Lakatos-Fleisz Katalin: Szabadulás
A szabadság egy olyan viszonyfogalom, amely az én és a környezet között lévő kapcsolódásból ered. Az egyén csak akkor nevezheti magát szabadnak, ha személyes és jogi értelemben vett korlátozottsága megszűnik. A szabadság hiánya gúzsba köti az embert, s minél jobban érzi ezt, annál inkább tör benne felszínre szabadulási vágya. Ebben a szabadulási vágyban az én önmaga lelki tájait járja be, ismeretlen úton poroszkál, tudatlansága oázisában szomjazik a megértésre, mert csak ezekkel együtt tud kiszabadulni onnan, ahol korlátozottnak érzi szabadságát.
Lakatos-Fleisz Katalin Szabadulás című könyve nem szólhat másról, mint az individuum kétarcúságáról. Egyrészről a szabadság hiányának elfogadásáról, a beletörődésről, amint azt megfogalmazza máris az első oldalon: „Ha már élünk csinálni kell valami értelmeset.” Másrészről – nem lázadóként (soha nem tudna lázadni) –, de emberi vágyként belénk kódolt szabadulási vágyról, ami úgy tűnik, abban a környezetben, ahol léteznie kell, sem testi, sem pszichológiai értelemben nem érhető el, s a vágy megreked a vágyság szintjén.
A kisregény alaphangulata igen nyomasztó. Erről a szerző annyiban tehet, hogy témaválasztásához ez a komorság, lehangoltság társítható, amelynek a megdöbbentő valóságábrázolás az oka. A Szabadulás atmoszférája: szorongató, fojtogató, terhes, gyötrő, kínzó. Messze áll a móriczi Csibe-sorstól, de már közelebb a szerző egyik tisztelt írója, Borbély Szilárd Nincstelenekjéhez.
A regény legelején egy igazán szép epizódot olvashatunk, amikor a már régóta kinézett cukrászsüteményre gondol. „Ott volt mindjárt a vastag krémes szelet, és a tejszínhabbal töltött profiterol között.” S ekkor hosszas leírása következik valószínűleg a grillázstorta díszeleméről, egy karamellpillangó látványáról, amely megragadja a kislány képzeletét. Móricz mesélő stílusa, minden részletet kibontó árnyalatnyi tudása sejlik föl abban, ahogyan arról olvasunk, hogy a kislány otthagyja áhított karamellpillangóját – hogy később egy családi örökségből szerzett pénzszerzése után mégiscsak visszamenjen „lelki tett”-ének színhelyére, s megvegye végre a karamellpillangót. Egy banális figyelmetlenségből a pillangó nélkül csomagolják be neki a grillázs tortaszeletet. Kosztolányi lélektani műveinek hatása köszön vissza, de Lakatos-Fleisz Katalin költőien pazar prózanyelvén. Az elbeszélő pszichéjébe égett, ragadt ízek sorai következnek: „Nyelem-nyelem a könnyeim, roppan az égett cukor, mint az üvegszilánk, a dió és a mandula apró kavicsokként őrlődnek a szájban. Nyelem a könnyeim, édes-sós karamell. Fent a cukrászda felett kiteríti csillagmintás szárnyait egy óriás éjjeli pillangó.”
A Szabadulás énelbeszélője teljes szenvtelenséggel mutatja be az egyedüliséggel együtt élni kényszerülő önmagát kislányként, majd környezetét is. A regény valójában egy kétszereplős filmdráma, amelyben az egymást követő gyors snittek ugyanazon tárgy felé mutatnak: egy erősen traumatizált asszony és lánya egymásra utaltságára, két világ állandó diszharmonikus viszonyára, amelyben soha nincs nyugvópont. Akár a csehovi drámák: nem képesek (ki)utat mutatni állóvízszerűségükkel. A főszereplő személyes drámája ez: tudja, el kellene mennie, mégis marad, ahogyan a három nővér is. A Szabadulás főszereplőjének is meglenne a maga Moszkvája, de annyira terhelt lelkileg, olyan ki nem beszélt traumák hordozója, ami fogva tartja abban az otthonban, ahol igazából nincs is otthon. „Hogy úgysem tudsz elmenni innen, hogy mindig ez a haza, ha félsz, ha nem.”
Néhol előtrébe kerül az anyai szólam. Az a harsány hangvétel, ami az anyát jellemzi, bizonyos háttérismeret birtokában jobban érthető: „Itt van ez a pulya is a nyakamon – hallja meg anyja hangját –, még fel kell nevelni. De hiába akarták elvenni tőlem a sógórnőmék, ügyvédet fogadtak, hogy nem tudom ellátni. Csak megmutattam, hogy nem szorulok senkire.” Ez a téma később is felszínre kerül, mintha a szerző ebből kellene, hogy levonja fiatal életére vonatkozó tanulságát: az anya mindenek előtt: „Amikor még pulya vótál, sógornőmék ügyvédet fogadtak, hogy elvegyenek tűlem, mer’ én nem vagyok alkalmas a nevelésre. Csak mer’ én elvált vagyok, rám sütötték, hogy rosszféle is vagyok. Mi lesz így ebbűl a lyányból, mondta mindig nagynénéd, se templomom, se vallásom.” Kiderül, hogy az anya pólyástól kilopta a házból gyermekét, akit elvettek tőle, majd törvényes úton kerülhetett vissza hozzá. „Nem érdekelt éngem már azontúl egy ember se, csak az, hogy fel tudjalak nevelni becsületesen.” Ebből az anyai kitárulkozásból, a sok huzavonából lehet csak megérteni az elbeszélőnek az anyjához kapcsolódó, kívülről patologikusnak vélhető kiszolgáltatottságát. Azt a ragaszkodást, ahogyan egykor az anyja viszonyult hozzá, úgy érzi, kötelessége visszaadnia: hűséggel és alázattal kell fogadnia, és eltűrnie minden anyai szemrehányást.
„Csak azt a savanyú pofádat ne látnám – vetette oda olykor-olykor. Anya nem szeretett szomorúnak látni, pedig gyakran voltam szomorú.” Szomorúságáról soha senkinek nem tudott beszélni, mert falba ütköztek volna szavai. Helyette „két dologra ügyelt: nehogy eltörjön valamit, és nehogy megbetegedjen”. Egy lázas eset miatt merül fel benne egy mély gyökerű érzet, mely szerint: olyan, mintha több anyja lenne. Egy, aki nemcsak lázas állapotában simogatná, s szeretgetné őt, egy anya, aki sírni is tud, s egy, aki mindig ledorgolja, szidja, s mert hogy erősnek kell mutatkoznia, sosem sír. Egy hasonlattal próbálja mindezt megfogalmazni. Vajon ha egy takarójuk lenne, mi történne? Az anyja őt takarná-e be vele, vagy magára húzná? Kérdését nyitva hagyja.
A szégyen és a bűn azok a személyiségét determináló érzetek, amelyek már gyermekkorában beléje égtek: „A szégyen ellen egyetlen fegyver van, ha a szégyen kőtömbjeit porrá zúzzuk és történetté oldjuk fel. […] A történet egy kisgyerekkel kezdődik, akiből egyszer csak felnőtt nő lesz.” A bűnről pedig az atya hittanórai megjegyzését hallja minduntalan: „A bűn határa már maga is bűn.”
Hosszabb leíró rész után a zsörtölődő anyát halljuk, akinek nem fér a fejébe: miért tanul a lánya olaszul. Később értjük csak meg az anyai szív és ész „logikáját”, amikor a falu ráolvassa az asszonyra, hogy „örüljön, hogy van tehetsíge”. „Csak legalább találna magának valakit ott, abba a tanításba”.
„Ha visszagondolok, mindig is azt szerettem a legjobban, ha békén hagynak. Nagyon jól elvoltam magamban is, a gondolataimmal. A falubeliek azt mondták rólam, rendes lány, nem árt senkinek, de vad, magánakvaló. Egyesek azt mondták, nem is fog soha férjhez menni.” Ezek a lelki teherbírást mérő megjegyzések után fogalmazódik meg számára, ami már kislány kora óta érik benne, azóta, mióta saját együgyű nyelvén azt mondta: „A rokon, az félelmetes valaki.” A minduntalan szemrehányó, megalázni tudó rokonokkal, akikkel egy portán laktak, együtt már nem élhettek tovább; lépni kellett, s onnan menekültek el az első adandó alkalommal. Saját vályogházuk volt, ahonnan messze ellátni akár a magyar határig is, itt nem korlátozza a kert végét kerítés. „Itt a tekintetet a semmi határolja.” Felszabadultan, mégis filozófiába hajlóan éli meg ezt az érzést. „Ez, hogy van, ez a legtöbb. Annál többet, hogy valami van, nem mondhatunk.” Az olasz reneszánsz nagymesterek, Petrarca és Dante tartják fogva szellemét, miközben tanulmányi útra történő elutazásához komponálja bele regényébe az író Chopin cisz-moll noktürnjét. A regény mértani középpontján olvassuk a mű címszavát: „De hát a szabadulást vártam mindig is.”
Az író időfelfogása egy szemantikai síkon mozog a falusi miliőben létezéssel. Gyerek- és egész fiatalkorának gyűlölt-szeretett társa a tűz. Részletes leírást kapunk a tűzcsiholásról, annak ébren tartásáról. Az anya, ha lankad a tűz, azonnal azt vágja a fejéhez, „mer’ nem ott jár az eszed!”. S közben ekképpen mereng el: „És egyáltalán mi a különbség a szombat és a hétfő között? Az időt ugyanis csakis a várakozás tette idővé.” Majd a regény utolsó harmadában is visszatér ehhez a képhez: „Az időt a tűz tagolja. A reggeli fiatal lángnyelvektől a délutáni izzó, érett parázshalmokig.”
A főszereplőnek az íráshoz való vonzalma megkérdőjelezhetetlen: „A világ gondjai nem tudtak az írás gondjairól. […] akkor is írtam, amikor nem írtam.” Az írás tere intim tér számára. Majd a tanításba vetett hite ítéltetik kudarcra. Tanári pályafutása szalmalángéletű: nem volt képes fegyelmezni, ezért eltanácsolta a tantestület. Ám az ülésig, amíg elérkezünk, elhangzik egy súlyos mondat a narrátor szájából. A tanítás számára nem hivatás, hanem az életben maradás volt: „annyit érek én, hogy épp ne halljak éhen”. Felmerül benne: „Ha elmennék szakiskolába tanítani: ott igazán senki lennék, és ebben a senkiségben otthont találnék.”
Ekkor, a még egzisztenciájában is alul maradt fiatal nőnek férfias szerepet kell felvállalnia: a százéves ház tetőrenoválására lesz szükség. Ekkor tűnik fel a regényben a részeges Mezítlábas Lajos, aki nem is ács, hanem kőműves, meg a felsége, Fodrosszájú Ilka, aki meg holland ágyneműt akart rájuk sózni. Ezeken a megmosolyogtató beszédes neveken túl igazán nincs egyetlen mondata sem a regénynek, amelyen mosolyra húzódhatna el a szánk.
A főszereplő megpróbálja kiélni s átélni a szabadulás pillanatát. Ez akkor következik be, amikor világossá válik az, hogy lehet bárhol is, egy cserépkályhás, rozzant, lebontani való, alacsony szemöldökfájú házban is, a sötétben a számítógépével, nem tehet mást: kiszolgálja édesanyját, s ő maga is kiszolgáltatottságban és az anyjától való függőségben kényszerül élni, ám a gondolatait senki nem veheti el tőle, nem korlátozhatja. A test–szellem dichotómiájában együtt lesz jelen a testi rabság a szellemi szabadsággal. S ugyanakkor milyen másik kettőség teremtődik itt meg: egy Isten háta mögötti helyre befészkeli magát egy harmadik személy, ami először a telefon, később a számítógép. A ház roskatag falai tartják magukat, s ebbe a világvégi helyre egyszer csak beköltözik a Világ. Mindezt próbálja önmaga számára más aspektusból szemlélni a főszereplő, de az igazságon ez mit sem változtat.
Ahogyan az sem, hogy miként ítéli meg anyja lánya külföldi tanulmányútját. Még akkor is az anyjára gondol, lelkiismeret-furdalás gyötri: „hűtlen vagyok anyámhoz. A jóléttel, a minden rendben érzéssel elárulom őt […]. Az anyám iránti hűség egy-egy súlyos tömb, akárcsak a bükk vagy a gyertyán hasábjai. A napok súlyos hasábjai. Válogatja, pászítja, ölbe rakja az ember, pontosan adagolva, mennyit bír el egyszerre. Napi penzum. Ritmusa van, beosztása.” Többször hallja fülében csengeni anyja fejére olvasott mondatát: „Azt is nekem köszönheted, hogy egyetemet végeztél.”
Mindenről, amiről úgy gondolja, hogy érdemes elmondania, kimondja, a többit magával cipeli teherként. „Ha itthon vagyok, megtanultam csendben élni a titokkal, önmagam titkával, ami nem is titok, mert nem tudnám elmondani úgysem. Nincsenek szavak hozzá. Csodálkozom, hogy én vagyok az, aki minden reggel felkel, beszél. Az életben semmi nem jön rendbe, csak folytatódik.”
Lakatos-Fleisz Katalin regényének stílusát nagyban meghatározza költő mivolta. Hiába utal doktori témájára, Krúdy életművére, egy saját írói világot teremt meg az olvasó számára. Ez az írói hanghordozás túl van a 20. századi átpoetizát prózavonulaton. Csak most tűnik elő, szinte a semmiből, de máris úgy érezzük: beérkezett. Ilyen hirtelen jövő írói beérkezés mindig felcsillantja annak a reményét, hogy a földben még nem minden mag kelt ki. Ilyen bámulatos atmoszférateremtéssel csak egy kész író írhat: „A Kraszna-híd pillangószárnyai egyre közelebb jönnek, a parti megsárgult fűcsomók helyét, mint valami jutalom a kitartásért, egy keréknyomnyi földút veszi át… Messzire nyúló földek: napraforgók nehéz babafejükkel – valamiféle parancsszóra – egy irányba néznek. A vasúti sín vaslemeze nagyot döccen a kerék alatt, ahogy elhagyjuk az akácbozóttal, vadszederrel benőtt állomás málló falait…”
A regény szoros olvasatában tehát az alábbiakat látjuk: főhősünknek, aki valóban hős, állandó szorongással kell élnie, készenlétben, ugrani, anyja kívánságát teljesíteni. A narrátor csak tényeket közöl, nem minősíti édesanyja mondásait, hozzá való viszonyulását. A padlástérben egy könyvvel a kezében meghúzódó fiatal lány Julien Sorelt juttathatja eszünkbe a Vörös és fekete első lapjairól, aki a tetőn bújik meg, hogy olvashasson. A móriczi lélekábrázolás ötvöződik itt a Kosztolányiéval. Móriczcal tart rokonságot annyiban, hogy a természetrajz, az alföldi táj földszaga, poros útjai miként törnek be anya és lánya sorsába, a szekérnyomba való besüppedésből miért nincsen kiút. A narrátor mintegy sáraranyként csilloghatna a faluban, de nem értik tanultságát.
Lakatos-Fleisz Katalin neve – habár még ismeretlenül csenghet – egyre több könyvvel van jelen irodalmunkban. Öröm, hogy műveinek megjelenései felrajzolják őt a kortárs magyar irodalom térképére. A Szabadulás című kisregény olyan mű, amelyben már nem is a börtönéből szabadulni képes lélek mozgatja az írói szálakat. A lelki terhek cipelésétől nem tud megszabadulni, de erről már rég le is tett a főszereplő. Hanem hogy azt a környezetet, amelyben mégiscsak léteznie kell, amely kisszerűnek látja, hogyan tudja valódi vagy igazi énjét egy olyan dimenzióban elhelyezni, ahol viszonyítási pontok (anyja, a faluközösség, a doktori iskola stb.) nélkül is képes otthon lenni, mert tudja – erdélyiként még inkább–, hogy: azért vagyunk a világon…
Lakatos-Fleisz Katalin: Szabadulás. Kisregény és novellák, Holnap Könyvek, Nagyvárad, 2026.
Hozzászólások