A „kommunikáció materialitásai” (Hans Ulrich Gumbrecht) felé forduló értelmezések elszaporodásával egyre gyakrabban találkozni az irodalomértés fő csapásának szegezett váddal, hogy az, miként Richard Shusterman fogalmaz Deep Theory and Surface Blindness – On the Aesthetic Visibility of Print című írásában, vakká vált a textus „felszíne” iránt, figyelmét a „mélyben” rejtőző jelentések felé fordítva, avagy, jobb esetben, a hangzásra redukálva a költészet érzékiségét. Minthogy e vakság kiváltó oka, érvel Shusterman, mindenekelőtt az irodalmi szövegek vizuális mintázatokba rendeződése, e konvencionális mintázatok széttörésével, lebontásával, majd újrarendezésével „a látható ismét láthatóvá lesz”, s ezzel együtt feltárul a felszín mélysége és a mélység felszínessége, azaz a nyelv vizuális médiumának lényegi hozzájárulása az esztétikai jelek sokrétűségéhez és a jelentéstulajdonítás folyamataihoz. (Vö. Shusterman: Surface and Depth. Dialectics of Criticism and Culture, Cornell UP, Ithaca–London, 2002, 159–172.) A textus vizualitásának szubverzív újrarendezése, a vizuális irodalom gazdag hagyománnyal rendelkezik, amelyhez Második ismeretlen című 2015-ös verseskötetével Magolcsay Nagy Gábor is csatlakozott. A kérdés mármost az, hogy a szövegek materialitására helyezett hangsúly milyen strukturális jelentőséggel bír, és hogy mennyiben képes szubverzív erőként hatni a kötet szövegeiben?
A látható nyelvvel történő műveletek nem számítanak újnak Magolcsay művészetében, noha az első, 150° (Palatinus) címet viselő és igen tudatosan a történeti (kassáki) avantgárd irányába tájékozódó kötetéből még hiányoztak. E versek nem pusztán a vizualitás miatt tűnnek távolinak: örvendetes, hogy Magolcsay hátrahagyta az első kötetében megszólaló, óriásira puffasztott én magabiztos (néhol már-már romantikus) hangját és gyakran reprezentatív pozícióját, mely legalább annyira ismerős a klasszikus avantgárdból, mint amennyire komikusan hat napjainkban. A nyelv láthatóvá tétele felé vezető út egy jelentős állomása a 2014-ben Pántya Bea animátorral közösen a kArton Galériában berendezett Metanoia Park című multimediális tárlat, melyben Magolcsay (Papp Tibor-i) logo-mandalái kitüntetett szereppel bírtak. A Második ismeretlen vizuális költeményei nem a logo-mandalákhoz hasonló kombinatorikus struktúrák szerint szerveződnek, azoknál sokkal hagyományosabb, lineáris költeményekkel van itt dolgunk a nyelv grafikai komponenseinek felfokozott működtetésével, mely karakteres tipográfiai megoldások kivételesen igényes, hatásos, ám mértéktartó és letisztult megjelenése Szabó Imola Julianna munkáját dicséri.
Éppen ezért érdekes, hogy a kötet apropóján Magolcsay – és a nyilatkozataira rákapcsolódó recepció ugyancsak – lépten-nyomon már-már úgy beszél az „interaktivitásról”, az olvasói aktivitás megköveteléséről, mintha ezek a versek is a logo-mandalákhoz hasonló „több bejáratú versek” (Papp Tibor) volnának. Csehy Zoltán a fülszövegben „versgenerátorokról” és „saját képünkre szabható” líráról, míg a kötetről szóló kritikájában már „felnőtteknek írt »foglalkoztató könyvről«” ír (A megtestesült logográfia, Irodalmi Szemle, 2016/2, 83.). És valóban, a kötet szövegeinek nagy része sokkal inkább „rejtvényvers”, mintsem „versgenerátor”. Magolcsay pedig – kontaminálva az instrukcióira figyelő recepciót – pontosan a szövegek vizuális megformáltságának, pontosabban a kötetben uralkodó rejtvénystruktúrának tulajdonítja a sokat emlegetett interaktivitást egy vele készült, a SZIFonline-on megjelent interjúban: „néhány rejtvényverssel arra szeretném rábírni az olvasót, hogy beleírjon a kötetbe. Ezzel többek közt arra akarom felhívni a figyelmet, hogy a szerző versben megfogalmazott üzeneteinél legyen előbbre való egy az olvasó és a szöveg közti termékeny viszony kialakítása. Szerintem a befogadás különösen izgalmas és perspektívaváltásra ösztönző aktussá válhat, ha az olvasó a költeményt a saját írásjeleivel stigmatizálja, ráadásul úgy, hogy azzal újabb jelentésrétegeket tár fel. Így az olvasó egyszerre válhat interpretátorrá és egy kicsit társszerzővé is. […] Az interaktivitással azt akarom fizikailag is észlelhetővé tenni, hogy a lírai szöveg lényegében attól válhat igazán fontossá, hogy az olvasója odaadja magát neki, beleteszi magát.” (Kiemelések tőlem – Cs. B.)
Mindez nagyon jól hangzik, és egészen addig hihető is, amíg ki nem nyitjuk a könyvet, vagy bele nem gondolunk, hogyan is működik a rejtvény. A rejtvényversek ugyanis valóban bizonyos betűk beírására kényszerítenek, s a kötet többi szövegének többsége is hasonló logika alapján működik: a sorokból tipográfiai megoldásokkal (felnagyítás, megvastagított vonalvastagság) kiemelt betűk összeolvasása kiad egy új szót vagy szintagmát. Ez tehát a „stigmatizálás”, a „társszerzőség” és az „újabb jelentésrétegek” feltárása. De valóban az olvasó önodaadásához és egy „termékeny viszony” kialakításához, azaz valódi interakcióhoz vezetne mindez? Hiszen sokkal inkább instrukciók követéséről van itt szó (behelyettesítés, egybeolvasás) – akár a rejtvényfejtésben. Ugyancsak ez a rejtvénystruktúra az oka annak, hogy a szövegek megőrzik linearitásukat: a kiemelt és egybeolvasandó betűk vagy az üresen hagyott négyzetek (vagy az esetenként a számokkal felcserélt betűk visszaalakítása) mintegy leszögezik a szavakat, szintagmákat, sorokat. Összevetve például Papp Tibor vagy akár magának Magolcsaynak a kombinatorikus költészeti alkotásaival, a logo-mandalák új szókombinációk, új struktúrák létrehozására ösztönző szöveg/képeivel, a Második ismeretlen szövegei nem olvashatók minden irányból – nem „több bejáratúak”, amint a matematikában is megoldóképlet vezet a második ismeretlenhez. Ugyancsak a befogadói aktivitás ellenében működik a kötet végén található jegyzetapparátus, amely sok esetben magyarázza vagy akár el is árulja a megfejtést – elrontja a játékot.
A szövegek láthatóvá tett materialitása tehát éppen a linearitásnak, a hagyományos struktúrák rögzítésének lesz eszköze, az interaktív olvasat ösztönzőjeként méltatott rejtvénystruktúrák pedig mindössze a szerzői instrukciók követését teszik lehetővé: ahol pontosan lehet tudni, milyen betűnek melyik helyre kell kerülnie, hogy kiadja a megfejtést, melyet ráadásul jegyzetapparátus magyaráz, ott aligha beszélhetünk valódi interakcióról és „társszerzőségről”. Ez persze nem azt jelenti, hogy a kötet ne venné igénybe az olvasót, hogy ne kényszerítené újabb és újabb értelmezői erőfeszítésekre, ahogy azt sem, hogy ne járulna hozzá ezekhez a textus láthatóvá tett vizualitása. Én mindössze arra kívánok rámutatni, hogy a Második ismeretlen szövegeinek tipográfiai megoldásai egy igen korlátozott értelemben vezetnek olvasói aktivitáshoz (behelyettesítés, egybeolvasás), s hogy az olvasó önodaadásáról nem a grafikai komponensek, nem az anyagszerűség ki- és előállítása miatt beszélhetünk e szövegek esetében. Vagy, Umberto Eco felől: noha a szövegek játszanak a térközökkel, a vonalhosszúsággal és -vastagsággal, a betűk és hátterek színeivel és egyéb grafikai elemekkel, a rejtvénystruktúra kiegészítő/beleíró logikája nem ösztönzi az olvasót valódi komponálásra a befogadás során, azaz Magolcsay szövegei nem tekinthetőek „mozgásban levő műveknek” (mint például a logo-mandalái), hanem pusztán abban az értelemben „nyitottak”, ahogy minden mű nyitott, minthogy „ezernyi – megismételhetetlen egyediségét érintetlenül hagyó, ám egymástól eltérő – értelmezés lehetősége”. (Vö. Eco: Nyitott mű, ford. Dobolán Katalin, Európa, Budapest, 2006, 74.)
Ám egy másik értelemben nagyon is tágra nyílik e szövegek tere az olvasás során. Ez azonban a szövegek túlhajtott tropologikussága értelmében vett vizualitásnak, a merész és túlhabzó képalkotó szövegműködésnek tulajdonítható, valamint az összefüggések hiányának: az alakzatok, a szintagmák vagy verssorok között nyíló szakadékok láttán tótágast állnak a jelentéstulajdonítás aktusai. Folytatva Eco kategorizálását: Magolcsay versei egyfajta „szuggesztió-poétika” szerint íródnak és nyílnak meg: a „szuggesztió-poétikában a mű szándékoltan nyitott a használó szabad válaszával szemben, sőt mindenkor az értelmező érzelem- és képzelettöbbletével telítve valósul meg. […] [S]erkenteni kívánja a személyes világot, azt, hogy az értelmező a maga bensőségében reagáljon, mélységes, titokzatos konszonanciák szerint.” (Eco, i. m., 82.)
Az idézett interjúban Magolcsay a „kognitív szűrő kikapcsolásáról” beszél, a jelentések helyett a jelenlétről, egyfajta zeneiségről, valamint az abszolútum megragadásáról. Mindezek mögött ott munkál a kötet mottója Menyhay Imrétől, mely az emberi létezés „vertikális dimenzióját”, az abszolútum iránti nyitottságot „irracionálisként” és „transzcendentálisként” értelmezi (mely azonosítás persze minden filozófiailag képzett olvasónál kiveri a biztosítékot, a kantiánusok pedig különösen borzonghatnak a transzcendens és a transzcendentális lépten-nyomon történő felcserélésétől a kötethez kapcsolódó interjúkban és kritikákban, de hát ugye minek olvasnak ők annyit?). E dimenzió, olvassuk a mottóban, „nem közelíthető meg logikusan, mert nem érvényesek a kauzalitások, s a fogalmak elvesztik érvényességüket. Ez a dimenzió csak képzeletben, érzelmekkel és szimbólumokkal közelíthető meg.” (5.) Akármit is gondoljunk erről az állításról, ennek talaján egy kogníciót kioltó szuggesztió-poézist hirdetni mintha azt célozná, hogy kihúzza a talajt például a szövegek strukturáltságát érő kritikai megjegyzések alól. Arról nem is beszélve, hogy a „kognitív szűrő kikapcsolása” (akármit jelentsen is ez) megint nem vezetne aktív olvasáshoz, sem interakcióhoz: nem önodaadás, hanem önfeladás lenne ez, szellemi lefegyverzettség hangulatok és képek generálta tripek közben, ami persze érdekes feszültségben áll a rejtvénystruktúrák kötött instrukcióival, valamint azzal a korlátozott értelmezői térrel, melyet utóbbiak az olvasó számára nyitnak meg.
A kötet szövegei és az olvasó közötti „termékeny viszony” ugyanis éppen akkor alakul ki, ha nem kapcsoljuk ki a „kognitív szűrőnket” (ami persze amúgy is lehetetlen), hanem elmerülve a szövegek széttartó alakzataiban, változatos, egymásba játszódó képzetköreiben (a mágikus-mitikustól a tudományosig és a vallomásosan személyesig) – erős affektív telítettségükre és láthatóvá tett anyagszerűségükre is érzékenyen – olvassuk és értelmezzük őket. Magolcsay szuggesztív képei gazdag asszociációs folyamatokat indíthatnak el, szétvetik a jelentéstulajdonító aktusokat, újabb és újabb horizontok felé fordítják az olvasót, aki alig tudja összetartani a kitermelődő kép- és gondolatalakzatokat. A szövegek affektív hangoltsága is széles spektrumon mozog, hol meghitt-gyengéd: „testeden kigombolt nyár fényhegedű / hímző karnevál amíg nem vigyáz rád senki / bennem almáskertek csöndje virul” (Bio tattoo, 9.), hol lidérces: „mézcsík és kamrazaj valaki matat az egyirányú ajtón / valaki holt madárral kergetőz a kút körül” (Köd, 16.), hol kísérteties-sivár: „mert húgylében szűköl ez az emberpusztító vidék / mert harisnyagyárak szelleme szükséglakások éjdenevére vagyok” (AEB-komplexum, 36.) hangot ütnek meg. A játékba vont képzetkörök már jóval egységesebb képet adnak ki, noha Magolcsay sok helyről markol: a kissé romantikus, titkokat feltáró természetélményből, ezzel összefüggésben a mitikusból és a mágikusból (bizonyos versekben az animék világával összekötve), a Másik, a nő mitikussá nagyításából (Chava, Éva, Mária megidézésével), néhol a kortárs vagy a klasszikus kultúra felé tett gesztusokkal (hommage-ok például Kassáknak, Borbély Szilárdnak, Tarkovszkijnak) és természettudományos allúziókkal téve mindezt komplexebbé (mint a Fibonacci szekvenciák című szövegben, mely a kötet egyik legszebb grafikai megoldásával áll elő).
Magolcsay Nagy Gábor második kötete kivételesen igényes grafikai és tipográfiai megmunkáltságával felhívja ugyan a figyelmet a nyelv materialitására, láthatóvá téve a textus láthatatlanná süllyedt anyagiságát, ám a felszín e szubverziója mégsem bír olyan jelentőséggel a befogadás folyamata és a szövegek struktúrája szempontjából, amint arra sokszor utalás történt. A szövegek többségének rejtvénystruktúrája korlátozott teret nyit az olvasásnak, hiszen behelyettesítésről, kiegészítésről, egy megoldóképlet instrukcióinak követéséről van szó. Hasonlóképpen nem nyitja ki e szövegeket ez a struktúra: éppen hogy a tradicionális-lineáris poézis biztosítéka lesz a sorok vagy szintagmák helyhez rögzítésével. Magolcsay radikális képtermelésével, a szöveg kohézióját szétszakító, a lehetséges jelentésvázlatokat szétszóró és a személyes-bensőségest átmozgató szuggesztió-poétikával állítja kihívás elé és ösztönzi aktív értelmezői kontribúcióra az olvasót, s költészete ott válik igazán érdekessé, ahol ennek ellenére képes megőrizni a szövegek kognitív vagy affektív mezejének összetartottságát. És mikre lenne még képes ez a költészet, ha valóban felismerné és kihasználná a látható nyelv újrarendezésének szubverzív potenciálját?
Magolcsay Nagy Gábor: Második ismeretlen, AmbrooBook, Budapest, 2015.
(Megjelent az Alföld 2016/12-es számában.)
Hozzászólások