Kiss László: Mindig, ha jön az este
Kiss László (1976–) virtigli gyulai író, ott született, oda tért haza, ma is egykori alma materében, az Erkel-gimnáziumban tanít magyart és történelmet. A társadalmi emlékezetért felelős civil oktatási szervezet, a Zachor Alapítvány kulturális nagykövete. Sok történetéből, novellájából, kötetéből kiderült már (pl. Szindbád nem haza megy, novellák, 2003; Árnyas utcai szép napok, novellák, 2008; A térképnek, háttal, kisprózák, 2010; Ki mondta, hogy jó volt, regény, 2015), hogy tulajdonképpen a németvárosi, nagyszülői házban – az Árnyas utcai Kranczlerekről/től – hallott anekdoták sora erősítette meg benne azt az irodalmi érzékenységet, amely egy vidéki, kisvárosi, polgári, svábos életmódhoz, majd a második világháborús helyi viszonyokhoz vonzotta.
Új regényének főhőse Lotti, a gyulai Németvárosban élő, csípőbetegsége miatt bicegő, de rendkívül értelmes és céltudatos sváb kislány, aki sokat olvas, kitűnően tanul, és orvos szeretne lenni. Gyermekkorának biztonságos világát a család, az iskola, a vallás és a helyi közösség határozza meg, ám a második világháború fokozatosan szétszakítja ezt a közeget. Apját behívják katonának, Lotti pedig egyre közvetlenebbül tapasztalja meg a háború erőszakát, a félelmet és az erkölcsi rend felbomlását. Apja végül megszökik a frontról és hazatér, de a háború után német származása miatt ismét elhurcolják, ezúttal kényszermunkára. Lotti számára így a felnőtté válás egyben annak felismerése is, hogy az egyéni ártatlanságot a történelem és a kollektív bűnösség logikája könnyen felülírhatja.
Kiss legújabb regényét az értheti igazán, aki ugyanebben a környezetben nőtt fel: de legalábbis gyulai, németvárosi, sváb felmenői vannak. Akiben ott lapul az a bizonyos sváb tartás, aki tudatában van származása erejének. Például: „Németek vagytok, ennek megfelelően fogunk viselkedni.” (16.) vagy „a magyarok között leélt kétszáz év nem hígította föl a vérben a szorgalmat” (122.).
A szerző sorait az értheti igazán, aki mindennapi „mondataiba német szófordulatokat szőve” (49.) képes újraírni a kollektív emlékezetet. A regény emlékezetpoétikája a német nyelvi betétek révén a kulturális emlékezet és a traumatikus hiány határán működik: a megszakadt közösségi emlékezet nyelvi töredékei emlékezethelyként őrzik a német identitás eltűnt világát, így a regényben bőven fordulnak elő német vagy német eredetű kifejezések. Például: eszcájg; früstök; hokedli; kuncsaft; nudli; sparhelt; alles zusammen; es ist Ordnung überall; „Luftgefahr vorbei!”; Vor der Kaserne, vor dem großen Tor.”. Megjegyzem: a Gyula Város Német Nemzetiségi Önkormányzata által működtetett K. Schriffert Körben ma is beszélnek németül.
Az tud igazán elhelyezkedni a regénytérben, aki felismeri a gyulai, elsősorban németvárosi helyszíneket. Az író ennek megidézésben a Martin Pollack-féle topografikus emlékezetet használja, vagyis lélekben járja/járatja be újra az utcákat, tereket. Például maga a Németváros huszonnyolcszor említődik. Az egykori németvárosi relikviák között járkálhatunk ma is: a Nepomuki Szent János-szobor, mellette a gyermekkorunkban még állandóan folyó közkút, szemközt a Mária-szobor a Máriás-ház homlokzatán. Megvan az egykori József laktanya, amely katonai kórházként is működött a külső vásártéren (ma Fővárosi Idősek Otthona), vele srégen szemben ma is áll a korábban szocialista ünnepeknek helyet adó Lenin-gödör, amely a városi köznyelvben még mindig „Gödör”. A város határából ma is látszik a Bihari-hegység nyomvonala, amely Trianon után Romániához került: „idegen földre került halványkék vonulatok”, azaz „A hegyeink, mondta apuka…” (101.).
A regény szereplőivel az érezhet sokkal inkább rokonszenvet, aki részese annak a kollektív tudatöröklődésnek, amely egy vidéki városrész történelmét adta telis-tele sváb családnevekkel (a megjelenés rendjében): például Kneifel, Steib, Welebil, Reinhardt, Baudermann, Metz, Ventz, Hack, Müller, Gráf, Pittner vagy dr. Blanár László (a szegények orvosa: „Kommunista…mégis milyen jó ember.” 153.; az óráját elemeli egy orosz katona, akit anyanyelvén köszönt, 155.), mellettük a hozzájuk tartozó magyar és román családok (Gyulán évszázadok óta békés történelmi közösségben): például Osi bácsi, Szilágyi kőműves, a bolond tetőfedő Gyula, dr. Sóti a különc orvos, dr. Hosszú a hittantanár, aki olyan művelt, hogy latin-olasz nyelven beszél, Firtosi József Dezső a székely származású festőművész, a „kis” Szilágyi (egy megrokkant elméjű törpenövésű festőművész). Ezek éppen olyan „ködlovagok”, mint amelyeket a gyulai származású Krasznahorkai László írása nyomán Kiss is felemleget (Itt voltak mind, Bárka 2026/2, 35–37.).
Ezek mellett a családtagok jelenléte is meghatározó, akik egyértelműen felerősítik az Astrid Erll-féle emlékezéstechnikát (Kollektives Gedächtnis und Erinnerungskulturen): Kranczler nagymama, Braun nagymama, Braun nagypapa (aki tüdőlövést kapott az olasz fronton, majd fogságba vetették, ahonnan soha nem tért haza), Márton bátya (lump, csonkolja az ujját fűrésszel, nem vonul be, csavaros észjárású, kiváló üzleti érzékű), Annuska néni (Lotti tantija, fekete ruha, fehér konty), Klári (Lotti húga, 6 éves, hatalmas, gyönyörű szemekkel), Lotti apukája (kádár, dolgos, vaskos, erekkel átszőtt keze van, kiváló biliárdos), Kiskató (Lotti unokahúga, aki tüdőbeteg édesanyját ápolta, 6 éves, agyhártyagyulladást kap, majd a tbc szövődményében ő is meghal, hiába Hosszú doktor közbenjárása, imája), Katica (Kiskató anyukája, szintén tbc-ben meghalt), Pflaum János (Kiskató apukája, fodrász).
A regény emlékezetpoétikájában a fentiek mellett az etnográfiai–nyelvi jelleg is beazonosítható. Az író a korabeli népélet szókincsének tudatos alkalmazásával nem pusztán felidézi a múlt világát, hanem egyúttal rekonstruálja és archiválja is azt. Ezek a nyelvi elemek nem egyszerű stiláris díszítmények, hanem a kulturális emlékezet hordozói, amelyek egy letűnt életforma tárgyi és mentális struktúráit teszik hozzáférhetővé. Mivel e szókincs részben már kiesett a mindennapi használatból, megőrzése az irodalmi szövegben az emlékezet konzerváló funkcióját erősíti. Így a nyelv nemcsak a reprezentáció eszköze, hanem maga is az emlékezés médiumává válik, amelyen keresztül a múlt életvilága újraértelmezhető és befogadható a jelen számára. A népélet kiveszőfélben lévő szókincséhez tartozó elemek például: tisztaszoba, kenyérdurca, tornácos házak, svájcisapka, hájas kifli, pöce, petróleumlámpa, házi szaloncukor-készítés, töltött német csokoládé, ami természetesen a legjobb. A németvárosi, valódi tájszavak a történetben egy német kultúrhét (16.) megszervezése okán még inkább koncentrálódnak, megerősítve a generációkban a nemzetiségi tudatot.
A 300 éve Gyulára betelepített svábok hozták magukkal a római katolikus vallást, így ennek motívumai is tetten érhetőek a regényben, úgymint: esti ima („Én Istenem, jó Istenem…” vagy a Veni Sancte, 27.); templomi gyónás (amely alatt Verona nővér és a technikatanár románcát kifigyelik a gyerekek); százszor leírni, ha vétkeztünk valamiben (ha egy gyermek mise alatt beszélget vagy ha elkóricál); mise; házi sacrament; Flóra, Erzsébet, Leontin nővérek (akik megvetik Veronát); Jézus Szíve Nővérek Társasága (amelynek apácái: Gizi és Elvira tanítanak a polgári leányiskolában, a háború alatt pedig ápolónők a kórházban).
Különös jelentősége van a regénybe épített lírai betéteknek, mert az érzelmi intenzifikáció, az emlékezetközvetítés és a perspektívaváltás eszközei. Kulcspillanatokban szakítják meg a lineáris narrációt, miközben a nyelv sűrítettségén és kulturális kódoltságán keresztül többletjelentéseket hoznak létre, mert az olvasó műveltségi horizontját aktiválják, társadalmi-kulturális közeget konkretizálnak, allegorikus, szimbolikus üzeneteket hordoznak indirekt módon: például vers Krisztusról (19.); vers az olasz diplomatáról (114.); vers névnapra (205.) vagy: „Én vagyok a medve […] Meg vagytok ijedve? Balga népek, kettőt vágok, nem vagyok tekintettel rátok!” (187.) Efféle lirizáló, mélyreható üzenetértéke lehet továbbá egy gólya halálának (pl. az első regénymondat: „A németvárosi templom tornyán fennakadt egy gólya.”), amelyből Lotti egy tollat kitép, később szinte szakrálisan ezzel írja karácsonyi kívánságait. Ugyanígy egy meglőtt ölyvre bukkannak a (kocsi)színben, noha az legalább felgyógyul. Megvan az élet-halál kontrasztja. Ezen a vonalon maradva: kiemelten szimbolikus szereplő a Lottival együtt cseperedő szemüveges fiú, aki szó nélkül elteszi a kincset érő érmét (~ haszonlesés; háborús túlélés), egyszer pedig hógolyóval fejen találják korcsolyázás közben (~ fejlövés; háborús halál). A Magyarország alakú tésztadarab (165.) metonimikusan működik, az olvasó (a gyermeki tudat banalitásán keresztül) vizuálisan megragadható formákban érzékeli az absztrakt történelmi tapasztalatot. A „Bécsi keringő egy katonai teherautó lakterében” (87.) mondattöredék pedig örkényi módon kapcsolja össze az európai polgári kultúra egyik emblematikus motívumát a háború erőszakterével. Funkciója egyrészt az irónia és az abszurditás megteremtése, másrészt annak érzékeltetése, hogy a civilizáció kulturális értékei és a történelmi brutalitás ugyanazon történelmi térben léteznek.
Kulcsár Szabó Ernő szerint az irodalmi szöveg referencialitása nem közvetlen „valóságleképezés”, hanem nyelvi-poétikai konstrukció. Ugyanez vonatkozik a történelmi események irodalmi szövegbe emelésére. Az eljárás egyszerre teremthet hitelességhatást, és problematizálhatja a fikcionalitás határait. Kiss regényében ilyen elemek például Doktor Eisenbarth, a legendás sebészorvos, aki egy bajor klinikán önmagán végzett életmentő műtétet (26.), vagy Kaszap István boldoggá avatása (135.) vagy Szira Béla szép kötésű életrajza Bessenyei Györgyről (Bécsi tinta, magyar toll, 197.).
A főszereplő karakterét kisgyermekkorától kísérjük a felnőtt lét küszöbéig (a 90. oldalon már 11 éves). Lotti, eredetileg Kranczler Karolina (először 136. oldalon derül ki a teljes név!) sánta, csípőficamos, korrekciós műtétet hajtanak végre rajta Budapesten. Három szesztra gondozta, utána ugyan nem sántít, de hamar elfárad, és sokszor kapaszkodnia kell, nem engedik táncolni az óvodai bálon. Mindezt kompenzálja, hogy 5 évesen már olvas (Szív és Őrszem óvodai lapokat), orvos akar lenni, 7 évesen kitűnő tanuló (Szívgárda-tag), énekel, színészi tehetsége van (lásd a szerepét a Kasszandra élete színdarabban, 35.).
A háborús traumák irodalmi feldolgozására leginkább a traumatikus emlékezet technikája alkalmas, amely a tapasztalat feldolgozhatatlanságát töredékes, ismétlődő és hiányokkal terhelt narrációban jeleníti meg, gyakran posztmemóriás és kulturális emlékezeti elemekkel kiegészülve (pl. amikor a németvárosi asszonyok a hatvankét évvel ezelőtti tűzvészre emlékeznek, 81.), sokszor generációkon átívelő poszttraumás stresszként felszínre kerülve. Erre számos megjegyzés vonatkozik. Lotti álmában látja a csendőr nyilvános kivégzését (ágyú elé kötik). Gyakran hallani lövéseket a nyílt utcán, összetört szódásüvegek, szétrepülő kristályok jelzik a „széttört” mindennapokat. Recseg a városban a hangosbemondó, és plakátok is figyelmeztetnek a veszélyre: legyünk elővigyázatosak, bármit ledobhatnak (93.).
Amikor a gyulai fiatalokat besorozzák a Magyar Királyi Honvédségbe, elindul a „biciklis század”, akkor „nem hangzott fel nevetés”. Lotti folyamatosan olvassa a frontleveleket. Amikor egy alkalommal valaki szándékosan eltorzítja a Nádi Boldogasszonyt Náci Boldogasszony formában (76.), akkor: „Lotti sóhajtott. Nincsen remény, nincsen remény.”
Amikor a német katonák megjelennek Gyulán, akkor érezhetően identitásválság alakul ki az elszármazottakban: „ez a német valahogy más, mint az ő németük” (85.). A regény a gyermeki nézőpont felől érzékelteti a háborús mindennapok fokozatos beszivárgását a családi életbe. A korábbi békeidők emlékét még olyan jelenetek őrzik, mint amikor „apuka gyakran lejárt törpeharcsát fogni”, ám hamar érzékelhetővé válik, hogy „hiányoznak az igazán nagy kacagások, vagy inkább csak […] a kedély” (103.). A fenyegetettség élménye a gyermek tudatában is megjelenik: a „nyilvános büntetés” kapcsán felmerül benne, „mi van, ha apukával ugyanez történik odakint, a fronton?” (107.). A városi tér militarizálódását jelzi, hogy „sötétség beállta után nem tanácsos az utcára merészkedni”, miközben „karszalagos rendfenntartók razziáztak”, és a félelem testi tapasztalattá válik: „végigszaladt a csípőjén a szokásos égés”, majd lövések zaját hallotta (116.). A történelmi összeomlás egyik legfontosabb felismerése a regényben: „Amikor az ember ráébred arra, hogy el kell hagynia a hazáját, a hazája már régen elhagyta őt”, miközben „az égen kötelékben szálltak a gépek” (126.). A háború morális dimenzióját fogalmazza meg az a gondolat is, hogy „önhibánkon kívül is juthatunk olyan helyzetbe, hogy mások ostobaságai miatt nekünk kell viselnünk a következményeket” (142.).
A front közelsége egyre konkrétabbá válik: „a kórház kapacitása a határához közeledett” (143.), „közeledtek a felszabadítók” (145.), majd „felvonyított a légiriadó” (146.). A különböző hadseregek jelenlétét érzékletesen különíti el a narráció: az „angol repülők csillogtak”, szemben az „orosz gépek” fenyegető morajlásával (147.). A megszállás brutalitását mutatja az a jelenet, amikor „egy fiatal orosz fegyveréből származott” lövedék csapódik a ház falába (161.), vagy amikor „Vino, vino, zsena!” felkiáltások kíséretében: „Utcáról utcára vonultak az oroszok […]” és a lakrész-birtokbavételi parancs okán „ruhástul dőltek a tisztaszobában felpúpozott nagyágyakba, odabent szívták a rossz szagú dohányt, és csizmában költötték el vacsorájukat a konyhákban” (171.). Saját, sváb származású, németvárosi nagymamám szintén mesélt nekem az utcán védtelen lányokat hajkurászó orosz katonák brutalitásáról, s hogy előlük a kettőzött padlójú galambdúcba rejtőztek.
A háború következményei a városi tér egészét átalakítják: „a Kis-Körös partján, a piac mögötti gazos területen is véres végtagokra bukkantak. Kórházváros lettünk” (183.) – megjegyzem: ezt a borzalmat is hallottam a nagymamától, s most tkp. ennek a végtagdombnak a tetején tanítunk mi az Erkel-gimnáziumban. Ezzel párhuzamosan a kultúra és a zene is ambivalens szerepet kapnak: Beethoven Örömódája (Márton bátya kedvence), majd az Internacionálé eléneklése egyszerre idézi meg az európai műveltséget és az ideológiai kisajátítást. A traumatikus tapasztalat a testi sérülések látványában is megjelenik: „Lotti szorítást érzett a mellkasában”, amikor a megcsonkolt katonákat figyelte, miközben az apa „dezertált, csontsoványan hazatér” (201.). A történelmi pusztítás erkölcsi dimenzióját hangsúlyozza, hogy „másfél éve üres az imaház”, mert „a zsidókat elvitték” (196.), majd később „közhírré tette, hogy akinek német felmenői vannak, annak munkaszolgálatra kell mennie” (213.). A magyarországi németek munkaszolgálatra hurcolása a kollektív bűnösség elvének tragikus következményeként jelenik meg a regényben, ahol a származás önmagában válik a kiszolgáltatottság forrásává. „Piros és táskás volt a szemük alja. Egész éjjel sírtak, virrasztottak.” (219.). A személyes gyász és a történelmi trauma így egyetlen, sűrített képpé válik, amely a közösségi szétesés tapasztalatát is érzékelteti. Az elhurcolt (?!) németek csak azt tudták, hogy rabságba mennek, a végállomást nem („Utoljára Márton bátya kapaszkodott fel.” 216.).
Úgy vélem, végső tanulságképpen bátran kimondható: „Minden vérontás értelmetlen, ez az otthonunktól irgalmatlanul messzire zajló háború azonban különösen az!” (202.) A regény legnagyobb ereje abban rejlik, hogy a második világháború eseményeit nem elvont történelmi múltként, hanem generációkon át tovább öröklődő emberi és erkölcsi tapasztalatként teszi átélhetővé, s ezzel arra is emlékeztet, hogy a történelmi trauma nem lezárt fejezete, hanem mindmáig feldolgozásra váró öröksége a kollektív emlékezetnek. A címet adó kultuszmondat csak a 199. oldalon hangzik el: „Mindig ez van, ha jön az este.” Kiss László opuszában ezek az estéről estére átélt történetek egy kollektív történelmi trauma és a személyes emlékezet összekapcsolásával válnak a XX. századi történelmi tapasztalat érzékeny szépirodalmi reprezentációjává.
Kiss László: Mindig, ha jön az este, Athenaeum. Budapest, 2025.
Hozzászólások