„A réz falióra alatt, amely Afrika alakú volt, a fekete bőrkanapén ült Ludvigsen. Kezében egy pohár whisky. […] a tévét nézte…”
Sok minden lehet az oka, hogy valaki regényt kezd írni. Van, aki erre született, és más műfajokban próbára sem tette magát, mert első pillanattól fogva érezte, ez a neki való forma. Van, aki elegánsan tud egyik formából a másikba váltani, és egyformán ki tudja fejezni magát szinte mindben. Igaz, hogy ez utóbbi szerintem nagy zsenialitásra vall. De mégsem tartom kizártnak, hogy egy szerző több műnemben és műfajban is maradandót tudjon alkotni. Attól a nem egészen elhanyagolható részlettől sem eltekintve mondom ezt, ahogy azt számtalan példa mutatja, hogy valaki pont azzal kísérletezik, hagyományosan prózai műfajokba hogyan lehet lírát becsempészni, vagy olyan verseket ír, amelyek inkább prózai jellemzőkkel rendelkeznek.
Engem mindig is érdekelt a határok áthágása, a hagyomány újragondolása, vagy egyenesen annak figyelmen kívül hagyása. Szerintem ugyanis ha a versekben megjelennek az elbeszélés és a tényszerű leírás elemei (saját műveim esetében: Ilyen svéd, Szextáns), vagy a prózában lírai hatást keltve az egyes visszatérő motívumok, az atmoszféra, a sűrítés vagy kihagyásos szerkezet, illetve a személyes nézőpont (Ibsen a konyhában), nem feltétlenül jelenti, hogy a versek kisprózává vagy a próza verssé válik; inkább azt, hogy az egyik műnem eszközei belépnek a másikba, következetesen átjárást teremtve a műnemek és műfajok között.
A Szextáns (2018) például olyan lírai ciklus, amely epikus történettöredékekből, tényszerű hajózási leírásokból és mitikus utalásokból épül fel. A műfaji átjárás nem díszítő fogás, hanem a kötet szervezőelve: a külső világ leltára hordozza a személyes, belső történetet – ahol egy nagyon is „prózai” élet felhalmozott tárgyakban, adatok és klisék tömkelegében, történetfoszlányokban mutatkozik meg, és válik a tengerészélet romantikus mítosza pucér valóságleírássá. A kötetben található meg-megszakadó eseményleírások már a megjelenés idején sokakban jogosan hiányérzetet keltettek. Ahogy az óceán hullámzó felszíne alatt is nagy és ismeretlen víztömegek, sőt, maga a félelmet keltő abisszus sejlik, ez a vékonyka verseskötet is magában rejtheti egy nagyobb epikus áramlás feltárásának lehetőségét. Erre viszont csak egy nagyobb befogadóképességű műfaj volna képes, mert szétfeszítené a töredékek megmutatására alkalmas versformát a hatalmas víztömeg. Ez pedig a regény.
Az Ilyen svéd (2015) és a Szextáns (2018) után inkább költőnek könyveltek el sokan, és meglepetés volt számukra az Ibsen a konyhában (2022) című novelláskötet. A novellákat a korábbi két verseskötetből mint lírai előzményből kiindulva értelmezték. Holott a versek és a novellák párhuzamosan születtek, sőt, a prózakötetben van több olyan szöveg, amelyek jóval a verseskötetek előtt jöttek létre.
Több oka is van azonban annak, hogy elkezdtem egy regénytrilógiát írni. Az első nyilván az, hogy az epikus műfajok nem állnak távol tőlem. A második, hogy a regény kihívást jelentett számomra nagyon régóta, és én külső ráhatásra is azt gondoltam, képtelen lennék ilyet írni ̶ egyrészt a műfaj terjedelme és komplexitása miatt, másrészt azért, mert a regényírás módszereiben és technikájában is teljesen más természetű, mint egy-egy vers megírása. De a kihívások pont arra jók, hogy az ember próbára tegye saját magát és a (vélt) korlátait, a határait meghaladja, tehát fejlődjön. A Szextáns megjelenése után, pont a Berge-hajók eltűnése kapcsán Balázs Attila megkérdezte tőlem egy interjúban, hogy azt miért nem prózában írtam meg. Valami válaszfélét akkor kitaláltam, hogy ne kelljen ezen mélyen elgondolkodnom. De azonnal éreztem, hogy igaza van, ez bizony jó kis prózatéma. Aztán az is adott egy löketet, hogy páran beskatulyáztak költőnek. A bizonyítási vágy rettentően megerősödött ezért bennem. Végül, de nem utolsó sorban Krasznahorkai László Nobel-díja is megerősített abban, hogy a hagyományoktól elrugaszkodó, nagyon is egyéni stílusú nagyprózának van jogosultsága.
Ment a svéd televízióban (SVT) egy érdekes svéd dokumentumfilm, a Spektaklet: Livet som ett enda flöde (A spektákulum: az élet mint egyetlen áramlás) (2024)Roxy Farhat és Göran Hugo Olsson rendezésében. Ez a film azt igyekszik megmutatni, hogy egy olyan korban élünk, amikor a fogyasztás és a képek áramlása befolyásolja önképünket és másokkal való kapcsolatainkat. Guy Debord francia filozófus 1967-es, nagy visszhangot kiváltó és a kor társadalmát bíráló könyvéből, A spektákulum társadalmából indul ki. A film azt vizsgálja, miként válik életünk a könyv szerint árucikké, és hogyan kerekedik gyakran a látszat a valóság fölé. A dokumentumfilm vizuális és humoros elemekkel, a populáris kultúra utalásaiból kiindulva von párhuzamot napjaink információs társadalmával. Vajon önmagunk és a világ reprezentációja, megjelenítése fontosabbá vált a tényleges tapasztalatoknál? – teszi fel a kérdést. És a saját tapasztalataim engem is ilyen kérdések megfogalmazására vezettek. A trilógia tehát részben Debord elméletét forgatja bele egy magyar nő, majd egy norvég férfi történetébe. Így a popkultúra és különösen a filmek szerepe az életünk formálásában, a valóságunk létrehozásában az egyik fontos kérdésköre a három regénynek más hasonlóan kritikus problémafelvetéssel együtt.
Mivel is töltöm mostanában az időmet az első regény szerkesztése és a második írása mellett? A Szextáns matrózáról szóló rész háttérmunkálatai foglalják le az időm nagy részét. Nyomtatott forrásokat (dokumentumokat és ismeretterjesztő könyveket), de szépirodalmi szövegeket (több tengerészélettel foglalkozó regényt) is elolvasok. A digitális források között az írásosok mellett hang-, kép- és videóanyag is van tömkelegével. Rendszeresen nézek a norvég televízióban (NRK) dokumentumfilmeket, vagy streamingelek játékfilmeket a norvég hajózásról. De például a YouTube-on több olyan magánvideó található, amin mondjuk norvég tankereken fedélzeti golfot játszó matrózokat lehet látni, vagy a hetvenes-nyolcvanas évek kereskedelmi hajóinak motorjait működés közben, esetleg egy hatalmas orkánt lehet átélni egy teherhajó hídjáról. A közösségi médiában olyan csoportok tagja vagyok, ahol a norvég kereskedelmi hajózás veteránjai osztanak meg egymással és velem is emlékeket abból az időből, amiről én is írok. Itt bármilyen kérdést feltehetek, és örömmel válaszolnak. Volt olyan eset is, hogy fontos szakmai részleteket tudtam megbeszélni telefonon azzal a kapitánnyal, aki az adott időszakban egy olyan hajót (Berge Adria) irányított, amelynek éppen a testvérhajójáról írok. A megosztott képeken pedig megelevenedik a tengeren töltött idő mellett a kikötői élet Kóbétől Durbanig. Így aztán olyan információkhoz is hozzájut az ember, amit a hivatalos források nem közölnek.
A regénynek van egy nagyon speciális feature-je, amelyhez más, nem norvég kereskedelmi hajózással foglalkozó filmeket is meg kell néznem. Ugyanis a korábban említett Debord (A spektákulum társadalma) elmélete ebben a könyvben mutatkozik meg a legszélsőségesebben egy groteszk alaphelyzetből kibontakozó cselekményben: egy nyugdíjas norvég matróz néz a tévében egy norvég matróz életéről szóló Oscar-díjas filmet, amelyben Daniel Craig alakítja a matrózt, és közben lassacskán ráeszmél, hogy ez a film őróla, a nyugdíjas norvég matrózról szól. Ehhez én Az Onedin család című angol filmsorozat után megnéztem az összes Bond-filmet, a Daniel Craig főszereplésével játszódóakat többször is, illetve más Craig-filmeket is. Az alakításai közül Lee alakja a Queerben különösen fontossá vált. A regényem helyszíneivel kapcsolatban dokumentumfilmeket láttam, mert lehetőségem nincs a helyszínekre utazni, és a szöveg koncepciójába pont beleillik, hogy a „valóságot” filmeken keresztül akarjuk megismerni.
A regény cselekménye tehát csak ennyi: egy bőrkanapén ül egy férfi, aki néz egy filmet, és közben whiskyt iszik. Maga a történés, a változások a spektákulumon belül, az által jönnek létre. Az, hogy ebbe a térbe beletartozik-e a valóság vagy nem, illetve hogy egyáltalán mi a valóság, alapvető kérdése a regénynek. Magam is megtapasztalom tehát a filmnézés és a digitális térből való információszerzés közben, amiről írok. Vagyis a regény első mondatát így is olvashatjuk: a kanapén ült Szeles Judit. Kezében egy pohár whisky. […] a tévét nézte…
A regényírás teljesen más jellegű munka, mint a versírás. A korábbi félelmek, a külső és belső korlátok levetése, az, hogy bele mertem vágni egy számomra ismeretlen műfajba körülbelül olyan érzés, mint beleugrani a tengerbe, aminek az alját nemhogy látni, de még sejteni sem lehet. Lemerülni annak mélységébe, megtapasztalni a veszélyeket, átélni a fulladásközeli állapotot, a világba vetettséget ̶ és feljönni a felszínre megint. Ennél nagyszerűbb dolgot én nem tudok elképzelni most. Sose tudtam rendesen megtanulni úszni a „való világban”. Itt aztán rá lettem kényszerítve. A legnagyobb félelmeket, a fóbiáinkat is úgy tudjuk leküzdeni, ha kitesszük magunkat olyan helyzeteknek, amelyektől félünk. Én nem tudom, ötven évig miért nem írtam regényt. Nem tudtam, hogy milyen izgalmas munka is ez. De nem maradtam le semmiről!
Mivel is töltöm mostanában az időmet? Egy azúrkék, trópusi tengerben lubickolok a szikrázó napsütésben. És mondhatom, nagyon imádom ezt.
(A regénytrilógia első része 2027 elején fog megjelenni a Prae Kiadó gondozásában. A munkacíme: A szivárványban tűnnek el. A regényt indító fejezet pedig az litera.hu-n olvasható itt.)
Hozzászólások