Egy dal társasági története
Bródy János és Koncz Zsuzsa tiszteletére
Bródy János Ha én rózsa volnék kezdetű dala enciklopédikus módon foglalja magába a folklórt és az irodalmi előzményeket, valamint a beatzene, majd a társasági zenélés szempontjait. A szerző 1969-ben, stílusgyakorlatként írta egy ismert népdal, a Megkötöm lovamat… dallamára. Először 1973-ban énekelte koncerten, majd hamarosan Koncz Zsuzsa is felvette műsorába és Jelbeszéd című albumára.
A lemezt – a közvélekedéssel ellentéteben – a kényes szövegek ellenére sem tiltották be, de korlátozás alá esett, rádióban nem játszották, majd csak 1983 után, amikor kissé átalakított borítóval újra megjelent. Innentől több albumon kiadták a dalt, Bródy János műsoraiban hetente elhangzott, ő maga is lemezre vette 1985-ben (Ne szólj szám), illetve kiadta dalszöveg-antológiáiban.
A média és a koncertek nyilvánosságán túl a „betiltott” Ha én rózsa volnék, rövid nevén: a Rózsa története a kezdetektől összefonódott a közönséggel, a társasági zenélés lehetőségeivel. Az országos, majd nemzetközi terjedés valóban pophimnusszá, nemzedéki hitvallássá emelte. A Jelbeszéd betiltásáról szóló kultikus híresztelések a dalt mintegy kiemelték a színpadról, s átadták a közönségnek, a gitáros társaságoknak, ifikluboknak. A szerzői, kanonikus előadás és hangfelvételek mellett ezért már megjelenése óta terjed közösségi módon, sok szempontból a régebbi közköltészetben megfigyelhető törvényszerűségeket mutatva. Bródy eredeti szándéka és a dal csaknem hat évtizedes története arra utal, valóban városi népdal született. Már egy 1987-es interjúban a közköltészethez sorolta a dalt:
– A Ha én rózsa volnék című szerzeménnyel búcsúztál a közönségtől. A jelképes erejű dal már húszéves, és még mindig ez a legnagyobb siker.
– Egy ilyen régi dalnál az alkotó és a mű közötti kapcsolat… szóval ez a dal már nem is az enyém, hanem a közönségé.[1]
Magam is gyerekkorom óta ismerem. Kedves barátom, Csengery Dániel (ma nemzetközi hírű zeneszerző és karmester) családjában megvolt az eredeti Jelbeszéd album, azt vettem át kazettára 1983-ban. Az első dalok egyike volt, amit megtanultam gitározni 1984 őszén; 1985 nyarán a gödi úttörőtáborban már biztosan játszottam. Emlékszem sok elhangzására, átköltéseire, aztán a közéleti használatára is. Úgy hozta az élet, hogy negyven évvel később, irodalomtörténészként is közköltészeti szövegekkel foglalkozom. Ebben óhatatlanul felsejlenek a hajdani tapasztalataim, amelyek rávilágíthatnak arra is, hogy miként kell elképzelnünk a 18–19. századi dalok közösségi használatát.
Régi tervem volt utánajárni a Rózsa történetének, s erre 2025-ben jó alkalom kínálkozott: Varsóban tartották az 53. nemzetközi balladakonferenciát (IBC),[2] Songs and politics. Expressions, dynamics, consequences témában. Eredetileg nemcsak a Rózsáról, hanem egy szintén népzenei gyökerű dalról, a Hidegen fújnak a szelekről is terveztem szólni (Muzsikás, 1984-től), ám az anyaggyűjtés során akkorára nőtt a tanulmány, hogy végül csak az előbbinél maradtam. Megtisztelő és tanulságos volt, hogy Bródy Jánossal több órát beszélgethettem a dal születéséről. Az interjúra és saját kutatásaimra támaszkodva számot vetettem az irodalmi és folklór előképekkel, a dal sajtóvisszhangjával, majd kultuszával. Ez épp beleillett a konferencia alapvetésébe, mert a világ minden tájáról elemeztek az idők során politikai mellékjelentésekkel, kontextusokkal gazdagodott, eredetileg nem ilyen műfajú dalokat (népdal, műdal, mindenféle volt köztük).
Míg az előadásra készültem, szembesültem vele, hogy a dal kisközösségi recepciójának nincs szakirodalma. Ezt megalapozó céllal, egy online kérdőív segítségével megpróbáltam feltárni a dal terjedésére és értelmezésre vonatkozó emlékeket. Több mint 200 válasz érkezett Magyarországról, Romániából, Szlovákiából, Szerbiából, az Egyesült Királyságból és Kanadából. Ezúton is köszönöm a válaszadók bizalmát. Már az angol előadásba beillesztettem a fő tanulságokat, nemrég pedig elkészítettem a hosszabb, magyar változatot is, amely idén év végén jelenik meg a Jelenkor folyóiratban, Radnai Dániel Szabolcs tanulmányával párban, aki Bródy János korai jelképrendszeréről írt. Ebből terjedelmi okokból kiemeltem a kérdőívre vonatkozó részt, s itt önállóan adom közre.
A kérdések az alábbiak voltak:
- Mikor hallotta először a „Ha én rózsa volnék”-ot? Mennyi idős volt Ön ekkor?
- Ha hangfelvételről ismeri a dalt, kitől hallotta először?
- Élő előadásban hol és kitől hallotta először?
- Játszották-e már a dalt az Ön társaságában? Ha igen, mikor és hol? (Pl. tábor, házibuli, színpadi alkalom stb.)
- Ön szokta énekelni, játszani a dalt, vagy csak hallgatni?
- Élő (társasági) előadásban tapasztalt-e eltérést a dal szövegében a kiadott változatoktól? Ha igen, mely sorokban?
- Hallotta-e a dalt élő előadásban Koncz Zsuzsától vagy Bródy Jánostól? Emlékszik-e, mikor?
- Van-e kézzel vagy géppel leírt dalszöveg az Ön birtokában a dalból?
- Ha igen, emlékszik-e, mikor készült vagy kitől kapta? (Név nélkül.)
- Van-e tudomása a dal átköltéséről, továbbírásáról, paródiájáról?
- Van-e még bármely emléke a dalról, amelyet megosztana velem?
A válaszadók között a beatkorszak szemtanúi (ma 70–80 évesek) és mai huszonévesek is akadnak. Ettől függetlenül a túlnyomó többségük már kisgyerekként megismerte ezt a dalt. Többen említették, hogy szüleik vagy tanáraik énekelték nekik először:
A népdallal együtt olyan hosszú, hogy gyerekkorunkban ezzel gyalogoltunk nagy távokat. Én ezzel altattam az ovisokat ebéd után. A szülők nagy meglepetésére az első közös tábortűznél zengték a gyerekek.
Akik már az 1970-es években hallották a dalt a Jelbeszéd albumról, akkoriban középiskolások vagy egyetemisták voltak. Ez idő tájt Bródy és Koncz Zsuzsa gyakran előadták például ifjúsági táborokban. Megjegyzendő, hogy az úttörőmozgalomban és a KISZ táboraiban, klubjaiban néhol nagyobb szabadság uralkodott, mint a hivatalos koncertéletben. (Egy válaszadó még arra is emlékezett, hogy 1980-ban Kecskeméten Bródy nemzeti színű vállpántot használt a gitárhoz.)
A diák közönség hamar megismerte és megtanulhatta a dalt. Általános gyakorlat volt, hogy lemezről vagy kazettáról leírták a szöveget és a gitárakkordokat, a dallamot pedig jóformán mindenki ismerte népdalként. Könnyen terjedt a társaságokban, kéziratos daloskönyvekben, írógéppel írt vagy stencilezett lapokon.
Táborban, tábortűznél, gitárral énekelték. […] A Balatonnál voltunk, 1978–1982 között valamikor.
Ez az egyik első dal, amit megtanultam gitáron kísérni. Illetve többek között ez az egyik dal, ami miatt kikönyörögtem annak idején egy gitárt a családtól karácsonyra, hogy kísérhessem az énekemet.
Kamaszként találtam egy gitárkottát, és valahogy akkor már tudtam a dallamát, de már akkor sem tudtam, honnan…
Nyomtatva először a Gitáriskolában láttam emlékeim szerint, de minden barátnő dalosfüzetében szerepelt, nyilván az enyémben is. Körbeadtuk a füzeteket és leírtuk egymástól a kedvenc dalszövegeinket.
Kézzel írtam le a saját Daloskönyvembe… Kétszer is, mert az első elveszett.
Középiskolai ballagásomra ki lett nyomtatva.
2000-es évek – tanítványomtól kaptam, de magam is leírtam, a 80-as években csak szájhagyomány útján terjedt.
Egy diákomtól kaptam 2019-ben. Addig egy háromszakasznyival dolgoztam egy antikváriumi tankönyvből.
Txt file-ban sok évvel ezelőtt egy barátomtól kaptam.
Krónikás Zenede által kézzel írt és nyomtatott szövegek és akkordmenetek vannak a birtokomban a dalról.
Ekkor már tábori pol-beat gitárosok százai játszották tábortűznél és házibulikban. Egyikük szerette volna előadni 1980 táján egy kisvárosi Ki mit tud?-on, de a zsűri lebeszélte erről.
1983 után a hangfelvételekhez is könnyebb volt hozzájutni, és még egy szamizdat kazettán is terjedt ’56-os kontextusa miatt. 1986-tól megindult Bródy János majdnem minden dalszövege füzetes kiadása, melynek a III. kötetében szerepel a dal (1987).[3] 1990-től Muszty Bea és Dobay András jóvoltából a gitárkíséret is hozzáférhetővé vált. Sokan mégis kéziratból vagy szájhagyományból tanulták, esetleg szüleik vagy tanáruk írta le nekik. Van, aki édesapja kottás daloskönyvéből ismeri, ahol sok egyéb gitáros dal is szerepel.
Tanulságos, hogy a válaszadóknak mindössze a fele hallotta élő előadásban Bródytól vagy Koncz Zsuzsától (hangfelvételről természetesen sokkal többen, kétharmaduk Koncztól). Egy különlegesen részletes válasz:
Koncz Zsuzsától 1978-ban, Balassagyarmaton.[4] Annak a koncertnek az volt az érdekessége, hogy Zorán kísérte gitáron, és a FŐNIX együttes. Bródytól 1981-ben a KISZ X. Kongresszusának a gálaestjén. Ő saját magát kísérte gitáron. Akkor láttam őt először, az első szólólemezéről énekelt még néhány dalt…
Családi, baráti, iskolai és munkahelyi közösségből legalább annyian ismerik. Már egy 1985-ös Koncz Zsuzsa-interjú szerzője jelzi, hogy a dalt a gimnáziumi szalagtűzőn énekelték, s csak utána hallotta az énekesnő szekszárdi koncertjén.[5] Egy tanár szerint „ezt a dalt énekelni érdemes, nem pedig hallgatni”. A válaszadók 85%-a tudja énekelni, e csoport harmada hangszeren is tudja kísérni. Mindössze 16,3% nyilatkozott úgy, hogy csupán hallgatni szokta.
Apróságnak tűnhet, de a társasági zenei gyakorlat hangneme valamelyest eltér Bródy és Koncz felvételeiétől. Koncz Zsuzsa 1973-as felvételén d-mollban, az 1984-es Konczert-lemezen h-mollban, a Szörényi-búcsúkoncert albumán c-mollban hallható.[6] Bródy 1981-ben A koncerten a-mollban játszotta,[7] viszont az 1985-ös felvételen a gitárját egy szekunddal mélyebbre hangolta (DGcfad’, D-standard), így a megszokott helyen fogott a-moll akkord g-mollban szól, bár azonos hangsorrendben, karakterrel.[8] A tábori zenélésnél ez nem okozott gondot, a nyomtatott kották ugyanis a-mollban közölték a dalt, ami a kezdő gitárosoknak is kényelmes volt, Bródy eredeti fogásrendjében. Vagyis e ponton elválik a két praxis, hiszen nem lehetett a korai felvételek mellé pengetve megtanulni, hanem külön el kellett sajátítani a-mollban. A g-moll és az a-moll mind női, mind férfi előadóknak kényelmes, mélyebb tónus.[9] Koncz Zsuzsa Jelbeszéd-verziója viszont magasabb, bátrabb női hangszínen szólt, szólisztikusabban, kicsit Joan Baez stílusával rokon módon.
A stúdiófelvételek csak részben sugallják, de a koncerteken évtizedek óta úgy hangzik el a dal, hogy az utolsó versszakot gitárkíséret nélkül énekli a szólista, és vele a közönség. Erre a kérdőív kitöltői is utaltak; a társasági előadásban ez tekinthető általánosnak. Ezzel a népdalszerű, a capella hangzás mintegy előbújik a dal míves gitárkísérete alól.
Az 1980-as évektől gyakran énekelték a dalt iskolai ünnepélyeken, például március 15-én.[10] A rendszerváltozás után átkerült az október 23-ai műsorokba, jóllehet eredetileg nincsen forradalmi üzenete, legfeljebb egy kis 1956-os áthallása,[11] de – Bródy saját véleménye szerint – inkább 1968-as vonatkozásai vannak. A válaszadók, valamint a sajtódokumentumok szerint a budapesti liberális társaságok ugyanúgy kedvelték, mint az emigráns, majd hazai cserkészek. Az unitárius ifjúsági szövetség (ODFIE) daloskönyvében is szerepel. Göncz Árpád volt köztársasági elnök „a második Himnusznak” nevezte, 2015-ben az ő a temetésén is elénekelték a gyászolók.
Fél évszázad alatt elhangzott már tüntetéseken (elsőként 1983-ban),[12] hazai és külföldi kórusfeldolgozásban, tornabemutató kísérőzenéjeként, házibulin, kiránduláson, szerenádon, esküvőn, tábori színpadokon, s az utóbbi évtizedekben munkahelyi karaoke-partykon is. Bródy János énekelte 1987-ben a Maradj köztünk című jótékonysági rockkoncerten: „Utolsó dala mi más is lehetne, mint a sok vihart kavart Ha én rózsa volnék… öngyújtók, csillagszórók gyulladnak fel.”[13]
A szerző az Amnesty International Human Rights Now! című emberjogi koncertjén is énekelte 1988-ban, a Magyar Nemzet újságírójának némi fanyalgása mellett, de többezer néző közös énekével.[14] A kisebbségi magyarok körében is népszerű volt a dal például 1989-ben, politikai rendezvényeken:
Ez a dal jelképezte a 80-as években az én nemzedékem számára Romániában a szabadság lehetőségét, a reményt, a meg nem alkuvást. Máig meghatódom tőle…
Nagyváradon nőttem fel, ott többlet értéke volt a dalnak a Ceauşescu-rezsim idején.
Rendszerváltás idején, felvidéki magyarként ’89-ben énekeltük ezt is gyülekezéskor városi megmozdulásokon…
A kilencvenes években Szatmárnémetiben gyakori dal volt, házibulik[on], tábortüzek mellett gyakran elhangzott.
A szervezetünk (Gömöri Ifjúsági Társaság) minden túrájának a végén, szalonnasütések, táborok alkalmával a repertoárban szerepelt.
A dal a magánszférában is otthonra lelt. Egy 1987-es rádióriport szerint a somoskői Petőfi-emléktúrán:
Az egyik diáklány a fakunyhó kiugró alapgerendáján ülve sütteti magát a márciusi nappal és halkan dalol, ha én rózsa volnék.[15]
Egy válaszadó külön hangsúlyozta, hogy a legkedvesebb dala, ezért első szerelmi együttlétük után rögtön elénekelték a párjával.
A Rózsa kanonizációját segítette, hogy az alkalmi iskolai előadásokon túl tankönyvi szövegpélda is lett. A vajdasági magyarok nyolcadik osztályos irodalomkönyvében is megjelent, sokan innen ismerik. Egy tanár említi, hogy a diákjától kapta meg a teljes szöveget, eredetileg rövidebb formában ismerte a dalt. Állítólag a Krónikás Zenedében is tanították, ahol Dévai Nagy Kamilla, egy másik jeles gitáros-énekes volt a vezető tanár.[16]
A dal tartalmát, üzenetét is többen elemezték a válaszadók közül. Fontos, hogy milyen részletesen hozzáillesztették családi történetükhöz, korszakoktól-traumáktól függetlenül. Érdemes hosszabban idéznünk:
Talán ez az első szöveg az életemben, amivel megismertem a kommunista rendszer működését. Erre tisztán emlékszem, mert édesanyám ezzel a dallal magyarázta el.
Apám társaságában hallottam először a dalt, 10 évesen. A dal után mesélte, hogy ’56-ban a szülei (néhai nagyszüleim) a pincébe menekültek, amikor a géppuskazajt meghallották az utcáról. Apám ekkor 2 hónapos csecsemő volt…
Nagyszüleim háborús emlékeit hozza gyakran fel, illetve kommunista-szocialista idők meghurcolásait, igazságtalanságait. Kiskorom óta tanítja nekem ez a dal a családom által, mi az igazi szabadság.
Apukám mindig sírt az ablakos versszaknál. Gyerekként nagyon megható volt.
Mindig ikonikus dal volt – énekeltük, gitároztam már diák/gimis koromban (80-as évek) békés-titkos protesztként, aztán az ének-zene órákon tanítottam a népdal változatát (Megkötöm lovamat), aztán a Bródy-szöveggel, s magyaráztam általa a szoci időket, a szovjet megszállást, a rendszerváltást…
Azon a gimis március 15-i ünnepélyen, 1982 tájékán, forradalminak tűnt, hogy ezt eljátszották.
Az utolsó sorok (akkor lennék boldog, ha kifeszítenének, s nem lennék játéka mindenféle szélnek) mély benyomást tettek rám, a lázadó tinédzserre.
Az idősebb generációt zavarba hozta (?) a dal éneklése. Nekem az 56 körüli viták, ki hogy emlékszik, mi is történt, „nem tudjátok ti azt, mi volt akkor” mondatok kapcsolódnak hozzá.
Amikor az általános iskolai ballagásunkra készültünk, sokat hallgattam. Segített körvonalazni, ki vagyok, és mit akarok. Érzelmileg akkor sokat adott ez a dal. Semmi más kötődésem nincs hozzá, de ez elég erős.
Szeretem. Emlékszem, hogy voltak versszakok, amiket nem mindig énekeltünk bele, az volt a tanítás, hogy az áthallásos.
Nagyon kicsi voltam, és semmi közöm nem volt a politikához […], de ezt a dalt sosem tudtam meghallgatni úgy, hogy ne ríkasson meg. Amikor tinédzser lettem, és érteni kezdtem a mondanivalóját, onnantól minden életszakaszban kicsit mást jelentett, de mindig az erkölcsi tartást szimbolizálta és teszi azóta is. Most sem tudom száraz szemmel meghallgatni, és jelen helyzetben valószínűleg képtelen lennék elénekelni, mert elcsuklana a hangom nagyjából már a második sornál. De a negyediknél mindenképpen.
15 éves vidéki gyerekként hallottam először, amikor már azt hittem, A–Z[-ig] ismerem az egész magyar beattörténetet. A közönség felmorajlásaiból (különösen a „lánckerekes” sor) kezdtem ráeszmélni arra, hogy létezik egy másik beattörténet, amelyről homo kadaricusnak nevelt gyermekként fogalmam sem volt.
Mindig édesanyám jut róla eszembe – mert női előadásban hallottam. De a számos változat, ahogy a kezem közül kinőtt generációk énekelték, mindig az osztályban adott hangszeres kombinációkkal, csupa kedves pillanat. (7. osztályokról van szó.)
1) Nekem sokáig a szabadság dala volt. 2) A saját gyerekeimnek altatáshoz nagyon sokszor dúdoltam/énekeltem ezt.
A dalhoz való érzelmi kötődés mellett kritikusabb vélemények is akadnak. Van, aki csak Bródy János előadásában kedveli, Koncz Zsuzsáéban kevésbé. További nézőpontok:
Giccsesnek tartom, nem is szeretem. A Tolcsvay-féle Nemzeti dal miatt viszont retorziók értek, 1987-ben, Moszkvában.
Szinte minden általános iskolai és/vagy óvodai előadáson ezt hallgattuk. Nagyon elcsépeltnek éreztem ezt a dalt. Gyakran ismétlődött a környékbeli kis falukban is megemlékezéseken (Pest megye), és rettentően untam. Mindig magnóról szólt. Egyszer-kétszer belekerültem felnőttként is olyan megemlékezésekbe/műsorokba, ahol a zenélnem kellett, és azt kérték, ezt játsszam el. Soha nem tudtam, hogy hogy kezdődik a dallam a szöveg alapján, egy kicsit mindig kellett gondolkodnom. Utána én éreztem magamat úgy, mintha az iskolai előadások magnója lennék. Azt hiszem, túl sokszor kellett végighallgatnom ezt a dalt, ezért áll tőlem távol. Pedig egyáltalán nem rossz. Igazából fogalmam sem volt, hogy ki énekli ennek a dalnak az eredetijét, azt hiszem, mindig valamilyen silányabb feldolgozást rakták be magnón, mikor kicsi voltam. De lehet, hogy tévedek.
Régebben egy felemelő, igaz és csodaszép dalnak tartottam, de mára megkopott a varázsa (az igazságtartalma nem).
Gimnazista koromban nagyon rossz érzést keltett bennem, hogy a zászló csak akkor lenne boldog, ha kifeszítenék. Később, felnőtt fejjel már értettem ezeket a sorokat, de még mindig bennem van a kislánykori rossz érzés. Szegény zászló! Nem loboghat szabadon, kedvére. Nekem a „lobogás” lenne a szabadság szimbóluma, a „kifeszítettség” pedig az erőszaké. De most már értem. És még mindig sajnálom. :)))
A gimiben egyfajta jelképes jelentőségteljesség övezte a dalt. Soha senki nem beszélt róla, hogy miért. Nem tudom, ki mit látott-érzett-gondolt bele, de nagyon szerettük.
Van, aki szerint nem hiteles a jelenkori politikai aktualizálás sem.
Fordításokról is tudunk. Lengyel fordítására egy YouTube-hozzászólásban bukkantam, a szöveg még az 1980-as évekből származik.[17] Latinul már 1984-ben (!) megjelent a Ludamus una! című latin nyelvkönyvben: Si ego rosa essem.[18] Angol fordításai az interneten terjednek,[19] de nem tudom, éneklik-e így, vagy ezek csak az értelmezést segítik. A kérdőív egyik válaszadója jelezte, hogy egy szlovákiai magyar politikus, Petőcz Kálmán néhány éve lefordította szlovák nyelvre (kiadatlan). Egy tanár fontos megjegyzése:
Külföldi tanítványaim is szeretik, értik – a szöveg mellett a népdalhoz fűződő viszonyát is.
Egy román nemzetiségű válaszadó így fogalmazott:
The beauty of the song inspired many of my own poems.
A közköltészetben néha évszázadokon átívelő szabályokat figyelhetünk meg. Ide tartoznak a dalszövegek módosulásai, ezáltal azok gyakran elhajló jelentése, amely a kisközösségi használatból ered. E módosítások két csoportot alkotnak: 1) az eredeti dal egyes szavainak vagy verssorainak átköltését; 2) a teljes dal paródiáját vagy parafrázisát. A Rózsa esetében mindegyikre találunk példát.
Az első csoportba tartozik a zárósor politikai átírása: „nem lennék játéka a keleti szélnek”. A kérdőív azt jelzi, hogy általánosan elterjedt. Az 1980-as évektől már úgy tekintette a közvélemény, mintha ez lenne az eredeti változat, csak a lemezekre óvatosságból az általánosabb, öncenzúrázott változatot vették fel. Rákérdeztem Bródy Jánosnál: ennek nincs valóságalapja, a „keleti” verzió nem tőle származik, hanem az éneklő közösségektől. Egy válaszadó szerint:
Az 1980-as években a dalnak volt egy ellenzéki együttérzés hangulata, közös rituálé. Be lehetett ordítani a „keleti”-t, beletapsolni a fontos részeknél.
Az 1. versszakban viszont eredetileg „nyílnék a gyereknek” szerepelt, az elterjedtebb változat: „nyílnék a fiúnak”, ezt Koncz Zsuzsa találta ki az első lemezfelvételkor vagy az azt megelőző turnén. Az utóbbi években Bródy is szokta így énekelni. A motívumpáron túl a belső rím igénye is érvényesül, ami így a nyitó strófát finoman lebegteti a nagysoros (tizenkettes) és kissoros (hatos) forma között. Ez is népdalszerű jelenség.
A teljes dal átköltései gyakran humoros vagy trágár szövegek („Ha én rőzse volnék” stb.).[20] Voltak komolyabbak is. Az Egyesült Államokban élő Kertész Gábor színészt 1980-ban a saját versével köszöntötték a sajtóban, gyógyulást kívánva: „Ha én bokor lennék, száz ág nőne rajtam”.[21] Felsőőrben 1985 nyarán egy béke-biciklitúra magyar résztvevői adták elő „a »Ha én rózsa volnék« dallamára írt saját szerzeményünket, a »Ha én bomba volnék« című békedalunkat”.[22] Egy erdélyi tanár a kérdőívén jelezte:
Én magam irattam a diákokkal. […] Gyönyörű változatok is születtek. És egy borzasztó, ahol kiderült egy leány öngyilkossági szándéka – akin ily módon sikerült segíteni.
A népdallá, közköltészetté válás egyértelmű jele az „összeéneklés”. Társasági előadásban a Rózsa gyakran újraegyesül a népdallal, amely a dallamot adta Bródynak. Egy válaszadó szavaival: „A népdal verziója nem válik el bennem élesen…” A Megkötöm lovamat… strófáit a Rózsa előtt, máskor utána szokták énekelni. „Magyar táncházban (talán Molnár utcai folkkocsma) gyakran keveredett a népdal szövege és a Bródy-féle szöveg.” Iskolai ballagáson az Elmegyek, elmegyek, hosszú útra megyek részleteit is hozzá szokták kapcsolni. Ehhez a 12 szótagú sorok gazdag énekhagyománya adja a hátteret és a módszert.
Néhány válaszadó arra is utalt, milyen egyéb dalokkal szokták együtt énekelni. A legfontosabb szintén egy kultikus Bródy-dal, amit Sárga rózsa címmel emlegetnek (tévesen), pontos címe: Miért hagytuk, hogy így legyen. Ezt az Illés már évek óta játszotta a Rózsa megírása előtt.
A Ha én rózsa volnék születése, terjedése és kultusza egyaránt a régi típusú közköltészet modelljéhez közelít. Ebben a részleges tiltás és az ellenzéki (vagy annak is hallható) üzenetek is segítettek. A vers mindkét irányba nyitott: a történeti, népköltési és 19–20. századi irodalmi előképek mellé odakívánkozik a beatkorszak néhány hazai és külföldi balladája. Másfelől a közkinccsé válás, a saját hangnemben énekelt, társasági gitáros verziók, összeéneklések, átköltések mind az apokrif Rózsa világához tartoznak. A válaszadók többsége élő előadásban kizárólag saját társaságban hallotta vagy játszotta. Bródy János és Koncz Zsuzsa csupán az elindítói voltak a dal országos és nemzetközi kultuszának, s valamennyi daluk közül ez lett a leginkább közösségi alkotás.
Ha ilyen gazdag adataink volnának a 17–18. vagy akár 19. századi társasági dalokról, s arról, mennyi mindent jelentettek az alkotóknak és éneklőknek, jóval könnyebben eligazodhatnánk kutatóként a régi popularitás rendszerében. Ezért láttam fontosnak nyomon követni a dal terjedését és variálódását, egy egyedi, konkrét szerzőhöz és előadókhoz kötött dal feloldódását a kollektív tudatban.
Zárjuk gondolatmenetünket a válaszadók összegző szavaival. Egyikük szerint
Nemcsak sokat énekeltük, hanem elemeztük is mint Bródy-verset. A költői megoldásait, a politikai üzenetét. Még kultúrpolitikai jelentőséget is tulajdonítottunk neki, a népi-urbánus vita meghaladását. A koncerten való közös éneklés 1990-ben igazi katarzis volt.
A Rózsa már a keletkezése után néhány évvel csakugyan városi népdallá vált, igazolva Bródy eredeti szándékát, ötvözve a régi magyar énekvers és a népdal motívumait a nagyvárosi élményekkel, az angolszász folkzene hangzásával. S egy utolsó idézet:
Élem és érzem ezt a dalt kicsi korom óta, számomra ezt jelenti magyarnak lenni.
(Borítófotó: Urbán Tamás / Fortepan)
[1] Szeri Árpád, Lehorgasztott fejjel – előre, Tolna Megyei Népújság, 1987. november 12., 4.
[2] 53rd International Ballad Conference of the Kommission für Volksdichtung. Varsói Egyetem, 2025. szeptember 8–13. Angol előadásom címe: Roses in the cold wind. A Hungarian ’urban folk song’ before the change of regime (1973–1990).
[3] Bródy János, Majdnem minden szövege, III. 1973–1975, Zeneműkiadó, Budapest, 1987, 54–55.
[4] A koncert helyes dátuma: 1977. december 20.
[5] Gyalus Boglárka, Beszélgetés Koncz Zsuzsával, Csapó-Híradó, 1984/4., 4–5. (A szekszárdi gimnázium iskolaújságja.)
[6] Későbbi, pl. 2006-os felvételeken ő is mélyebben énekli: 2000-ben b-mollban (https://www.youtube.com/watch?v=eIeppwyZ2pw), a 2006-os koncertfelvételen a-mollban (https://www.youtube.com/watch?v=pxHQtuq8VcQ&list=RDpxHQtuq8VcQ&start_radio=1), 2014-ben szintén (https://www.youtube.com/watch?v=yyMWyfo01Yo&list=RDyyMWyfo01Yo&start_radio=1).
[7] https://youtu.be/31eitvdpoxY?si=I5yShnW7ESvU5LPP&t=268
[8] E sorok írója saját kazettafelvételén is így hallható; Bródy János 1986 novemberében a BS-ben Mikisz Theodorakisz előtt lépett színpadra. Az 1990. szeptember 15-ei népstadionbeli Illés-koncerten a-mollban játszotta. https://youtu.be/7cSR44iFQ2U?si=vZ46XyAWJnlbcJSh&t=4467, az 1996-os Illés-koncert videóján ugyanígy, de elektromos gitárral: https://www.youtube.com/watch?v=dPpvZ9B0JCo&list=RDdPpvZ9B0JCo&start_radio=1
[9] Az Eötvös Collegium-beli, hangosan éneklendő trágár átköltéshez viszont túl mélynek tartják az a-mollt, lásd alább.
[10] 1987. március 15-én több száz Vas megyei diák énekelte a városházától a művelődési központ felé vonulva az Újra itt van társaságában. Vö.: Vas Népe, 1987. március 16., 2.
[11] 1984-ben „Melbourneben, az októberi ünnepségen a cserkészcsapatok fiatal vezetői a: »Ha én rózsa volnék« – ballada 1956-ról [!] című kórusszámot adták elő gitárkisérettel.” Ausztráliai Magyarság, 1984. november, 3 (fényképpel), 10. Lásd a hazai ellenzéki alkalmakat is. 1987-ban egy ausztráliai magyar karácsonyi rendezvényen Horvát László kispap énekelte gitárkísérettel. Vö.: Adelaidei Magyar Értesítő, 1988. január 1., 19.
[12] A Beszélő szamizdat lapszámai szerint 1983. március 15-én a Petőfi-szobornál énekelték 1848-as dalok, a Himnusz, a Szózat és a Székely himnusz társaságában (Beszélő 7, 357). 1984. október 23-án, szintén illegális keretek között, egy lakásban gyűltek össze az emlékezők: „A forradalom hangja elnevezésű kazettáról meghallgatjuk Petri György versét és az Illés [!] Ha én rózsa volnék című számát. »És ha egyszer rajtunk [!] lánckerék taposna« – ezt már mindenki énekli.” (Beszélő 11, 88) Tudunk ilyen című kazettáról, Krassó György szerkesztésében, de hogy ilyen művek is szerepeltek-e rajta, nem tudjuk.
[13] Bundula Csaba, Maradj köztünk: Szuperkoncert a Budapest Sportcsarnokban, Békés Megyei Népújság, 1987. május 18., 1.
[14] (szendrei), Jogaink koncertjéről, Magyar Nemzet, 1988. szeptember 8., 7.
[15] Déli Krónika, 1987. március 15.; a szöveget a Szabad Európa gépiratos rádiófigyelője őrzi: Hungarian Monitoring 1987. március 15., 880.
[16] Ő már 1987-ben énekelte amerikai vendégszereplésén, vö.: Chicago és Környéke, 1987. március 21., 2.
[17] Jesli byłbym różą, często bym rozkwitał… https://www.youtube.com/watch?v=YBrTbO513ac. A megjegyzés szerint magyar kollégáiknak köszönhetően fordították le lengyelre, és 1984-ben Płckben, a diáktáborban énekelték: „Thanks to our Hungarian colleagues, we translated this song into Polish and sang it at a student camp in Płck in 1984.”
[18] Baranyai Tiborné, Ludamus una! Latin nyelvkönyv gyerekeknek (első kiadás: 1984), Tankönyvkiadó, Budapest, 1990, 146; a szerző fordítása az 1. és 5. versszakból, a Jelbeszéd LP-re hivatkozva. Ugyanitt Bródy János Játsszunk most együtt kezdetű, Halász Judit által énekelt dala is szerepel latinul: ez a kötet címadója.
[19] Például Váradi József fordítása: https://www.magyarulbabelben.net
[20] Néhány az interneten is hozzáférhető, például a 2006-os Ha én kocka volnék: https://vik.wiki/Ha_%C3%A9n_kocka_voln%C3%A9k… Az Éliás próféta című, Eötvös Collegium-beli trágár változatra Förköli Gábor hívta fel a figyelmemet, köszönöm segítségét. A vers szövege, kottája, története és elemzése Lótsi Levente révén (2006) az Ecloga című kollégiumi újságban olvasható (51–55. o.): https://ecloga.eotvos.elte.hu/issues/ecloga3.pdf. A szöveg már 1980-ban felbukkant, vö. Háy Ágnes, Hülye, aki elolvassa!,Mozgó Világ 1980/6., 9–18, itt: 14 (a dallamot nem adja meg).
[21] Valószínűleg a dalszöveg hatására írta, például a rajtam és a virágba borulnék is erre utal, de a korábbi szerelmi dalok ismeretében. Californiai Magyarság, 1980. november 7., 4.
[22] Csernovics Mária, A bringa és a békeszervezetek, A Jövő Mérnöke, 1986. március 21., 5.
Hozzászólások