedékkel később. De volt egy másik, talán kevésbé látható ok is: a szolidaritási készség akkoriban nem úgy oszlott meg, mint talán a húszas években: a szakmailag leginkább kiemelkedőket (voltak itt is, persze, kivételek, de kis számban) nemigen lehetett ott látni utcai megmozdulásokon, másfelől meg akiknek ott a legerősebb volt a hangja és legkitartóbb a részvétele, azok általában nem voltak ott a legélesebb szakmai kések fiókjában. És, bár ezt nem tudom bizonyossággal alátámasztani, voltak e szolidaritást megosztani képes, irányított effektusok is. Ezekből lehetett ugyan érzékelni néhányat, de rejtve maradtak a mechanizmusaik. Összességében azonban a szélesebb szolidaritás elmaradását rendszerint a még nem általános elégedetlenséggel lehet magyarázni. Ez például az akadémiai intézetek hányattatásaival kezdett csak megváltozni: végső soron a legkevésbé megkérdőjelezett tekintély az MTA volt az országban.
Szolidaritás dolgában alighanem az utolsó utáni pillanat környékén járunk, ameddig nem próbáljuk megérteni ennek a mozgalomnak a működését. A jogos felindultságok nyilvánvalóságán túl eközben azt is tekintetbe kell venni, mi mindenben rombolóak ezek a kisebb értelmiségi „tömegmozgalmak”. Rettentő példák figyelmeztetnek itt a fékeveszett indulatok kártékonyságára. Mert ezeket az indulatokat olyan nagyszámú egyéni értetlenség, sikertelenség, sérelem, elismertséghiány, bosszúvágy vagy mellőzöttségtudat táplálja, amelyeknek az eredője lehet „mozgalmi” értelemben kritikai, de az összetétele szerint egyszerűen felderíthetetlen. Egészében így azután leginkább csak egy alaktalan kollektív elégedetlenség beszéde tud belőlük megszólalni. Az talán nem véletlen, hogy a részben spontán, részben hangolt tanármozgalmak élén éppen hogy nem a legelismertebb tanárok álltak. És hát egy szinttel feljebb: amikor egy dilettáns pályakezdő mozgalmat tud építeni maga köré a maguk karrierjében elakadt társaiból egy-egy kiemelkedő tudós megbuktatásának szándékával, az már tényleg a vég: azt jelentheti, hogy már a meritokrácia sem képes ellenállásra. Ha itt előbb-utóbb nem lesz ez ügyben béke, például a szakmai eredetű tekintély helyreállítására képes akadémiai ágensek összefogásával, Bastille gyanánt akár az Akadémiát is meg lehet rohamozni, nem is észlelve, hogy most akkor pont a sértett Lentner-félék[7] NER-es küldetését sikerült kiteljesíteni…
SB – SZM: Az irodalomhoz közelítve: hogyan látod, miben változott a szakmai kánon ebben a másfél évtizedben, akár e védekezések révén, akár azáltal, hogy a kortárs irodalom – mondjuk a politikai költészet, az emlékezetpolitikai indíttatású (különösképp a holokauszttal, a vészkorszakkal vagy a Kádár-korszak örökségével foglalkozó) memoárok, valamint a protest-színház műfajainak a felerősítésével – maga is reagált a kultúra autonómiáját felszámoló intézkedésekre, akár a politikai beavatkozásoktól teljesen független szaktudományos kutatások révén. Röviden: mennyiben más a szakmai kánon 2026-ban, mint 2010-ben volt? Mennyiben olvasunk, írunk, tanítunk irodalmat máshogyan, mint 2010-ben?
KSZE: A klasszikus szakmai kánon szerintem nem változott, annak ellenére sem, hogy a Jókai-évforduló hevében a szerző olyan magasságba emelkedett, ahol igazából nincs… Ez például némileg elhomályosította a legnagyobbat, de Kemény Zsigmondnakk most nem közeleg komoly évfordulója. Meg hát az olvasói is lényegesen kisebb számúak, igaz, ők a legjobb irodalomértők kis csoportját alkotják. Hát még ha a középiskola azzal is törődnék, mekkora politikai éleslátásbeli különbség volt a két szerző között – nem kis mai relevanciával. De Kemény nyilván nem iskolai anyag. Ám talán még jó is ez most így: rettentő esete az önismeret hiányának, szomorú hatástörténeti példa is, nem is lehet rá büszke a magyar modernség, hogy Móricz úgy gondolta, át tudja írni a Rajongókat… Az ő intellektuális képességeivel…
Hogy az élő irodalom rövid távon hogyan reagál a politikai költészet vagy a protest-színház szintjén a környezeti sérelmekre, nagyon izgalmas jelenség, de irodalomtörténeti jelentőség nélkül. Bár itt vannak nagyszerű kivételek is: Pintér Béla színháza nem egyszerű protest-színház, miközben olyanként is nagyon sikeres. Alföldinél inkább csak egy olyan protest működik, amelyet leginkább az korlátoz, hogy elég felkészültségi alap nélkül bizonyos a maga „tudásában”. De, mondom, messzebb ható jelentősége nemigen van az említett műveknek, ha csupán emlékezetpolitikai effektusokra futja tőlük.
Ha nagyon másképp tanítunk, írunk, olvasunk, mint 15 évvel ezelőtt, az a külső körülmények változásaival hozható összefüggésbe, de én úgy tapasztalom, hogy a legigényesebb tudósok, tanárok óráira nehezebben szivárog be ez a változás, mint azokéira, akik a politikai színtéren elbukott eszméiket szeretnék viszontlátni az irodalom tantermeiben.
Minthogy az egyetem hivatásának ügye eléggé rendezetlen manapság, nagyjából azzal az alaptapasztalattal a háttérben, hogy 1968 után az universitas-eszme folytonosan veszít a jelentőségéből. Utoljára az egyetemnek az általa gondozott tudás előállításáról mint küldetésről Derridáig talán csak Heidegger és Oakeshott gondolkodott igazán nagyszabásúan. De ez az egyetem-eszme mára már meglehetősen széthullott olyan tudománypragmatikai „parcellák” tartományaivá, amelyeknek a mirevalóság és a hasznosíthatóság adja a legitimitását. E közegben közmegbecsültségre főként a „semmire sem váltható” bölcsészet nem számíthat. A bölcsészet egyetemi – és egyáltalán, nyilvánosságbeli – válsága persze azzal is összefüggésben áll, hogy az egyes bölcsészeti szakok termelési bizonyíték gyanánt nemigen tudnak egyebet felmutatni, mint mondjuk évi 400 publikációt ilyen vagy olyan filológiai részterületeken. Ami veszendőbe látszik menni, az nagyjából az egyetem lényege körüli kérdés, amely ráadásul nagyon is nyitottnak látszik jelenleg: csupán kutatásra vagy oktatásra való-e az egyetem, vagy abban a szellemi találkozásban bizonyul termékenynek, amelyet vagy beszélgetésnek, vagy – másképpen működve – polémosznak gondolunk el. Ezek legfontosabb tapasztalata mégiscsak az volna, hogy az egyetem polgárai belekerüljenek egy olyan eszmecserének a „légkörébe”, amelyet a beszélgetésnek a „fölérendelt” szubjektuma ural, nem pedig az oda betolakodó utilitárius érdekek sokfélesége és esetlegessége.
Hogy e körülmények között hogyan tanítsunk, az nagy kihívás a tanárok számára, mert nem is mindegyikük érzékeli, mi volna itt a kihívás maga. Én azt tapasztalom, de ezt évtizedek óta, hogy a legsikeresebb egyetemi alkalmak olyan oktatókhoz kötődnek, akiknél valamilyen módon a kiemelkedő tudás egy bizonyos formátum nyelvén képes megszólalni. Ahol a formátumot nemcsak tudás adja, hanem utána közvetlenül a karizmatikusság, illetve a megértendők iránti szenvedély hajtóereje. Így bizonyul azután egy lényegi kérdés vagy dolog egy szemináriumi körben „megbeszélhetőnek” vagy „megvitathatónak” – miközben ez a kettő még csak nem is ugyanaz. Hogy egy jól vezetett egyetem hány formátumot képes elszerződtetni s a szokványos áldemokratikus egyenlőségelveken túl külön is támogatni, az annak az egyetemnek alighanem a leglényegibb „egyetemhivatási” próbatétele. Csak hát a „demokratikus ellenerők” azt bizonyosan nem viselnék jól, ha az egyetem arculatkölcsönző professzorai bármiféle olyan (előnyt jelentő) támogatást élvezhetnének a túlkoros adjunktusok, docensek „kárára”, amelyből azután az egyetem maga profitálna a legtöbb értelemben. Hát ez – ez bizony távolról 1968 öröksége. A tudományos cselekvési mezőt addig sehol nem tekintették „demokratikus játéktérnek”.
SB – SZM: Történt olyan kánonátrendeződés, avagy változott annyit a politikai vagy mediális környezet a 2010–2026 közötti időszakban, mely az irodalom történelmi mélyszerkezetét is érintette volna? Csak a nyilvánvaló modern csúcspontokat érintve: máshogy látjuk, értékeljük, olvassuk az 1910-es, 1930-as, 1960-as–70-es évek költészetét és prózáját? Milyen feladatokat írnak elő nekünk ma ezek a korszakok, milyen kérdéseket vetnek fel? A kérdésbe az eddig érintett politikai aspektusokon túl beleértve a legutóbbi technológiai forradalmat is.
KSZE: Így definitíven biztosan nem, legalábbis a mélyszerkezetet illetően, de nagyon is komoly változások vannak készülőben. Ennek egyik biztonságos jele, hogy az ELTE-ről kikerült fiatalabb tudósok, de hasonlóan a kolozsváriak is már olyan elméleti-poetológiai képzést kaptak, hogy képesek olyan hatástörténeti mozgásokat is érzékelni s tematizálni, amelyek az irodalmi nyelvek és formák világában mennek végbe, s leginkább ezért alakítják az irodalom valódi kánonját. Ez az új nemzedék már nem filológiai vagy „textologizáló” eseménytörténetben, s kivált nem szemléleti-ideológiai hatásokban gondolkodik, hanem például az irodalom műalkotás-felfogásának vagy emberképének átalakulásában – kezdődjék az akár Mallarménál, akár T. S. Eliotnál szövegként vagy hangzó beszédként. A már nem-territoriálisan értett közösségbe-ágyazódásnak is új hangsúlyai jelentek meg, ami új felismerése ennek a fajta modernségkutatásnak. Így tekintve még az irodalom „külpolitikája” is kikerült abból az övezetből, ahol csak a politikai költészet vagy a közösségi hangkölcsönzés számított irodalmon túlra vezető impulzusnak. Ide lehet érteni a például az élet mibenléte vagy a történetiség új jelentése(i) iránti érdeklődést. Nem hazai eredetiség ez, kétségkívül nem, de ezek a kutatások nem szolgai követői Agambennek, sem a kötelező ideológiai gyanakvás és éberség irodalmi terméketlenségét felismerő Felskinek, de még a könnyebb műfajban világszerte nagyon sikeres Peterson-féle posztmodernség-kritikának sem. Szerintem ez a nemzedék, ha szakmailag nem korrumpálódik s nem csábítja el őket a látványosabb irodalmi újságírás (sok tehetség veszett már oda ezeken a mediális mezőkön), egészen közel kerül a nemzetközi kérdésirányokban foglalt lehetőségekhez, s talán lesz olyan is, akit majd már nem „kiküldenek” (legmesszebb…) a bécsi hungarológiára, hanem hívnak – mondjak egy rendkívülit? – a Stanfordra vagy az LMU-ra. Lesz ilyen, mert most beérik majd azoknak a többletmunkája, akik ilyen pályára készítették föl őket. Szándékosan nem a saját egyetemünket említve – Szirák Pétertől Balázs Imre Józsefig.
Hogy milyen szakmai mozgásokban mutatkoznak mélyszerkezeti változások? A legizgalmasabb – egyszersmind a legkockázatosabb, mert nem veszélytelen – kérdés. Itt csak részjelenségekre hagyatkozhatunk, olyanokra, amelyek ugyanakkor már túl vannak a puszta érdeklődésirány-változásokon. Nagyon óvatosan például: Tandorinál eleddig nem felismert összefüggések kezdenek jelentésesek lenni, Borbély Szilárdnál hasonlóképpen, mint Téreynél. És nekem még az is feltűnt, hogy a szorosabban vett szakmai, poetológiai-esztétikai értékfeltárás nem mutat azonos irányba a kritikaival. Nádas vagy Krasznahorkai műveiben ez a tudományos értelmezés, pedig keresi, hisz ez a dolga, jóval kevesebb eredetiségre bukkan, mint a nyugati magazinok vagy a hazai kritikai értékelések. A díjakra hivatkozó irodalmi nyilvánosság így tekintve nem sokat, sőt, félrevezetőket állít a magyar irodalom teljesítményeiről. Tényleges irodalmi teljesítményekre gondolok itt. Mindezzel nem azt állítom, hogy a posztmodernség visszahistorizálódása e nemzedék kezén megy majd végbe, de valamit nagyon jól érzékelnek az újabb hatástörténet belső tektonikus mozgásából. És ami a legbiztatóbb: már nem feltétlenül ugyanazt veszik észre, mint amivel a tanáraiknál találkoztak…
SB – SZM: A NER korszakát nem olyan kétes külföldi sikerek dominálták, mint ahogy a 2000-es években Márai Sándor A gyertyák csonkig égnek c. lektűrjének vagy Szabó Magdának, vagy ahogy Szerb Antalnak egekbe szökött a – főleg olaszországi – népszerűsége, hanem olyan szerzők – eminensen: Kertész Imre, Esterházy Péter, Nádas Péter, Krasznahorkai László, Forgách András, Borbély Szilárd, Bodor Ádám, Tóth Krisztina, Dragomán György… – német, francia, brit, amerikai áttörése, akiknek az életművét a honi szakma is konszenzusosan a kortárs kánon csúcsán vagy annak közelében tartja számon. Ebből sok közéleti megszólaló azt szűrte le, hogy a magyar irodalom „jó kondícióban van”, ahhoz hasonlóan, ahogy olimpiai sikerekből is komplett sportágazatok „olajozott működésére” szokás következtetni. Te mit gondolsz, az efféle – bizonyára a kiadói lobbinak is köszönhető – külföldi sikerek árulkodók egyáltalán a kortárs irodalom állapotára nézve? És ha Te magad méred össze a kortárs magyar irodalom uralkodó tendenciáit és színvonalát a nyugat-európai, kelet-közép-európai vagy amerikai helyzettel, akkor hogyan szólna az ítéleted?
KSZE: Hát, ezt a kiterjedt összefüggést nemigen lehet átlátni. Szerintem a ma itthon hangsúlyozott vagy előtérbe tolt művek legnagyobb része már nem képviseli úgy a magyar irodalmat, mint 2000 körül az akkoriak. A nevezettek közül legfeljebb három-négy áll világirodalmi „életösszefüggésben”, de közülük Esterházy vagy Nádas ismertsége sem mai keletű már, a Bodoré meg még mindig csak részleges. Közülük Nádas és Krasznahorkai fordítható könnyebben, ezért ők egy nem nyelvi alapozású világirodalmi nézetben népszerűbbek. Ezért is jobbak az esélyeik a díjosztás porondján. Csak hát az irodalom meg legvégül mégiscsak nyelvművészet. Valéry vagy Benn szerint az igazi irodalom lényegében fordíthatatlan. Cărtărescu Nobel-díjas esélyeinek irodalmi alapzata dolgában én például jobban hinnék egy román filológus ítéletének, mint valamelyik Times vagy éppen a FAZ kritikusának.
Vagyis a sikerek vagy azok elmaradása sokat nem mond az irodalom tényleges folyamatairól, másfelől viszont ébren tudják tartani az adott nyelv alkotásai iránti figyelmet. Nagy paradoxon ez, de még az sem biztos, hogy egészen terméketlen. Az utóbbi évtized NER-es igyekezete a külföldi elismertetés dolgában bízvást nevezhető katasztrofálisnak. A legtöbbet fordítottak maguk az ügynökségek vezetői voltak… Aki velük jóban volt, nagyszámú albán, egyiptomi vagy koreai díjat hozhatott haza. Maguknak, nem a magyar irodalomnak. És még, eléggé ostoba módon, hetente tudósítottak is a Facebookon a saját „világirodalmi” sikereikről. De hát ha komolyan megnézzük, volt-e ezekben az ügynökségekben tényleges szakmai tekintély? Én egyről sem tudok, miközben tényleg horribilis összegeket fordítottak az ügyre egy darabig. Míg a kudarc be nem bizonyosodott. És közben a folyóiratok a létükért küzdöttek… Nem tudom, mennyi értelme volna ennek, de nem volna tanulság nélkül való, ha nevekkel is összekötnénk ennek a nagy balsikernek a történetét. És itt nem az olyan eseti karambolokról kellene csak hogy szó essék, miként kaphat Széchenyi-díjat egy irodalmi újságíró vagy egy tudományos munkásság nélküli tanárember. Olyanokról is, amelyek tartós eróziót okoztak az irodalom világában. Itt például elég pusztítást végeztek azok a vámszedők, akik egy egyébként nemes tehetséggondozási támogatást kompromittáltak azzal, hogy a végén jószerével már még csak érettségizett erdélyi gyerekeket jelentkeztettek a Magyar Írószövetségbe…
SB – SZM: Egy jóval finomabb, szakmai alapon szervezett „irodalom-külpolitika” esetén az arra érdemes magyar szerzők külföldi érvényesülési lehetősége megtermékenyítő (vagy éppen káros?) hatással lehetne az itthon íródó irodalomra is, vagy csupán az ország presztízsét növelné kifelé, az alkotókét befelé? Néhány szerzővel kapcsolatban szakmai körökben olykor felmerül, hogy eleve a német piacra tekintettel „választanak” témát és stílust.
KSZE: Hogy ki milyen szándékkal választ témát, kivált pedig – ha ez lehetséges – stílust, az nem könnyen deríthető fel, de az bizonyos, hogy vannak jobban fordítható alkotók. Ezek ugyanakkor bizonyosan nem állítják bonyolult nyelvművészeti feladat elé a fordítókat. Az ún. „német” piac is bonyolult kérdés, hiszen ezek a kapcsolatok is valakiken keresztül bonyolódnak le – távolról sem olyan autentikus értékválasztások alapján, mint amikor annak idején Kerényi Károly írt előszót az Iszony elé. Bár hagyományosan van német érdeklődés irántunk, de a siker még ilyenkor sem kalkulálható: Bibó német kiadását a 80-as–90-es évek fordulóján nagy reményekkel harangozták be itthon, Németországban meg aztán nem lett visszhangja. Tapintatosan mondva semmi eredetit nem találtak benne a hozzáértők. Csakhogy azóta már önmagát nem képes kontrolláltan szabályozni az európai kulturális nyilvánosság – hibbant világmegváltóknak éppúgy van jelentős tábora, mint a gondolatokat előállító szereplőknek.
SB – SZM: Tudnál azonosítani olyan külföldi irodalmi eseményeket a 2010-es évekből (akár a kelet-európai térségből, akár nyugatról), melyekre a honi irodalmárok nem figyeltek fel, pedig tanulságosak lennének? Eseményszámba mehet egy-egy új szerző vagy irányzat feltűnése, de ugyanígy az irodalom oktatásának, bírálásának, terjesztésének, archiválásának vagy tanulmányozásának egy-egy újfajta módszertana is.
KSZE: Aki itt bizonyosságot tudna mondani, az biztosan közel kerülne a szemfényvesztéshez. Ma már annyi – potenciálisan eseményszámba mehető – alkalom van akár csak Európában is, hogy még a Frankfurti Könyvvásár orientáló szerepe is kérdésessé vált, holott ott tényleg mindennek nyoma van, ami a földrész irodalmaiban történik. Ráadásul az egyéni tájékozódásnak, felfedezésnek sincsenek már útjában akadályok. Ha valaki felfedez egy nagy moldáv írót, minden további nélkül komoly hírfolyamot is tud építeni körülötte. Abból a befoghatatlan sokféleségből, ami ma előtérben van, csak az irodalom önépítő hatástörténete választja majd ki azt a keveset, ami abban bizonyulhat majd korszakosnak, hogy képes volt újraérteni a művészet nyelvén ezt a most még alighanem csak öntudatlanul átélt, de már megkezdődött nagy átrendeződést – legalábbis ami az ember helyzetét illeti egy egészen új történetiség-tapasztalat kezdetén. Annak jelentését például, hogy mi mindennel jár az ember értelmezésbeli visszarendeződése teremtésbeli társainak tényleges világába (itt persze nem Jordan Peterson nagyon népszerű homár-analógiájára gondolok), s hogy miként megy ez majd úgy végbe, ha az embert a maga hozzáférhetetlen ellentmondásosságán keresztül kezdjük majd viselkedni látni. Annyi tudható legfeljebb ebből ma az irodalomban, hogy a legjelentősebb művek nem igazán optimisták a kilátásaink dolgában. Így aztán majd újra kell olvasni olyan klasszikusokat is, mint Hamsun vagy Musil. Csak hát a középiskolákba még Szolzsenyicin sem jutott be… Pedig a Mario és a varázsló éppúgy nem lesz elég, mint A Mester és Margarita… Mert a holocaust, a gulag és Hiroshima után már nem egyszerűen az ember a tét, hanem ennek a lénynek a történeti léte maga. Mert talán már maga ellen sem tud borzalmasabbat kitalálni, mint amit a 20. század közepére elvégzett.
Ez a mostani világ jelenleg nemigen vesz tudomást a maga alakot igazán még nem öltött beárnyékoltságának végzetes fenyegetéseiről, a jobbak is inkább csak azt érzékelik, hogy a lényegi gondolkodásnak olyasvalamire kell felkészülnie, amiről csak annyit tudunk, hogy bekövetkezik, de a volumenéről – mondjuk az AI-t kezelő AI viselkedéséről, a nyelv feláldozódásáról stb. – még sejtéseink is alig lehetnek. Itt lassan a megmenthetőség is kikerül abból a heideggeri horizontból, amely a híres Spiegel-interjúban már csak egy istenségre tudta bízni az elkövetkezőket.
Mindezzel szemközt az irodalomnak mégiscsak vannak üzenetei a múltból, de éppen itt volna az ideje meghallanunk/elolvasnunk újra ezeket. Az irodalomtudomány keveset tehet ez ügyben, mert közvetlenül nem éri el azt a kulturális-műveltségi nyilvánosságot, amelyben tudatosulhatnának a nem szívderítő várhatóságok. Ami eléri, az ma világszerte sokkal inkább egy olyan nemes bulvárfilozófia, mint akár az emlegetett Petersoné vagy errefelé a konzervatívabb Byung-Chul Hané, esetleg még talán a kritikusan is inkább univerzalista Richard David Prechté. Ilyenekre nálunk a kislétszámú filozófus-céh láthatólag nem vállalkozik. A népesebb szakmák részint igen, és el is érik a nyilvánosságot: bulvártudományi nézetben ahogy annak idején Lőrincze Lajos volt a nemzet nyelvésze, úgy most Nyáry Krisztián az irodalmár és Ungváry Krisztián a történész. Ez egyfelől sok tanárt vezet tévútra, de attól még, hogy azt hiszik: ez volna a tudomány, lehet hozadéka is legalább annak, hogy még a tévesztés ellenére (vagy tán ennek köszönhetően?) is maradt olyan értelmiség, akit ezen keresztül érdekel a művelődés és a kulturális jövő sorsa. Lehet a dolgok jobbításáért vállalkozói módon is dolgozni, piacképes témákkal figyelmet irányítani – de ez utóbbinak már vajmi kevés köze van a tágabb értelemben vett emberi ittlét tétjeihez. De mondom ezt úgy, hogy inkább ez a műfaj érje el az érdeklődő olvasás maradékát, mint az az eléggé terjedő lemondó kesergés, miszerint nincs is már értelme az olvasás szorgalmazásának. Mert hiszen mielőtt a fél ország informatikus próbál lenni, nem biztos, hogy 3000 szó birtokában olvasatlanul is menni fog ez majd.
SB – SZM: Az irodalmi intézményrendszer (írás, olvasás, tanítás, terjesztés, kutatás, kritika) melyik ágazatairól érzed a leginkább úgy, hogy sürgősen reformra szorul?
KSZE: Ennek a bonyolult diszpozitívumnak bármelyik elemét kezdjük túlhangsúlyozni, megborul az egész reformterv, mert az összjáték résztvevői nem ugyanabban a tempóban tudnak belépni a változás folyamataiba. Ám ha mégis ki kellene emelni valamelyiket, az okvetlenül a középiskolai oktatás volna – nyelvestül, irodalmastul, történelmestül. Nem hiszem, hogy túlzás volna, de – ha nagy szavakat akarnánk mondani – a nemzet egész jövője a gimnáziumi tanárok kezében van elsősorban. Láttuk, hova lehet hanyatlani, ha megfosztják őket attól a presztízsüktől, amelyet épp a nemzeti jövő ápolása követel(t volna) meg. És mégis mennyi felkészült, áldozatkész és elhivatott tanárunk van még mindig – akik valahogy még otthonról (vagy épp egy-egy emlékezetes tanáruktól) hozták a gondolatot, hogy a munka nem job, karrier, önmegvalósítás, hanem hivatás. És mérhetetlen felelősség: ezt csak az tudhatja, aki volt benn irodalomórán 14 éves, tréfás-beszólogató kamaszok között. Aki e körülmények mellett tekintélyre tud szert tenni, az egész életpályákat meg tud határozni. De amikor a tanári hivatást helyezném legelölre, máris ide kell érteni – a mi területünkön – az irodalom kutatásának szabadságát, hiszen a tudomány eredményeit a tanárok viszik át a gondolkodásba és a műveltségbe. Milyen szépen mondta a tanárgyerek Kosztolányi verse: „Az én édesapám az emberek apja…”
SB – SZM: Nagyon örülünk, hogy a válaszodban a közoktatásban dolgozó tanárokra fókuszáltál, mert a lemondó kesergésbe süppedésre hajlamos nyilvánosság irodalomszakmai részét általában vagy az irodalomkritika, az irodalomról szóló nyilvános beszélgetés válsága, vagy kimondottan az olvasók utánpótlásának a hiánya (vagyis az, hogy a középiskolások olvasáskompetenciája rohamosan csökken) szokta az irodalom jövőjével kapcsolatban fokozott pesszimizmusra késztetni. Kimondottan ezekkel a válságdiagnózisokkal egyetértesz, és ha igen, mennyiben? És miként vélekedsz, mi lehetne a kívánatos reformoknak a – nyilván a fentebb említett ágazatokra lebontva különböző – célja?
KSZE: Ma már annyi válságjelenségről tudunk, hogy a szisztematikus feltárásuk is évtizedeket igényelne. A kritika tényleg lehanyatlott, még ha kisebb körletekben nagyon is igényes formái működnek, de szélesebb körű hatás nélkül. Ez nyilván mélyen összefügg azzal, hogy az irodalmat ma már senki nem tekinti olyan értelemben vett nemzeti közügynek, mint akár még 1989-ben is. Ugyanakkor láttam olyan középiskolai irodalomórát, amelyet alig tudtak abbahagyni, holott a tanár csak egyetlen passzust tett meg az óra tárgyául, egy 20–25 soros Kosztolányi-szöveget. És itt nem az a téveszme uralta az órát, hogy – amint azt sajnos nagyon sokszor halljuk – a gyerekek életkorához kell illeszteni az olvasmányt. Egy jól fölkészült irodalomtanár a Kommunista Kiáltvány szövegét éppúgy izgalmassá tudja tenni a teremben, mint egy Göbbels-beszédet. Mert ismeri a retorikai technikáikat, a tropológiai mozgásokat, amelyek miatt a szövegek hatni képesek. Egy értelmes osztályban bizony még tabusított szövegeket is tanulságul lehet hívni. Csak hát itt meg már jön az iskolaszék terrorja: a szülők szépen feljelenthetik saját gyerekeik tanárát. Az iskola megnyitásának nemcsak az a baja, hogy a szülők a tananyagba is belebeszélhetnek… A tanár ellen indított szülői támadásokat követő gyakori meghurcolás ma már sajnos vetekszik Novák tanár úr tragikus történetével.
SB – SZM: Gyakran beszélgetünk arról, hogy a válságoknak ritkán problematizált aspektusa az, hogy az olvasásmódok technológiailag programozott átalakulása, kombinálva a piaci dominanciával és a kritikai/szaktudományos beszédmódok leépülésével, mára „irodalmi formaproblémává” vált, röviden: látványosan csökkentette a kortárs (nem is csak magyar) irodalmi művek kidolgozottságát és hagyománytudatosságát, amire a kritika gyakran már fel sem figyel, minthogy a saját ítélőereje is csökkent. Egyetértesz ezzel, és ha igen, miként tartod orvosolhatónak? Kínálkozik itt a felsőoktatási reform gondolata – egy az irodalmi érték sajátos képződését illetően informált reform, mely a politikai reformokkal ellentétben nem valami általános állampolgári művelődést vagy hagyományápolást tűzne ki célul, hanem kimondottan azt, hogy nívósabb irodalmi művek és összetettebb olvasatok szülessenek. Kívánatosnak tartanál ilyesmit?
KSZE: Teljesen igazatok van, nemcsak a mi nemzedékünk ütközött eszerint ebbe a tapasztalatba. A felületi kidolgozottság és a nyelvi hanyatlás a művekben is ott van, igen, még ha ügyeskedve stilisztikai minimalizmusnak maszkírozzák is. Erre a rövidség kedvéért csak egyetlen – de legalább másfél évszázadra előreható – Valéry-megfigyeléssel lehetne értelmeset válaszolni. Főként azért, mert még mindig nincs körülötte irodalomtudományi konszenzus. Pedig lehet, hogy az irodalom lényegét keresőknek egyszer majd meg kell fontolniuk a megfigyelés jogosságát. Ha az irodalom lényege legtisztább értelemben akkor kerül elénk, amikor az irodalmi igazság-történésben megértjük azt, ami nem a retorikai ornamentikát jelenti, hanem az „effets de propriétés profondes, ou de ce qu’on pourrait nommer: sensibilité formelle” (Valéry: Tel Quel). De nekem nagy nehézségeim vannak azzal, hogy „az irodalmi érték sajátos képződését illetően informált reform”átvezethető-e bármilyen politikailag hatékony impulzusokba. Elsősorban nem azért, mert ez nem rövidtávon üthető nyélbe, hanem azért, mert az irodalmi művek képződése olyan sokértelmű és stabilizálhatatlan effektusok összjátékában megy végbe, amely teljességgel ellentétes a politikai gondolat határozott (és épp ezért mozgósító erejű) stabilitásával. Ugyanakkor, mivel Ti sem gondoljátok ezt másképp, az a kérdés nem okafogyott, hogy milyen többjelentésűség tarthatna életben olyan reformgondolatokat, amelyekre átfogó, társadalmi értelemben szükség volna. Itt nem találok kapcsolatot, pedig valahol át kellene folyniuk e hatásoknak még a maguk nem-definitív megszólító erejével is oda, ahol megtermékenyülhetnek.
SB-SZM: A NER korszakában a leglátványosabb szaktudományos fejlemény talán az volt, hogy újból felfutott a monográfia műfaja. Sorra születnek klasszikus, modern és kortárs szerzőkről a vaskosabbnál vaskosabb kötetek, hol nagyobb, hol enyhébb életrajzi hangsúllyal, hol tudományos apparátussal, hol azt szinte teljesen nélkülözve. Ennek okát alighanem inkább a piaci igények kiadói és tudományos kiszolgálásában vagy valamiképp átfogóan az olvasásmód átalakulásában érdemes keresni, mintsem visszavezetni a fentebb emlegetett politikai intervenciókra. Te miként vélekedsz ezekről? Megújítható a monográfia műfaja? És jelez valamit a dominanciája az irodalmi tudat átalakulását illetően? Másként gondoljuk el most, hogy a szakmai többség inkább kiemelt szerzőkre, mintsem korszakokra fókuszál, a magyar irodalom elmúlt 200 évét, mint 2010 előtt?
KSZE: Európában a pozitivizmus teljességigényével megalkotott irodalmi monográfia műfaja alighanem Borchmeyernek abban a két és fél kilós, bibliapapírra nyomott, 1,470 oldalas Thomas Mann-monográfiájával érte el a végpontot, amelyben korunknak ez az alighanem legműveltebb irodalomtudósa minden Mann-művet végigelemez, de úgy, hogy az életrajz rejtelmeire nem is volt mód kitérnie. Amely életrajz pedig talán a legtanulságosabb a 20. századi írósorsok szempontjából – útként értve azt a kalandot, amely a vilmosi világ dicsőítésétől a proletárdiktatúra igenléséig tudott elvezetni. Itthon a hasonlóan legjelentősebb Németh G. Béla például már nem hitt a monográfiában, pontosabban, a műfajhoz társított ígéretek beválthatóságában – míg Szabolcsi a nyitány pontjaitól egy egészen pontos zárlatig kiteljesíthetőnek vélte ugyanezt. A magyar irodalomtudomány nem könnyű útján viszont mégis Németh G. Béla nem-monografikus munkái hagytak nyomot, sőt, nagyban alakították annak új, rajta is túlmenő irányait. És ezt azzal együtt kell belátnunk, hogy kárhoztatni akarnánk olyan tudósi életműveket, amelyeket egy-egy klasszikusnak szenteltek.
Szerintem a monográfia annak a 19. századi pozitivista tudományhitnek a visszahistorizálódott műfaja, amely szerint az összes tény felkutatásával egy életművet a teljesség értelmében meg lehet ismerni és megértve véglegesíteni. Nem egy kiváló kollégámtól hallottam olyan érvelést, hogy XY-ról már ne tervezzünk újabb monográfiát, mert XY feldolgozta a teljes életművet… Inkább Vas Gereben adomáinak poétikáját kellene „megkutatni”… meg a levelezését… Vagy egy másik példa: XY írónak még nincs kijelölve az irodalomtörténeti helye (mintha nem maga az író életműve talált volna – vagy sem – helyet magának a hatástörténetben)… És a harmadik kérdés: vajon milyen távlatokat nyit egy szakdolgozó hallgatónak az a témavezető, aki, ha nem tanácsolja is el mondjuk valamely klasszikus életműtől, de szakmai karrierjének horizontját úgy vázolja fel neki, hogy akkor lesz sikeres, ha esetleg még az agyonkutatott Arany János életében is talál valamit, aminek ugyan nincs köze a művekhez, de még nem írt róla senki… Ha persze nem a pozitivista megalománia jegyében gondolunk a monográfia műfajára, ott Gundolftól itthon Szegedy-Maszákig találunk sikerült és életképes 20. századi változatokat.
SB – SZM: Az utóbbi években többször adtál hangot annak a nézetednek, hogy a kortárs magyar irodalom leginkább alulbecsült szerzője Bodor Ádám, akinek az írásművészetét egyelőre mintha nem is sikerült volna érvényesen megszólaltatnia a kritikának és a tudománynak. Hogyan forgathatja fel Bodor az írók, a laikus olvasók, a tanárok, a kritikusok és a tudósok irodalomfelfogását vagy olvasásmódját? És van még olyan – kortárs, modern vagy klasszikus – szerző, akinek az írásmódját hasonlóan megszólítatlannak véled?
KSZE: Bodor prózájának bizonyos működési mechanizmusairól többször is írtam már, ezért csak egy gyakorlati próbát javasolnék, ha tehetném: középiskolai tanároknak. Helyettesítsék a kötelező egyperceseket Bodor-részletekkel vagy jól megválasztott novellákkal. A prózai komplexitásról mindjárt megtapasztalnak valami olyasmit, ami alig van meg Örkénynél. Egyetemen kipróbáltam például a nyugalmazott erdőkerülők-epizódját a Sinistrából. Még azokra is hatott a közös elemzés, akik ismerték a művet.
Tolnai Ottót gyanítom még ilyennek, mert olyan – egyszerre nyelvi-szintaktikai és intellektuális poétikai – történésrendszer mozgatja nála a teljes narratívát, amelynek már maga a szemléleti/hangnemi formalizálhatósága is elmélyültebb poetológiai vizsgálódást igényelne… Csak pl. a Rovarházból:
„…náluk a sárga szín a gyász színe is gyászszalag a föld karján ez már a túlvilág túlvilági mosoly valaki tányérrózsáért nyúlt elszórt néhány szemet kint csillogó kardjaikkal a kakasok hasogatni kezdték a nehéz sötét függönyt enyhe kanyar gyönyörű lesz majd a folyó ha feljön a hold
jakab meséli milyen finoman magyarázta meg márk az improvizáció lényegét az úgy van mint amikor felveszel egy követ hogy elüss valamit s már amint eldobtad érzed találni fogsz és valóban a kő célba is talál”
Még a nevek is: Girizd Emőd, Kafga… Még Bodort is előhívó „névadáspoétika”…
Csak hát mivel itt nem végeztem elmélyültebb vagy valamelyest szisztematikus kutatást, félő, olyasmire jutok, hogy megint valaki nem anyaországi szerzőt mondok messze kiemelkedőnek. De aki mégis: a maga egészen eltérően „szerelő” montázs-poétikájával éppoly rokontalan, mint amilyen eredeti Bodornál a hangnem distantív bensősége.
[1] Kulcsár Szabó Ernő: „A kánon innen fogva akadálytalanul átpolitizálódhat”, Litera, 2012. szeptember 14.
[2] Uo.
[3] Kulcsár Szabó Ernő: Kánon és befolyás: Az irodalmi autoritás kérdéséhez, Alföld, 70/10 [2019], 33–49, kötetben: Uő: Mi a műalkotás? i. m.
[4] {Takaró Mihály (1953) a Herczeg Ferenc Társaság elnöke. Már 2012-ben beleszólt az akkor elfogadott új Nemzeti Alaptanterv irodalomtörténeti anyagába (az ő kezdeményezésére került be Herczeg Ferenc, Tormay Cécile, Wass Albert), 2018-ban pedig a Klebelsberg Központot vezető Hajnal Gabriellával együtt ő dolgozta át és alakította ki annak végleges, szerinte „hazafias” formáját. Emlékezetes, hogy Esterházy Pétert kultúrarombolónak nevezte, Spiró Györgynek az emberi mivoltát, Kertész Imrének pedig a magyarságát kérdőjelezte meg. (Bővebben ld.: Ablonczy Bálint: A »hun lobbi« útja az ötödikes törikönyvig: ilyen tanévkezdés még nem volt, Válasz Online, 2020.09.01.) 2025-ben nagy felháborodásra Kossuth-díjat kapott.}
[5] {Az MSZP-kormány oktatási hivatala.}
[6] Nemrég kaptam néhány tapintatos elmarasztalást amiatt, hogy a gyermek- és ifjúsági irodalomról azt találtam mondani: jobb volna, ha az AI írná annak szövegeit. Mármost itt épp a szakmai alapzat bizonytalanságára próbáltam utalni, arra, hogy a gyermekirodalom kritikai recepciója végzetesen hiányzik az irodalmi lapok többségéből. Így azután a Libri diktálja a(z eladhatósági) kánont, amennyiben minden második jóakaratú anyuka Bogyó és Babóca nyelvellenes történeteit adja a jobb sorsra érdemes gyerek kezébe.
[7] {Lentner Csaba (1962) közgazdász, jövőkutató, a MIÉP színeiben parlamenti képviselő (1998–2002). 2025-ben Schmidt Máriához csatlakozva támadta az MTA-t mint „az utolsó sztálinista intézményt”, miután nagydoktori pályázatát pár évvel korábban elutasították.}
Fotó: litera.hu
Hozzászólások