Dés Márton: Dürüm és bánat
A címbéli hangzatos kérdésre nem tudok – és tulajdonképpen nem is akarok – definíció értékű választ adni. Hiszen a költők, a versek és a kötetek újra és újra felteszik ezt a kérdést, és jó esetben egyszersmind újabb és újabb válaszkísérletekkel is szolgálnak. Most Simon Márton kiadójának, a költészetre szakosodott Okapinak az egyik legfrissebb kiadványa, az 1987-es születésű, jelenleg Berlinben élő képzőművész-illusztrátor Dés Márton Dürüm és bánat című könyve régóta az egyik legizgalmasabb problematizálása vagy provokációja annak, hogy mi is a költészet. Nem vagy nemcsak abban az értelemben válik kérdéssé, hogy egy szöveg milyen olvasói szerződést kínál, hanem az olvasót szembesíti azokkal a minimumfeltételekkel, amelyek egy közlést költészetté tehetnek és tesznek.
Komoly önvizsgálatot kellett és kell még most írás közben is (újra meg újra) tartanom, hogy valóban költészetként fogadom-e be Dés könyvét, és ha igen, akkor azt azért teszem-e, mert költészetként kínálják elém ezt a portékát, vagy a műalkotás kényszeríti ki magának ezt a befogadásmódot. Fogalmam sincs. Valójában már az is (ön)leleplező, hogy nem akarom (merem?) használni a könyv kapcsán az olvasás szót, helyette befogadásról beszélek, mivel ebben a műben nem (csak) szövegek vannak. Ám a műveknek van karakteres nyelvisége, nyelvszemlélete, világlátása és költőisége is, és vannak a könyvben olyan művek, amelyek egyértelműen versek. Végül is akkor kimondhatom, hogy azért olvasom költészetként a Dürüm és bánatot, mert a kötet számottevő részét költészetként értelmezem vagy legalábbis tudom akként értelmezni. Ugyanakkor ha történetesen egy galéria falán találkoznék ezekkel a műalkotásokkal, akkor valószínűleg nem jutna eszembe költészetként fogadni be őket, habár irodalmi vonásaikra bizonyára felfigyelnék.
A kötetben lévő művek ugyanis feliratos, gyakran képregényszerű képek. Ám bizonytalanul nevezném őket képverseknek vagy vizuális költeményeknek, mivel formanyelvük, működésmódjuk szempontjából nem hasonlítanak sem az antik vagy középkori, sem az avantgárd és neoavantgárd vizuális költészeti alkotásokhoz. (Az Aczél Géza által szerkesztett Képversek [Kozmosz, 1984] kötet anyagát átlapozva egyedül Illyés Gyula Álarc című vizuális költeményével fedezhető fel valamelyes hasonlóság – rokonságról nem beszélnék.) Habár hogyha a vizuális költészetet olyan művészi kifejezésmódként fogjuk fel, amelyben a nyelvi és a képi elemek együttesen vesznek részt a jelentésképzésben, akkor Dés Márton munkái kétségtelenül ebbe a hagyományba illeszkednek.
A szöveges részek írásképe fontos alkotóeleme a műveknek. A feliratok hol bizonytalan és bumfordi gyermeki, hol csúnya felnőtt írást idéznek, de olykor úgy tűnik, mintha valaki számítógépen, rajzolóprogramban, mondjuk a Paint programban, az egér nehézkes és szükségszerűen pontatlan mozgatása árán igyekezett volna kézírást imitálni. Szabványbetűk ebben a kiadványban csak a címnegyedben és a kolofónban kapnak helyet.
A feliratok mellett megjelenő rajzok ennek megfelelően szintén nem a szépség fennkölt esztétikája szerint jönnek létre, leggyakrabban az esetlegesség, a pillanatnyiság érzetét keltő firkák, vázlatok, bizonyos részletek csupán jelzésértékűek, stilizáltak, ritkák az aprólékosan kidolgozott rajzok. Valószínűleg meg lehetne nevezni előképeket, pályatársakat, de alapvetően képzőművészeti párhuzamok jutnak eszembe: például Wahorn András vagy feLugossy László, vagy a fiatalabb generációból Biacsics Renáta (Renyagyár) képei. Csakhogy náluk a szöveg és a kép viszonya, és így a végeredmény is eltérő.
Dés műveiben szöveg és rajz szinte kivétel nélkül feltételezik egymást. Hogy egyetlen konkrét példát mutassak: a „gyerektartás”, illetve a „háztartás” szavak önmagukban nem kifejezetten líraiak. Amint melléjük kerül a két rajz: egy-egy erős ember tart két kisgyereket, illetve egy házat a kezében, máris felvillan a nyelvi-képi humor. A képek kikényszerítik a szövegek alternatív értelmezését. Valamifajta rímhelyzet képződik meg, a képek hasonlóságai és a szóösszetételek második elemének azonossága révén is, ami a mű megkomponáltságára is figyelmet irányít. Az abszurd hatás abból keletkezik, hogy Dés a szóösszetételek közös elemét, a tartást szó szerint, fizikai cselekvésként jeleníti meg. Ám az abszurd szó szerinti értelmezés nem pusztán humorforrás: a családi élethez kapcsolódó fogalmak fizikai erőpróbaként jelennek meg, így a gyerektartás és a háztartás egzisztenciális súlya is érzékelhetővé válik. Közben az erős ember értelmezhető akár valamiféle vágyképként, de a sztereotipikus férfi- vagy családapakép ironikus kommentárjaként is.
Ebből a példából talán kitűnik, hogy Dés anyaga milyen szórakoztató, rétegzetten gondolatgazdag és provokatív. És a majdnem kétszáz oldalas könyvben kevés kivételtől eltekintve egyoldalas művek sorakoznak, tehát majdnem kétszázszor lehetne az iméntihez hasonlóan elmerülni az elemzésben. Persze egy verseskötetből sem elemezhet minden verset a kritikus, de megvan a lehetősége, hogy miután egy-két szöveget alaposabban megnézett, a többiből idézzen. Ez az, amit a Dürüm és bánattal lényegében nem lehet megtenni – igazából csak a teljes műveket érdemes megmutatni. Annál a néhány darabnál, ahol tényleg a szöveg dominál, az íráskép vagy az egyéb vizuális elemek attól még beszédesek.
Ugyanakkor azt is el kell mondani, hogy Dés Márton könyve ebben a nagy terjedelmű válogatásban olykor önismétlő. (Hogy a kötetkompozíció válogatás, arról Borsik Miklós szerkesztői fülszövegéből értesülünk.) Persze a kötet fontos eszköze az ismétlés, feljebb is láttuk, hogy a vizuális hasonlóság is képes egyfajta ismétlésretorikai, rímhelyzetszerű hatást kiváltani. Ám nem mindig működik termékenyen. Az anagrammatikus és egyéb szójátékok hatása az ismétlésekkel, ahogyan a befogadó kiismeri a működésmechanizmust, elinflálódik. (Kénytelen vagyok mégis kísérletet tenni arra, hogy a kép nélkül idézzek: „Eggyé válás / Egy év, válás”, „Terápiázol / Én rápiázok”, „Közös telek / Külön nyarak”, „Földön kel / Kelenföld”, „Illatos út / Utas, illat”, „A vágy villamosa / A villamos vágya”, „Tarja salgón / Salgótarján” stb.) Viszont amikor ugyanazt a kávéscsészét skicceli többször, a különböző feliratok és a különböző kompozíciók újabb és újabb értelmezési lehetőségekkel ruházzák fel, újabb és újabb szituációk vagy élethelyzetek rajzolódnak ki, vagy legalábbis sejlenek fel, vagyis a kávé, a csésze, a kávézás (stb.) újabb és újabb módokon válnak metaforikussá.
Alaposabb elemzést igényelne, hogy miként rajzolódik ki ebből a kötetből egy élettörténet, s hogy vajon lineáris-e – efelől vannak kétségeim. Mindenesetre családalapítás, gyerekvállalás, válás, berlini emigráció, közben alkohol és egyéb szerhasználat jelenetei sorakoznak. Komoly kulturális, irodalmi hordalékot is görgetnek Dés művei: többek között József Attilát, Szép Ernőt, Ottlik Gézát, Tennessee Williamst – de nem gondolom, hogy ez a vonatkozás tenné irodalmi művé ezt a könyvet. És rengeteg a nyelvi humor, amely nemcsak magyar, hanem olykor angol vagy német szójátékokra, sőt, a különböző nyelvek keverésére épít – persze ízlése válogatja, ez kinek mennyire vonzó. Mindenesetre az is biztos, hogy a humor segítségével sokszor nagyon komoly dolgokról beszél Dés. Némi szkepszissel vettem kézbe a kötetet, de hamar meggyőzött, a maga oldalára állított.
És hogy költészet-e? Még mindig bizonytalan vagyok.
Dés Márton: Dürüm és bánat, Okapi Press, Budapest, 2026. 196 oldal, 4990 Ft
Hozzászólások