Perzselt a késő délutáni nap. Szájharmonikázva mentem keresztül a lucernáson. A vetés végében erdő kezdődött. Ahogy fölpillantottam, szivárványszín legyezőformák bomlottak ki a hígkék égen.
Volt ott az erdő és a lucernás között egy elvadult szőlő is, fehérre meszelt présházzal. Megint a napba néztem, és kinyílt a legyező, mint egy pávafarok.
– Hány éves is voltál, amikor megjelent az első regényed?
Szúrta már egy ideje valami a jobb lábfejemet.
– Huszonkilenc – válaszoltam rövid töprengés után.
Megálltam, leguggoltam, és kibányásztam a cipőm oldalából egy kóródarabot. Igyekeztem arra tartani a mezőn, ahol viszonylag gyéren nőtt a lucerna. De ott meg a száraz növényszárak szurkálták a bokámat.
– Miért ölöd meg a hőseidet?
– Nem mindegyiket öltem meg.
Nevetés harsant a nézőtéren.
Elvettem a tenyeremet a harmonika hátuljától, és éles visítássá hajlítottam egy összhangzatot. Fölpillantottam a mérgeszölden bolyhosodóerdőre. Hosszúkás szivárványlegyező.
– Tényleg nem ölöm meg mindegyiküket.
Visszafogottabb nevetés.
– Maguktól is meghaltak volna. Ti is meg fogtok halni mind.
Kipillantottam a közönségre.
– Én is.
Ránéztem a moderátorra.
– Vagy az irodalmi hősök szerinted örökké élnek?
Beszélgetőpartnerem zavartan vigyorgott. Kedves fiú volt. Frissen borotvált arc, szemüveg mögé bújtatott, fürkésző tekintet.
– Az egyik kritikusom írt valami olyasmit a Folyamistenről – folytattam –, hogy reméli, a regény utolsó mondatát ironikusan gondolta a szerző. Kölcsönvehetem egy pillanatra? – böktem az alacsony asztalon fehérlő kötetre. Hiányzott róla a védőborító, a könyvjelzője kívül lógott.
– Persze – bólintott a moderátor.
– Nem tudom fejből a zárómondataimat.
Elszórt kacaj.
– Tehát, így szól: Ami a helléneknél, rómaiaknál a Sors volt, a keresztényeknél a Sátán; milyen nagyszerű, hogy nekünk már egyiktől sem kell tartanunk.
Megint be kellett látnom, hogy kissé affektálva olvasok föl. Vagy ha nem affektálok, akkor hadarok, ami talán még rosszabb.
– Látom, te is aláhúztad. Igazából nem is ez a regény utolsó mondata, hiszen van még utána egy vers – mondtam álmélkodva.
– Kulcsfontosságú mondat.
– Én ezt itt véresen komolyan gondoltam – néztem ki megint a közönségre.
Vijjogni kezdett egy vércse. A hátam mögül hallottam. Kerestem a tekintetemmel, aztán megláttam; jó magasan keringett, túl az akácoson. A finomabb hangok után megint élesen megvisíttattam a harmonikát.
– Kifejtenéd ezt bővebben? Mármint, hogy pontosan mit jelent neked ez a zárómondat. Vagy nem zárómondat.
– Most már semmit – válaszoltam közönyösen. – Egy egyszerű ténymegállapítást.
Válaszolt a vércse.
– Most már valami egészen másban vagyok.
– Megtudhatjuk, miben? – kérdezte őszinte kíváncsisággal a beszélgetőpartnerem.
Szuszákoltam egy darabig a harmonika legalsó lyukába, aztán kiszívtam egy egészen magas ívű hangot.
– Maradt a sors. De már nem a sátánnal vagy a maga leértékelődésével összefüggésben. – Szünetet tartottam. – Megbizonyosodtam róla, hogy nekem van sorsom, és kész. A többiek meg le vannak szarva.
– Akkor most magadról írsz?
– Lehet mondani. – Kinéztem a közönségre. – Sors és fikció kapcsolata érdekel. Ezek itt most mind kisbetűvel vannak.
– Hogyan? – nézett rám udvarias értetlenséggel a moderátor.
– A Folyamisten végén nagy S-sel írtam le a Sorsot és a Sátánt.
– Miért? És most miért a kisbetű?
– Hadd folytassam onnan, ahol az előbb abbahagytam – feleltem. – A két fogalom egymás elleni kijátszásában vagyok érdekelt. A küzdelmük érdekel. Sors versus fikció. Ez a két dolog nálam össze van láncolva. Egymást feltételezik. Szeretve gyűlölik egymást, mint a szüzességüket együtt elvesztő kamasz istenek.
– A regényben, amin jelenleg dolgozol – nyomatékosította kissé tudálékosan a beszélgetőpartnerem.
– Így van – bólogattam.
– Van ennek azért valami posztmodern… – a moderátor összeráncolt homlokkal kereste a megfelelő szót, aztán kibökte: – stihje, nem?
– Ugyan, hol van már a posztmodern? A posztmodernt én megeszem, megemésztem, kiszarom.
Néma csönd volt a teremben, ami akár azt is jelezhette, hogy ezzel a kijelentéssel azért túllőttem a célon.
– A lehetséges életpályáim lesznek itt kibontva. Amelyeknek megvolt a lehetősége, hogy valósággá legyenek. De végül nem lettek azzá. És megint előjönnek az álmaim, mint a Folyamistenben. Hadd olvassak föl egy verset.
Fölvettem az asztalról a válogatott verseim kötetét, a tartalomjegyzékhez lapoztam, aztán a Slovenskievro című költeményhez. Olvasni kezdtem, lassan, tagoltan:
Hová lesz egy le nem élt élet,
meg kell-e gyászolni azt a le nem élt életet,
hisz az enyém volt,
és nem akként vagyok most itt, kivé lett,
és nem látom be, ez mivé lehet.
Ahogyan a friss hó csikorog a cipőm alatt,
fogam ahogyan megcsikordul,
friss, ropogó,
és megcsikorgatom a fogamat;
ki veszt, és újra koldul,
és köszönöm, hogy láthatom magam,
hogy élek, így halottan:
élőn. Te zord, feltétlen,
meg-megcsikordulsz, mint fogam,
a hó, a hattyú lába dupla nyommal a jégkása-vízbe lottyan,
egyszer, kétszer, nyolcadszor is,
majd néhány szárnycsapás, és egy finom kanyarral
lefékezi magát.
Csak amikor nagyon szorít
a köd, akkor száll föl: csapkodva, láthatatlan.
– Ebben az időben még nem kezdtem nagybetűvel minden verssort – jegyeztem meg álmélkodva, majd becsuktam és visszatettem az asztalra a kötetet.
– Van ennek jelentősége? – kérdezte a moderátor.
– Minek? A kisbetűvel kezdésnek?
– Igen.
Elbiggyesztettem a számat. – Biztosan. Vagy nincs. Nem tudom.
Ittam egy kortyot a boromból. Karakter nélküli tömegtermék volt, túl gyümölcsös, jellegtelenül gyümölcsös, csak hogy valamivel leplezze a közönségességét. Ez volt a legelfogadhatóbb fehérbor a büfé kínálatából.
– Nézd – folytattam –, ha nagyon sarokba szorítanának, azt mondanám, hogy ezt az új könyvet én valamiféle intelligens képződményként képzelem el. Élőlényként. Nem pusztán szimbolikusan, hanem igazából – nyomtam meg a végét. – Valami olyasminek, ami mindent fölzabált, ami nem lettem, csak lehettem volna.
A narrátor bólogatott, mint aki mindent ért. Följogosítva éreztem magam, hogy folytassam a monológot.
– A második verseskötetemet, a Fehér Daloskönyvet én testetlen könyvként képzeltem el annak idején, egy könyv ideájának, persze erős összefüggésben a benne lévő szerelmes versekkel, amelyekben a szerző mélységesen vágyódik egy testre, egy valódi testre. Történetesen egy lány testére. Elérhetetlen a számára. Ezért is volt, hogy nem akartam fizikai formában megjelentetni ezeket a verseket, ezért tettem ki őket az internetre.
– A saját weboldaladra.
– Igen. Akkoriban még nem indult be nálunk az e-könyv biznisz, és táblagépek sem voltak a piacon. Miután többen jelezték, hogy nem igazán szeretnek monitoron verseket olvasni, végül is föltettem az oldalamra PDF-ben is a kötetet, hogy egyszerűbb legyen a nyomtatás. Amivel tulajdonképpen beismertem a kísérletem kudarcát, legalábbis praktikus szinten; elvi szinten nem. Később aztán, amikor megkeresett egy kiadó, már én is akartam, hogy a Daloskönyv könyvalakban is kijöjjön. Akkor már mindegy volt.
Vártam kérdésként a miértet.
– Csak e-könyvként adod ki az új regényt? – kérdezte a moderátor.
– Nem, dehogy. Könyvtárgyban gondolkodom. Olyan könyvtárgyban, aminek van egy őspéldánya. Ami még nem könyv. Már nem könyv. De beszéljünk inkább másról, jó? – mondtam elbizonytalanodva. – Erről a formaproblémáról nem nagyon akarok most többet mondani.
– Mert még nincs kész a regény?
– Így van – hódoltam az éleslátásnak álcázott empátia előtt.
– Rendben. Említetted az előbb az álmokat mint analógiát. Mint a meg nem élt történeteid analóg formáját.
Bólintottam. Ittam egy korty bort. Aztán fölvettem az asztalról a Folyamistent. Míg lapozgattam a könyvet, azt mondtam:
– Megint a Folyamisten epilógusából fogok olvasni, mint az előbb. Abból az epilógusból, amit többen kidobattak volna velem a könyvből – mondtam mosolyra húzódott szájjal. Hadarva kezdtem bele:
– Az álmok kollektív emlékezete sem szükségtelenebb, sem valószerűtlenebb, sem fiktívebb nem volna, mint magáé a történelemé. Már csak azért sem, mert emez folyamatosan át- és átüt az utóbbin; jobbára láthatatlanul, de ha itt és ott mégis valamiféle nyomot hagy, úgy rögtön azt a benyomást kelti, hogy kettejük közül az övé a folyamatos mély szólam. Kettejük alkalmi és radikális egymásra másolása, a tiszta ész álma persze szörnyeket szül; avagy a természetben rögzött babona társadalmi manifesztálódását. Az álomkollázs megmintázása során az merült föl bennem, ugyan miért ne tekinthetném a mindenkori társadalmat puszta fikciónak, sőt, koholmánynak, amit gyáva írók ötöltek ki, valahogy úgy, mint a kultúra fogalmát a görögöket feltétel nélkül csodáló latinok.
Becsaptam a könyvet.
– Én bátor író vagyok – mondtam. – Most már tényleg bátor vagyok.
Mintha csak magamnak bizonygatnám.
Fölértem az elvadult szőlő aljáig. Egy rézsűs vadcsapáson átvágtam a nadrágom után kapkodó szederindák között.
– Hallhatunk valamit ebből a készülőszövegből is? – kérdezte a moderátor.
– Persze – feleltem.
(Megjelent az Alföld 2017/1-es számában.)
(Borítókép: Bárkaonline)
Hozzászólások