Olvasó
Véletleneket keres,
néha maga is eszközük.
Engedni se kell,
elég nem ellenállni,
és akkor belülről láthatóak,
mint a kés.
De mi van, ha a penge a vajban
fontos szervet ér?
Lemondania épp erről?
Hiszen mennyi szögből
látszik minden másnak!
*
Már az is csoda,
hogy mást is lát, mint a fehéret és a feketét.
Igaz, olykor az egész csak dereng,
mint a szürke ég előterében
a fák kétdimenziós koralljai.
Néha valamit, amiről azt hiszi,
hozzá jobban szól,
mint a többiekhez,
de ilyet szinte soha.
*
A betűk pontatlan perforációja mentén
feszegeti a be-beszakadó tapasztalatot.
De ez sem tart soká, mert nem lehet
a felületen megtalálni a gömböt,
amelyen mindennek át kell férnie.
Körző
Visszatükörző pillanat.
Valami sírás fojtogat.
Nem fojtogat, eszembe jut.
Majd ez is az eszembe jut.
Más is, ez is, az is, amaz.
A romhalmaz-alapanyag.
A rommezőn a rompipa.
És szól a papírtrombita.
Az áldomás, az eldobás.
Az elvakult elvalkotás.
Az okulás, az okolás.
Levakarás, bevakolás.
A romszájban a rompipa.
Tarára-rumpa-rumpapa.
Az újat őrző pillanat.
Maradni nem azért marad.
Van
A dombon a futók szakadatlanul végzik
trappolós szertartásukat.
A mellvéden egy lassabb szekta tagjai helyeslik a kilátást,
mögöttük a zászló csapdába esett papírsárkányként
próbálja lerázni, levedelni magáról a szelet.
Hátul az emlékmű gránithasábja dacol a pillantásokkal,
mint egy időgyár idomtalan ipari műemléke.
Lent gyűrött kőzetrétes,
fent felhők tiepolói knédlitömbjei.
Minden van, és csak van,
mint amikor nem szárad ruha,
nem ázik tea, nem hízik malac az ólban.
(Megjelentek az Alföld 2018/2. számában.)
Borítókép forrása/source of cover: Wikimedia Commons.
Hozzászólások