Él a biológia tudományában egy kifejezés a nyolcvanas évek óta, a „kiterjesztett fenotípus”. Az idea (extended phenotype) Richard Dawkinstól származik, és arra utal, hogy az egyes egyedekhez olyan erősen hozzánő a mikrokörnyezetük: az eszköz, amit rendszerint használnak, a konstrukciók, amelyeket maguknak alkotnak (legyen az bármiféle építmény, viselkedési modell vagy a gondolkodás eszközei), hogy azt testének organikus elemeihez hasonló, elmaradhatatlan részének kell tekintenünk. Ezek a konstrukciók jó része átörökített, s nemcsak az egyes egyedek alakítják azt, de azok is visszahatnak az adott faj evolúciójára. A fenotípus ilyen kifejlett konstrukciójának tekinthető az ember világában a gondolkodás moduláris eszközeként felfogott, átöröklött és folyamatosan alakított, mentális környezetnek tekinthető kultúra és nyelv is.
Az elképzelést olyankor érezhetjük nagyon találónak, valahányszor mesteri eszköztudás birtokában született művészi teljesítménnyel találkozunk. Hiszen úgy érezzük, hogy valósággal eltűnik a művész (zenész, festő, költő stb.) és eszköze között a testhatár. Egy zongoravirtuóz esetében úgy érezzük, a billentyűket úgy kezeli, mint más a lélegzetvételt; aki látott már képzőművészt alkotás közben, tudja, eszközei épp olyan könnyedséggel engedelmeskednek a gondolatainak, mint a keze; szépirodalmat olvasva pedig az a felismerés hoz zavarba, hogy a szövegben beszélő nyelv egyszerre a beszélőn kívüli, játékba hozott anyag és mégis leválaszthatatlan a beszélőről, ráadásul egymásra hatásuk olyan egyidejűségben történik, hogy megállapíthatatlan, melyikük is valójában a beszélő és melyikük az elbeszélt.
A kiterjesztett fenotípus fogalmával ilyen értelemben természetesen bármilyen, mesteri tudás birtokában született kötet kapcsán előhozakodhatnánk. Ami miatt Géczi János Törek című kötetét olvasva ez mégis indokoltabb lehet az átlagosnál, az az, hogy a Törek beszélője, elbeszélt világa és beszédmódja éppen abból a fénytörésből mutatkozik a leginkább különlegesnek, amely az átöröklött (költői) nyelvet az alakíthatósággal szemben alakítóként, visszahatóként érti: a versben beszélő én meghatározó környezetének minduntalan a nyelv és a szöveghagyomány fizikailag érzékelt világa mutatkozik, a beszélő én legszemélyesebb fájdalmai a megkerülhetetlen nyelvbe ágyazottság üvegén át érzékelődnek. Olyannyira, hogy azt mondhatjuk, hogy a 34. Törek sorai: „teremtette / az univerzum az embert, / hogy önmagát megfigyelje.” bátran parafrazeálhatóak a kötet ars poeticájának megragadására: a költői nyelv teremt itt egy beszélőt, hogy rajta keresztül önmagát figyelje meg és önmagáról beszéljen.
A kötet első verse, a képvisel jelzi az egész kötet poétikai tétjét. Az eszközként, referensként használt, köznapi nyelv világából itt máris megtörténik az átlépés a költői nyelv univerzumába. A földről való elstartolás pillanatai ezek, a szerző jegyzetének köszönhetően, mely jelzi a kötetben szereplő versek eredeti megjelenési helyét, s így egy korábbi szövegvariánssal összevethetjük, „élőben követhetjük” és figyelhetjük meg, ahogyan a vers nyelve elszabadul a gravitációtól, a szavak eloldódnak referenciájuk súlyaitól, hogy mint nyelvi objektumok váljanak a szemlélés tárgyává. Lebegő világba érkezünk, ahol a szavak „üres” formáját vehetjük szemügyre: „amikor a mondatba préselt lenyomata / mondja el mindazt, / amely a rózsa, / ami hol piros, / hol sárga / hol pedig ,.” ahol a mondatból hiányzik az alany vasmacskája: „Akkor nem sejlik többé elő, / mily széles kanyarokkal / és hogyan kígyózik át a sötét tölgyerdőn.”, s ahol az utalószavak (amikor-akkor) semmi mondaton kívülire nem mutatnak, hanem a szöveg belső szerveződésének tájékoztató pontjaiként funkcionálnak. S ha előbb a „rózsa” szó áttetsző testén keresztül vettük szemügyre lehetséges referenseit („hol piros, / hol sárga, / hol pedig fehér”), a vers a szavak fizikai tulajdonságának másik oldalát is megmutatja: „Egyetlen szóval bármi eltakarható, / válik a káosz olyanná, / mintha a kozmosz, / mintha a várt alkalom, / az esemény volna, / amelyben örömét leli a tömeg a téren, / a vérpad előtt.” Míg az előbbi esetben az áttetsző, üres szótest mentes mindenféle etikai tartalomtól is: („Ilyenkor nincs bűntudat.”), a szavak másik, elfedő tulajdonsága azonnal invokálja a nyelvhasználat politikai, hatalomhoz és erőszakhoz láncoló béklyóit. „A törvény csupán az, amelyet hóhér-szavával / a martalóc képvisel.” Ha a vers nyitánya mindannak a vállalásnak, amit itt a nyelv saját tudásáról elbeszélni kíván, ámulással teli utazásra vállalkozunk a továbbolvasással.
A huszonhét verset tartalmazó kötet nem tagolódik ciklusokra. Szerkezetének a kötet címét is adó Törek-ek közé ékelődése ad valamiféle visszatérő szabályosságot. A törek szó jelentését illetően valamelyest hagyatkozhatunk anyanyelvi megérzéseinkre is, de szerencsére a fülszöveg kisegít bennünket, olvasókat: a törek a gabona cséplése után maradt töredezett gabonaszárak összessége, melyek között elvétve üres gabonafejek is akadnak, s így szolgálnak a szarvasmarhák eledeléül. A Törek cím alatt jegyzett, sorszámmal ellátott szövegek töredékes versek, versforgácsok – könnyen érthető tehát az analógia –, az üres gabonafej azonban már költőibb kép, sőt, a kötet nyelvpoétikai reflexióinak igen mély rétegeibe vezet. „Értelme nincs a nyelvnek / csak annak, aki a nyelvhez tartozik” – mondja ki a 40. Törek, a 97. számú pedig: „idővel vettem észre, hogy a pohár, / túl azon, hogy az összes fényt átengedi a testén / mely érkezik a csillagokból, a tűzvészből, gyertyalángból / a kezem mellett, bármely italt magába fogad”. Nehezen álljuk meg, hogy ne kezdjük el hosszasan citálni a kötet nyelv- és költészetfilozófiai szempontból releváns sorait, melyek különlegességét éppen az adja, hogy nem a filozófia leíró, hanem a költészet teremtő nyelvén szólalnak meg, azaz nem csupán állítanak valamit, hanem egyidejűleg meg is történik általuk, amit állítanak.
Mert itt, átlépve a nyelv univerzumának súlytalanságtól szédületes világába, a valóságra való vonatkoztathatóság zéró fokán is van történés, tisztán a nyelviségben. Például ilyen egyszerűséggel: „Tolnai-versből érkezik / a karsztról az aranysakál / s a Géczi-sorba távozik”. Vagy ez, a szubsztancia és forma ok-okozati vagy kronológiai szétszálazhatatlanságát lenyűgöző tömörséggel felmutató mondat: „Tölcséreket fújnak petúniák”. Minél többször olvassuk el ezt a mondatot, annál jobban elszédülünk, akár a farka hegyét kergető kutya. Hiszen „[a] végéhez közel a kezdet” (80. Törek). A gyakran alkalmazott rondó forma, a „köröcskézés”, s a kötet egészének körkörös szerkezete („kis túlzással szólva egyetlen hatalmas rondóvá szerveződő roncsolt rondósorozat”, ahogy Csehy Zoltán állapítja meg a kötetről) nem külső dísze, hanem lényegi szervezőeleme ennek a szövegvilágnak, amely referenciális pontjait minden nyelven kívüli helyett a nyelv és a szöveghagyomány dimenziójában jelöli ki önmaga számára.
Ez az önmagába forduló, fraktálszerűen kibomló dimenzió egyfelől a sok metapoetikus szöveghelyzetben nyilvánul meg, s ennek velejárójaként a nyelv fizikai környezetként való ábrázolásában: „lepottyan az ég, ez a ringlószilva. / Ahol volt, nem maradt más, csak a szófolt, / ahogyan ott marad a lengés, ahol volt a hinta.” (27.) „Ahogyan ott marad a lengés egy pillanatra, / ahol szállt a hinta.” S amilyen hamar hozzászokunk ahhoz, hogy létigét úgy lehet arrébb tenni ebben a szövegvilágban, mint egy padot, olyan kíváncsian fordulunk afelé, hogyan képződik meg és viselkedik az én és a személyesség ebben a nyelvuniverzumban. A személyesség ugyanis, várhatóan, egészen másféleképpen szólalhat itt meg, mint az alanyi költészetben. A Törek személyessége alapvetően nyelvbe ágyazottságában artikulálódik. A megrázó élmények a nyelviség eseményeként értődnek, akár egy szeretett személy halálos ágyánál állva: „Az ilyen masszív nyelvtani helyzetek / teszik lehetővé számomra / hogy átadjam a kert félig nyílt, végső virágát” (Láttam), mint ahogy a legintimebb szeretetviszonyok is a nyelvtani relációkban értelmeződnek: [„Vagyunk, mint ige és főnév, alany / és állítmány geminije” (29. Törek)]. Ugyanakkor arról is tud ez a szövegvilág, hogy az én nem pusztán nyelvi hely, nem csupán a nyelvi struktúra koordináta-rendszerében kijelölődő pont, hanem rajta kívüli létező is. Két emlékezetesen szép szövegszakasz beszél személyesség és nyelv viszonyáról, mint két külön dimenzió kapcsolatáról. „Mondd el, milyen a mélybe lejutni, / miként szedik össze a sorok tárnáiból, / ahogyan áthaladnak bennünk, a terhüket / a mondatok, mielőtt felszínre jönnek!” (28. Törek) A 60. Törek nyelv és személyesség viszonyát egy egyszerre racionális-fizikai és mélyen metafizikus sorban világítja meg: „Nem lesz belőlünk / egyéb, mint beszéd. / Annyi leszünk, amennyi az ősünk, / a lehelet.”
A nyelv birodalmában zajló elragadó utazásunkat csak néha zavarják meg tankönyvi olvasmányainkra emlékeztető posztmodern premisszák („Maga a szöveg a pokol, / ha olvasója nem alkotja jelentővé.” – A pokol). Olyan olvasási élményben részesít, amelyből ólomsúlyúnak érzett, szédelgős lépésekkel lehet csak visszatérni hétköznapjaink nyelvi-fizikai világába.
Géczi János: Törek, Kalligram, Budapest, 2016.
(Megjelent az Alföld 2018/1. számában.)
Hozzászólások