Mécs Anna: Rutin
,,[E]gy szétvert test, ami nem találja, merre induljon, épphogy / csak felugrik a buszra, épphogy eléri a reggeli-esti rutint, épphogy / nem veszélyezteti önmagát és másokat, vezetni nem mer, és nem / akar.”[1] – Kállay Eszter innentől a kőcsönd már nem fenyeget című versében egy loholó, időbe zárt anyát látunk, jobban mondva meglátjuk őt, kimerült, többes számban létező testével együtt kétségeit, megpróbáltatásait is érzékelve. A Rutin, Mécs Anna első regénye egyfelől címe révén,[2] másfelől az anyává válást és az anyaságot övező kőcsönd megtörésével fűződik úgy a Vérehulló fecskefűhöz, Kállay Eszter verseskönyvéhez, mint más pre- és perinatális tapasztalatokat tematizáló kortárs művekhez (például Kali Ágnes és Tóth Réka Ágnes Bíbolájához, Czakó Zsófia szívhangjához vagy épp Borda Réka születőben lévő, versekkel szakaszolt várandósnaplójához). A harmincas évei elején járó Maár Borbála nehezített teherbeeséséről és szülés utáni megéléseiről szóló regényben szertefoszlik az édesanyaság konvencionális, végletekig idealizált képe, hiszen Mécs Anna a szülőség vágatlan, tej- és vérfoltos valóságára, annak az idővel, a testtel, a szubjektummal és a nyelvvel kapcsolatos aspektusaira fókuszál. A Rutin szinte ugyanannyira Bori, mint párja, Szabolcs és lombikbabájuk, Jakab története – egyszerre az apaság és az anyaság, az áldozatkészség és az énközpontúság, a testbe-időbe zártság és a testen-időn kívüliség elbeszélése.
A mű jelzés nélkül váltakozó idősíkokkal, ,,kétosztatú” narrációval operál: míg bizonyos bekezdések a körülményes fogantatás érzelmileg-fizikailag megterhelő periódusáról, addig mások a szülés utáni, kisgyermekes, hasonlóan emberpróbáló hétköznapokról mesélnek. A nonlineáris szövegkompozíció lehetővé teszi, hogy túllássunk a mesterséges megtermékenyítés sikerességének tényén, hogy a történet ne redukálódjon a teherbeesés lehetőségére. Mivel a gyermekről már az első oldalakon tudomást szerzünk, korántsem a folyamat eredményessége, sokkal inkább annak lezajlása, hogyanjai, elő- és utórezgései válnak centrálissá. Mindezeket hangsúlyozandó, a Rutinban nem nyelviesítődik Jakab világrahozatala sem, ami fölöttébb sajátságos, hisz a magzatirodalmi alkotásokban jellemzően központi jelentőségű a szül(et)és eseménye. A szándékos meg nem írással Mécs azonban remekül érzékelteti: ,,A szülés nem ér véget a szüléssel.” (17.). Mi több, nem is a vajúdással veszi kezdetét. A narráció megkettőzöttsége, sajátos decentralizáltsága Bori pre- és posztpartum világérzékelésével összefüggő, voltaképpen azt leképező: ahogyan nincs éles választóvonal anya- és gyerektest, múlt és jelen, álom és ébrenlét között, akként nincs a két egybefonódó szólam között sem, melyek – ez előzőekhez hasonlóan – egymás függvényében működnek, egyszerre külön, mégis együtt.
A különféle határok fölszámolódása, újraszerveződése elsősorban tehát nem is az elbeszéléstechnika milyensége, hanem a regénybéli történések miatt jelentékeny: az assziszált reprodukció és a várandósság, majd a gyereknevelés folyamatában az elbeszélő egy új (test)valóságban találja magát, amely egy ciklikus, ismétlődésalapú, végpontok nélküli időben történik. A teherbeesés végeláthatatlan hónapjait Bori és Szabolcs (no meg az őket segítő orvostudomány) idővel-testtel való küzdelmeként látjuk, melyben a pár reproduktív szerveire, azok működésére korlátozódik, kapcsolatuk effelől értelmeződik át: ,,A házaséletet ma estére és holnapután délelőttre időzítsék a férjével, és holnap még jöjjön vissza, hogy lássuk, megrepedt-e a tűsző. Ezek szerint holnap úgy vizsgál meg, hogy pár órával előtte szexeltünk Szabolccsal.” (42.); ,,A mi párosunk már összekapcsolódott a sikertelen próbálkozással. Már alig szól a kapcsolatunk másról. Ha ő távol van, akkor a próbálkozástól is kicsit távol lehetek.” (116.) Bori által Jakab első életévét is egyfajta testre mérsékelődésként, illetve az addigi testtől való elszakadásként, a fizikai valóból történő kilépésként látjuk: ,,Két mell alatt és egy éppen összehúzódó méh körül fekszem.” (14.) Az anyaság kezdeti fázisát Mécs Anna invenciózusan, a női szubjektum mentális-korporeális megduplázódásaként meséli el. A vonatkozó szövegrészekben Bori (aki nem mellesleg egy Magdolna nevű alteregóval is rendelkezik) kívülről szemléli és tanulja újra immár gyereke által (is) meghatározott önmagát, a körkörössé és kevéssé vált időt, posztpartum testét – önátadásának, újjáéledésének nyers képeiben a regény mégiscsak centralizál egy születéseseményt, az anya világrajöttét, amely nem kevésbé jelentőségteljes, mint a fiúé, sőt: ,,Amikor Jakabot toltam visszafelé a folyosón, megláttam egy nőt magam mellett, rózsaszín köntösben. Megálltam. Én voltam az. Az arcom nekem is fura volt. Mintha jobban hasonlítanék anyámra. Mintha az orrom hosszabb volna, a szám szélesebb. Mint amikor a pár napos halott arca csak emlékeztet az eredetire.” (44.) A posztpartum testi valóságán túl Mécs bravúros, örvényszerű, tőmondatokból építkező bekezdésekben képezi le az újszülöttről való fáradtságos gondoskodás sajátos tudatállapotait is: ,,Alszik? Erősen szív. Attól még aludhat. A szeme csukva? Nem állok fel. Nem tudok felállni. Ne ejtsem el. Ha el is bóbiskolnék, a gyereket fogjam. Pisilni kell. Jó napot, számlát nyitnék. A pult mögött egy dinoszaurusz. Előrebukik a fejem, visszarántom.” (112.) Noha viszonylag kevés az ilyesféle, nyelvileg egyébként kimunkáltabb, feszesebb szövegrész (mely az elbeszélő rögvalóság és hallucináció közötti oszcillálását képezi le), a regényzárlat ezen tudat- és szövegműködés textuális kicsúcsosodása: Jakab első születésnapján a tortaevés és a szülés parallel, kongruens jelenetekként tételeződnek, Bori teste a süteménnyel, a tortavágás a gátmetszéssel kerül párhuzamba. Az ünneplő családtagok lényegében az anya testét fogyasztják el, miközben ő mindvégig szülésére emlékezik – a fizikai étel és az anya szellemi/valóságos jelenlétének összekapcsolódása a keresztény teológia kenyér–test megfeleltetését idézi: ezen profán átértelmezéssel Mécs Anna az evangéliumi ez az én testem, amely értetek adatik anyai történetváltozatát alkotja meg.
Bori egy kifejezetten komplex, korántsem hibátlan, ám különösen szerethető karakter, aki humoros és szarkasztikus belső monológjaival rendre kétségbe vonja az anyaság hagyományos, pozitívumokra szorítkozó elbeszéléseit, megkérdőjelezve többek között a ,,babaprojekt” kihez tartozását és a gyerekvállalás sikernarratíváit: ,,Már mindenki tudja, hogy próbálkozunk. Rajta vagytok a témán. Rajta vagyunk a témán. Rajta vagyunk egymáson. Mindenki rajtunk van.” (7.); ,,Abbahagyta az Aviva-tornát, és a férje se járt többé heremasszázsra, majd spontán megfogant. Három fekete macska után egy fehér átment előtte az úton, két óra múlva spontán megfogant. A demokraták győztek az amerikai elnökválasztáson, egy év múlva spontán megfogant.” (68.) Noha éleslátása (is) indokolná, hogy szolidáris legyen barátnőivel, illetve az övéhez hasonló helyzetben lévő nőkkel, Bori képtelen túllátni önmagán. A Rutin mellékszereplői ebből fakadóan kidolgozatlanok, egy-egy életmodell skiccelt megtestesítői: míg Blankát a ,,szaporodási verseny” egyik résztvevőjeként, addig Ágit mint a gyermektelen nőt ismerjük meg. Az egyébként önreflexív és környezetét folyton analizáló, a nőkkel szembeni társadalmi elvárásokat bíráló elbeszélő azokat az ártalmas címkéket reprodukálja, melyeket elvileg teljességgel elutasít. A szenvtelenség azonban közös bűn, ahogyan Bori nem látja Ágit és Blankát, úgy Ági és Blanka sem látják őt – a regény ekképp a női szolidaritás hiányáról, az anyává (nem) válás társas magányáról is szól: ,,Mi lenne, ha megbarátkoznál a gondolattal, hogy nem lehet gyereked, kérdezi egy másik barátnőm. […] Most kérdezzem meg tőle, hogy figyelj, Ági, és mi lenne, ha te barátkoznál meg a gondolattal, hogy magányosan fogsz meghalni?” (95.) Jóllehet az elhagyatottságérzés eleinte Szabolcs és Jakab esetében is tematizálódik, idővel Bori kinő az önvádból, megtanul többes számban lenni, osztozni a közös életen: ,,Ezek után mégis nagyon mérges voltam a testemre, hogy nem ad elég tejet. Akkor sem gondoltam arra, hogy ez is egy páros feladat, nekünk kettőnknek nem sikerül Jakabbal. Pedig ha így gondoltam volna rá, talán rögtön látom, milyen butaság, hogy megint hibást keresek, és magamban találom meg.” (172.)
A Rutinban a szülővé válás alapvetően nyelvi dilemmaként tételeződik, a fogalomcentrikus regény rendkívüli érzékenységgel veti föl a reproduktív megélések szavakba foglalhatóságának, a megszólalás mikéntjeinek, a szüléstörténet elmesélhetőségének kérdéseit. A szerző dekonstruálja a szül(et)éshez és a szülőséghez kapcsolódó kifejezéseink, azokat Bori valósága felől értelmezi újra, ezáltal teremtve tényleges, realitásközeli jelentéseket: ,,Mintha egy furcsa faj tagjává váltam volna, az édesanyák faj egyik egyedévé. Mi vagyunk az édesanyák. Édesanyák mit csinál? Édesanyák vérzik, édesanyák próbálja a mellbimbóját az újszülött szájába helyezni, édesanyák próbál fél kézzel közben enni és inni, és mindent kartávolságra tenni.” (12.) Kéretlen tanácsaik, meglátásaik verbalizálásával Bori, Szabolcs és Jakab többes számába a rokonság is beleíródna, ám nemkívánatos mondtaikkal nehezen kapnak helyet hármójuk történetében – a vasárnapi ebédeket idéző szövegrészek a véleménynyilvánítás felelősségét, a nehezített teherbeeséssel küzdőkhöz szólás súlyát emelik ki. A generációs és világnézeti különbségeket szintén nyelvi problémaként hozzák előtérbe azon Bori által kifogásolt, következetesen elutasított metaforák is, melyeket megélései felől hamisnak, semmitmondónak talál: ,,Az orvos azt mondta, inkább ne is akarjak már gyereket. De aztán az öcséd váratlanul kopogtatott. Anyu, ne így mondd már, ezt nem lehet érteni.” (108.); ,,Amikor azt mondta, éljünk házaséletet a férjemmel, bólogattam, igen, élni fogunk, két nappal később bólogattam, hogy igen, házaséletet azt éltünk. Éljük a házasok életét, házasélet az is, amikor a férj eltűnik, mert el kell tűnnie.” (116.)
Mécs Anna első regénye egy szóképmentes, tényszerű, tapasztalatalapú nyelven íródik, mely a teherbeeséssel küzdő szereplők sikertörténetét (konvencionális narratíváinktól eltérve) nem szépíti beteljesüléssé, nem zárja szuperlatívuszokba. A Rutinban a próbálkozás helyét az asszisztált reprodukció, az áldott állapototét a várandósság, az édesanyáét az anya, az áldásét a gyerek veszi át – ezen felcserélődések teszik lehetővé, hogy Bori sajátjaként mesélje el történetét úgy, hogy közben Szabolccsal és Jakabbal is megosztozzon benne, annak terheiben. Többes számban létük pedig előbb-utóbb nemcsak a mi körvonalait, de az én (test)határait is (újra) láthatóvá teszi: ,,Búcsúzom menstruációmentes hónapok. A tejem szép lassan elapad, hogy a testem visszataláljon a ciklusához, hogy később helyet kaphasson benne egy új élet. És hogy egy pár hónapig csak magam legyek, csak én benned – üdvözöllek, testem.” (212.)
Mécs Anna: Rutin, Kalligram, Budapest, 2025.
[1] Kállay Eszter, innentől a kőcsönd már nem fenyeget = Uő, Vérehulló fecskefű, Magvető, Budapest, 2023, 58.
[2] ,,A cím megtalálása kapcsán Mécs Anna arról számolt be, hogy amennyire gördülékenyen ment maga az írás, a cím kiválasztása meglepően sok gondot okozott. Végül Kállay Eszter egyik kötetében találkozott az »esti rutin« kifejezéssel, amiről az esti-t levágva megszületett a Rutin.” Benke Sára, Az autentikus (anyai) hang – Mécs Anna a Margón, Litera, 2025. 10. 13. https://litera.hu/magazin/tudositas/az-autentikus-anyai-hang-mecs-anna-a-margon.html
Hozzászólások