Zalka Csenge Virág: Kié az aranyalma?, illusztrálta Káposztás Judit
Zalka Csenge Virág meseválogatásai úgy épülnek egymásra, mint egy folyamatosan bővülő gyűjtemény újabb meg újabb ciklusai, tematikusan és/vagy eredet szerint elrendezve. Mivel a válogatás szempontjai és módszerei rendszerint azonosak, a színvonal pedig egyenletes, az ember szinte azt gondolhatná, „csak” a konkrét mesék jelenléte vagy hiánya különbözteti meg a köteteket. Az olvasó mindig tudja, mit várjon, és azt szépen meg is kapja.
Kivéve, ha mégsem.
A Kié az aranyalma? koncepciója látszólag abban különbözik a korábbi kötetektől, hogy a válogatás szempontja se nem tematikus, se nem eredet szerinti, hanem terjedelmi. Célzottan mesemondó versenyekre készült, ezért a mesék elrendezése is elsődlegesen azon alapul, hogy két, három, négy vagy öt percig tart elmondani őket, illetve hogy kisebbeknek vagy nagyobbaknak ajánlhatók.
Ez természetesen önmagában is fontos különbség lehetne más meseválogatásokhoz képest, de csak addig tűnik annak, amíg az ember bele nem kezd az előszóba. Sajátos módon valószínűleg ez a kötet legfontosabb része. Az előszó terjedelme is megfelel a jelentőségének, hiszen majdnem a kötet tizedét kiteszi. Ebből derül ki, hogy a Kié az aranyalma? nemcsak Zalka korábbi meseválogatásaihoz kapcsolódik, hanem sokkal inkább a tíz évvel ezelőtt, 2016-ban megjelent Mesemondók márpedig vannak című rendhagyó szakkönyvhöz, amely a profi mesemondás műhelytitkaiba vezet be.
A jelen válogatás előszava elsősorban a gyerekeket felkészítő felnőttekhez szól – amennyiben magának a mesemondásnak a módjait, céljait, lehetőségeit gondolja újra –, ám abszolút gyerekközpontú. Zalka nemcsak mesemondóként, hanem mesemondó versenyek rendszeres zsűrizőjeként is hasznos tanácsokat tud adni arra nézve, hogyan lehetséges és hogyan érdemes gyerekeknek mesét választani, tanulni és előadni. Közben pedig udvariasan, de radikálisan el is tér attól, amit a versenyeken megszokhattunk. Leginkább abban, hogy lelkes, meséket szerető, valószínűleg éppen valami nagyon örömteli tevékenységet választó gyerekeket csak értékelni szabadna, rangsorolni nem.
Valóban jól alátámasztható az állítás, hogy önmagában az is mesébe illő próbatétel lehet egy gyerek számára, ha nagyobb közönség elé kell kiállnia előadni. Nem biztos, hogy ezt még osztályozással is tetézni kellene. Ha nem volna rangsor, és/vagy ha mindenki kaphatna valamilyen személyre szabott dicsérő oklevelet, akkor a verseny nyilván elveszítené verseny mivoltát, ettől még azonban maradhatna hasznos, a gyerekek fejlődését segítő, ám közben mindenképpen élvezetes közösségi esemény.
Ezért állítom azt, hogy a Kié az aranyalma? inkább kapcsolódik az életműből a szakkönyvhöz, mint bármely korábbi meseválogatáshoz. Ehhez a ponthoz például érdemes figyelembe venni azt, ahogyan a Mesemondók márpedig vannak bemutat számos nevezetes nemzetközi mesemondó fesztivált a világ minden tájáról, amelyek a XXI. század számára is elérhetővé, sőt, élhetővé teszik a mesemondás legrégibb hagyományait, miközben a kortárs populáris kultúra részeivé válnak. Valóban nem volna elvetendő gondolat, hogy a magyarországi mesemondó versenyek is ezekhez kezdjenek hasonlítani.
Természetesen a Kié az aranyalma? nem szakkönyv. Akkor sem az, ha az előszava a maga tömörségében is komoly ismeretterjesztő munka. Igaz, nem is csak az előszó tartalmaz hasznos szakmai megjegyzéseket. A mesék előtt katalógusjelzetek, míg a mesék után szerkesztői-előadói tanácsok segítik a gyerekeket és a felkészítőiket. Az előszó egyébként arra is kitér, hogy hogyan érdemes mesét tanulni (és hogyan nem), sőt arra is, hogyan érdemes megjelenni egy versenyen. Nyilván többször hangsúlyozza előszó és jegyzetanyag egyaránt, hogy nem biztos, hogy nyugodtan olvasva és stresszhelyzetben előadva ugyanolyan hosszúságú egy-egy szöveg. Ami pedig különösen rokonszenves vonása a kötetnek (és Zalkától nem meglepő): kiemeli azt is, hogy a szöveg nem szent, lehet rajta például rövidíteni, szavakat megváltoztatni. A legfontosabb, hogy a gyerekek örömüket leljék a mesemondásban.
A kötet kilenctized részét azonban mégiscsak maguk a mesék töltik ki. Ezeknek pedig nem pusztán terjedelmi szempontoknak kellett megfelelniük, hanem szigorú tartalmi kritériumoknak is. Éppen azért, mert közösségi eseményekre, közönség elé szánták őket, így egynél többféle módon terjednek, és olyan személyekhez is eljuthatnak, akik ezeket a mesegyűjteményeket egyébként nem ismerik.
Különös felelőssége van annak, aki gyereknek mesét ajánl, oda kell tehát figyelnie arra, hogy olyan szövegeket keressen, amelyek nem a csúfolódást vagy a bántalmazást jutalmazzák. Sokkal inkább az együttérzést, az együttműködést, a találékonyságot, a kitartó munkát, a bátorságot és a kölcsönös tiszteletet, ami még az egyik legijesztőbb magyar hiedelemlényt, a lidércet is megszelídítheti. Ugyanakkor soha nem szájbarágós a mondanivalójuk, sőt: Zalka megbízik a gyerekekben, hogy nagyon is képesek maguktól levonni a tanulságot.
A szövegek kisebb része szerepelt korábban más válogatásokban; nagyobb részüket kifejezetten a jelen kötet számára kutatta fel a szerkesztő, mindig megadva a forrást, ahol rájuk talált. Ismert mesék (Fehérlófia, A kismalac és a farkasok, A macskacicó) ismeretlen változatai, helyi mondák vagy éppen mágikus lényekről szóló, eredetileg igaznak tartott történetek, bibliai eredetű legendák népi feldolgozásai, és még nyelvtudományi célú gyűjtések is bekerültek a mesék közé. Zalka száz- vagy akár kétszáz éves levéltári dokumentumok anyagát dolgozta fel, sokszor éppen azért, hogy szokatlan, mesemondó versenyeken még nem hallott műveket adhasson a gyerekek kezébe.
Ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy a mesék látásmódja vagy stílusa idegen volna egy mai kisgyerek számára. Ahogy Zalka minden válogatásával kapcsolatban, úgy itt is elmondható: ezek a szövegek úgy illenek a mába, hogy közben nem veszítik el hagyományos mivoltukat sem. A hagyomány ugyanis nem egyetlen egységes tömb, hanem önmagában is sokféleséget mutat, számos eleme pedig jóval inkább hasonlít a XXI. század világához, mint gondolnánk.
Éppen mivel nagyon rövid művekről van szó, több mese fér el ugyanakkora terjedelemben, így a megszokottnál is sokszínűbb képet mutatnak. Főként tréfás, csattanós történetekre kell számítani, de akad közöttük feszültséggel teli és lírai is, sőt, az utolsó akár filozofikusnak is tekinthető. Azért is került a végére, mert elsősorban nagyobbaknak való. De a kötet két fele (amelyek a „Kisebbeknek” és „Nagyobbaknak” címeket kapták) nem abban az értelemben különbözik, hogy a második szakasz meséit ne lehetne kicsik kezébe adni. Inkább abban az értelemben, hogy melyeket kisebb vagy nagyobb kihívás mesélni, azaz melyek igényelnek kevésbé vagy jobban gyakorlott előadót.
Káposztás Judit vidám, kedves illusztrációinak pasztellszínei, néha gyerekrajzra emlékeztetően elcsúszó formái kellemes kiegészítést adnak a szövegekhez.
Remélhetőleg nemcsak olvasókat, hanem előadókat is fog vonzani a Kié az aranyalma? Mindenképpen változatosságot fog vinni a mesemondó alkalmakba; talán ezeknek az alkalmaknak az átalakulásához is hozzájárul egyszer. Ráadásul, ahogyan az életmű többi eleme, ez a kötet is nyitott, folytatható. Bár a hagyományos történetek mindig tartalmaznak nemzetközi vándormotívumokat, ez a válogatás kizárólag a magyar nyelvterület meséire koncentrál. Ugyanakkor annak a lehetőségét is ígéri, hogy később megkaphassa a nemzetközi párját.
Zalka Csenge Virág: Kié az aranyalma?, Káposztás Judit illusztrációival, Móra, Budapest, 2026. 184 oldal, ISBN: 9786151161036
Hozzászólások