A múlt a jelenben

A rendszerváltozás óta a legkülönbözőbb témákhoz kapcsolódva és a legváltozatosabb formákban merül fel újra és újra annak kérdése, hogy mit kezdjünk az el­múlt diktatórikus rendszerek politikai és mentális örökségével. Különösen a két vi­lágháború közötti időszak és a Kádár-korszak értékelése körül bontakoznak ki éles viták, míg maguk az átmenetek, az 1918 és 1920, az 1945 és 1948 közötti időszak, valamint maga az 1989‒90-es rendszerváltozás jelentőségükhöz képest lé­nyegesen kevesebb figyelmet kapnak. Az, hogy a terhelt múlthoz kapcsolódó vi­ták állandóan fellángolnak, nem csak arra utal, hogy a múlttal való szembenézés esetében elsődlegesen egy olyan folyamatról van szó, amely természetéből adódóan lé­nyegében lezárhatatlan, hanem arra is, hogy az emlékezetpolitika a szimbolikus politizálás egyik legfontosabb területe, ahol az értelmezési hatalomért ál­landó harc folyik. Az értelmezési hatalom legérzékenyebb, ideológiailag leginkább átitatott és érzelmileg leginkább túlfűtött területe a múlt, amely identitások alapjául és a történeti folytonosság megalapozásának kiindulópontjául szolgál. Egy olyan politikai közösség történelmében, mint a magyar, amely számtalan törést, kisebb-nagyobb rendszerváltozást élt meg az előző évszázadban, ennek különösen nagy jelentősége van. Ugyanakkor tény, hogy az értelmezést övező minimális konszenzus hiánya állandó deficitként jelenik meg, amelynek leküzdése lehetne ugyan eminens politikai cél, de mindaddig, amíg vannak olyan politikai csoportok és irányzatok, amelyek ezekből a szimbolikus konfliktusokból és mesterséges szem­beállításokból közvetlen politikai előnyöket képesek kovácsolni, addig illúziónak tűnik ennek el­érése. Egy minimális konszenzus nem jelentené természetesen a vi­ták végét, de se­gíthetne bizonyos alapfogalmak és alapértékek tisztázásában, hogy a viták értelmes mederben folyjanak, és ne csupán a politikai ellenfelek megbélyegzésére szol­gáljanak. Ehhez a politikai szereplők önmérsékletére, a civil társadalom nyitottságára és a tudomány felvilágosító elkötelezettségére lenne szükség, ami azonban jelen körülményeink között meglehetősen nehezen elképzelhető.

Ezzel együtt a tudományok nem kerülhetik meg azt a feladatot, hogy a múltról és annak politikai vetületeiről a maguk eszközeivel számot adjanak, miközben nem rendelik alá magukat közvetlen hatalmi érdekeknek egy olyan politikailag minden tekintetben nagyon érzékeny területen, mint a történetpolitika. Ha a területet diszciplinárisan be akarjuk sorolni, akkor az valahová a történet- és a politikatudomány területei közé esik; előbbi a közelmúlt eseményeit rekonstruálja, utóbbi pe­dig annak politikai felhasználását vizsgálja, miközben egyik sem lehet meg a má­sik eredményei nélkül, tárgyaik, illetve kölcsönhatásaik tekintetében. Ungváry Krisz­tián A szembenézés hiánya. Felelősségre vonás, iratnyilvánosság és átvilágítás Ma­gyar­országon 1990–2017 című könyve egy, eme különböző szempontokat egyesíteni kívánó vizsgálat eredményének tekinthető. A szerző arra vállalkozik, hogy a magyar múltfeldolgozás módjait, sikerét és főleg sikertelenségét a közelmúlt politi­kai botrányainak krónikáin keresztül mutassa be, és rávilágítson a feltárási folyamatok kezdettől fogva ellentmondásos voltára. A könyv első fejezetei az iratnyilvá­nossággal, az átvilágítással és a múltfeldolgozás büntetőjogi szempontjaival foglalkoznak. A második rész esettanulmányokat tartalmaz, amelyek csak részben képezik a múltfeldolgozás tárgyát, sokkal inkább bizonyos pártállami mechanizmusok működésére világítanak rá, és ennyiben jobban megfelelnek a szerző szakmájából fakadó tudományos kompetenciáinak. Számomra a két utolsó fejezet, A „Máté” fedőnevű bizalmas nyomozás és A medence sötét oldala mutatják fel a szerző kutatásának eredeti vonásait, jóllehet a bemutatott és elemzett esetek nem elsősorban po­litikai természetűek, hanem köztörvényes bűncselekmények. Ezekkel kapcsolatban ugyan nehezen értelmezhetőek a szembenézés hiányának politikai és társadalmi vetületei, de talán mégis ezek világítanak rá leginkább a diktatúra bizonyos diszkrét és képmutató mechanizmusaira.

A kötet elején szereplő fejezetek ezzel szemben magára a múltfeldolgozás fo­lyamatára, ennek törvényi hátterére, illetve ezek nyomán deficitjeikre reflektálnak, jóllehet, ezeket többnyire az úgynevezett „ügyekre”, azaz közéleti botrányokra szű­­kíti le, amelyeknek kontextusát általában elnagyolja vagy nem világítja meg kö­zelebbről. A kötetben felsorolt „ügyek” véleményem szerint a múltfeltárás szempontjából valóban jellemzőek, de semmi esetre sem a legfontosabb szempontot je­lentik. Ungváry ezek kapcsán – helyesen – arra az alapvető ellentmondásra hívja fel a figyelmet, hogy „a magyar társadalom múltfeltárásban érdekelt része két ma­lomban őrölt. A sortűzperek és a jogi felelősségre vonás ügyeiben aktív jogászok […] egyáltalán nem foglalkoztak az iratnyilvánosság kérdésével, sőt nem is kapcsolódtak azokhoz, akiket ez érdekelt (nem jelentettek meg velük közös publikációkat, nem szerepeltek velük közös konferencián stb.). Egyáltalán nem foglalkoztak a náci-nyilas bűncselekmények felkutatásával sem, […] holott a totalitarizmus-teória jegyében mindkét szélsőség ellen egyaránt fel kellett volna lépniük. Azok vi­szont, akik az iratnyilvánosságot szorgalmazták, érdektelenséget tanúsítottak a felelősségre vonás kérdésében vagy kifejezetten akadályozták azt. Ez a kölcsönös érdektelenség, sőt ellenségesség első látásra érthetetlen, hiszen iratnyilvánosság és felelősségre vonás elvileg szorosan összefüggő fogalmak.” (62–63.) Vitathatatlan, hogy ezek az ellentmondások, sőt ellentétek kezdettől fogva fennálltak, de véleményem szerint ezek összefüggései alapvetően mégiscsak esetlegesek, és semmi esetre sem feltételezik egymást. A felelősségre vonás mindig is egy általános, kö­zelebbről nehezen meghatározható igazságérzethez vagy politikai bosszúhoz kapcsolódott, de mivel a diktatúrából a demokráciába való átmenet egyben a jogállamiság elveinek érvényesítését is jelentette, az igazságszolgáltatásra bízták a történelmi igazságosság kérdésének megoldását, amelynek kapcsán azonban az szük­ségszerűen csődöt mondott. A büntetőjog minden fejlődése ellenére sem igazán al­kalmas arra, hogy a múlt bűneit megtorolja, mert ezekben az esetekben az államok és társadalmak nevében és állítólagos érdekében követnek el bűnöket, csak­hogy szervezeteket, mozgalmakat és pártokat be lehet ugyan tiltani, de megbüntetni nem. Megbüntetni egyéneket lehet, de ezekben az esetekben szinte lehetetlen pontosan megállapítani az egyéni bűnösség mibenlétét, és a felelősség körét ki­jelölni. Vajon elég-e valaki elítéléséhez, ha tagja volt egy szervezetnek? Vajon el­ítél­hető-e valaki konkrét ügyben, ha felelőssége sokkal inkább általános? Az alapvető ellentmondásosságból adódó bírói gyakorlat elsősorban abban nyilvánult meg, hogy ha valakire rábizonyították is a közvetett bűnösséget, a büntetés elfogadhatatlanul enyhe volt a bűncselekmény – mondjuk egy mészárlás vagy sortűz sú­­lyos­ságához – képest, miközben a közvetlen bűnelkövetők és végrehajtók mérlegelési lehetőségei általában korlátozottak és esetlegesek voltak ahhoz, hogy kon­krétan megállapítható lett volna a bűncselekmény szándéka.

Az iratnyilvánosság kétségtelenül fontos szerepet játszik a múltfeldolgozásban, különös tekintettel a diktatúrák működésének forrásaként, ugyanakkor a magyar múltfeldolgozásban valójában a politikai diszkreditálás eszköze volt, és így általában diszfunkcionális szerepet játszott. A „mutyijellegű ügynökleleplezés” (48.) ér­telemszerűen nem eloszlatta a homályt, hanem sokkal inkább növelte a zavarodottságot. A különböző politikai oldalak nem egyszerűen (meg)kerülték az iratnyilvánosságot, hanem az ügynökkártyát mindenkori érdekeiknek megfelelő helyzetekben játszották ki. Mindazonáltal egyértelműnek tűnik, hogy a politikát, a botrányokat kereső újságírókat és a tudományt kivéve a társadalom jó részét nem igazán érdekelte az akták nyilvánossága, és ez a fajta nyilvánosság sokkal inkább te­kinthető egy szűk elit ügyének, mintsem a társadalom egészének a terhelt múlthoz való viszonyát tükröző problémakörnek. A könyvben levezetett történeti szál elsősorban a jogi és a politikai aspektusokra koncentrál, miközben a társadalmi hatásokat jórészt figyelmen kívül hagyja. Ez persze részben magyarázható azzal, hogy a halogató hozzáállás vitathatatlan szimptómája az aktákkal való politikai taktikázásnak és a probléma kerülésének, de ezen túl pontosan mutatja a társadalom ér­dektelenségét is. Pedig a múltfeldolgozás nem lehet az elit ügye, annak le kell szü­remlenie a történelmi leckék példázataiból kiindulva az oktatáson és a mediális megjelenítéseken keresztül a társadalom mélyebb rétegeibe, különben a múltfeltárás öncélúvá válik, és semmilyen tekintetben nem szolgálja a demokratizálódást, amelynek eredetileg szolgálatába kívánták állítani.

Az Ungváry Krisztián által összefoglalt és szembeállított múltfeldolgozási lehetőségek – a büntetőperek az egyik, és a titkosszolgálati iratok nyilvánosságra ho­za­tala a másik oldalon – önmagukban nem váltják ki a múlttal való kritikus szembenézést. Már csak azért sem, mert ezek két nagyon különböző megközelítést mu­tatnak, de az összebékíthetetlenség nem elvi, hanem nagyon is direkt politikai, amennyiben előbbi inkább a jobboldalhoz, azon belül is az MDF-hez, utóbbi in­kább baloldalhoz, elsősorban az SZDSZ-hez kötődött. Mára ezek a különbségek tör­ténelmi távlatban egyre kevésbé tűnnek áthidalhatatlannak, de a kilencvenes évek elején ezek még nagyon is konkrét politikai állásfoglalásokat jelentettek. Fel lehet tenni a kérdést, hogy ha ezek a folyamatok sikeresebben zajlottak volna le a rendszerváltozás utáni Magyarországon, és a bírósági perek a bűnösök megbüntetéséhez, illetve az állambiztonsági tevékenység és a rendszer elnyomó jellegének fenntartása a közéletből való kizáráshoz vezettek volna, akkor vajon megtörtént volna-e a társadalom részéről a saját múltjával való szembenézés? Számomra meglehetősen kétséges, hogy ez a folyamat valamilyen általános megtisztulást és a de­mok­rácia iránti elkötelezettség növekedését eredményezte volna rövidtávon. A fen­­tiek alapján vitatható Ungváry Krisztián azon állítása, hogy a kollaborációs bű­nök nyilvánosságra kerülése megoldást vagy egyenesen katarzist jelentett volna a magyar társadalom számára (59.). Kinek és mennyiben hozott volna megtisztulást és megkönnyebbülést az iratnyilvánosság, a közéletből való kizárás vagy a büntetés? A múltfeldolgozás területén elért mégoly vitatott részeredmények nem hozták magukkal az érintettek és széles rétegek szembenézését, aminek következtében a ma­gyar társadalom többségének viszonya éppolyan reflektálatlan maradt saját múltjához, mintha ez meg sem történt volna.

A szembenézés hiányának megállapításában természetesen igaza van Ungváry Krisztiánnak, de ami az okokat illeti, véleményem szerint nem jó nyomon jár, amikor azt a perek sikertelenségére, a lusztráció félszívűségére és elsősorban a teljes iratnyilvánosság elmaradására vezeti vissza. „Ezzel a könyvvel az a célom, hogy bi­zonyítsam: a mai magyar politika deficitjei szorosan összefüggnek az iratnyilvánosság elmaradásával” (11.). Ennek alapján arra következtethetünk, hogy a ma­gyar demokrácia deficitjei a múlttal való megfelelő szembenézés hiányából adódnak. A helyzet valószínűleg nem ilyen egyszerű, és a korreláció sem ilyen közvetlen. Egye­nesen azt feltételezem, hogy a kettő közötti viszony éppen fordított: nem a szem­benézés a demokrácia feltétele, hanem éppen ellenkezőleg, a demokrácia a szembenézés feltétele. Nem a múlttal való kritikus szembenézés teremti meg a de­mokratikus elköteleződés feltételeit, hanem a demokratikus elvek és értékek megszilárdulása kényszeríti ki a múlttal való szembenézést. Természetesen minden or­szág más és más módját választja a múltfeldolgozásnak, ami általában a diktatúra minőségétől, időtartamától és összeomlásának módjától függ, éppen ezért lehetetlen egyetlen, minden politikai kultúra számára kötelező módon előírni a múltfeldolgozás módszereit és időbeli határait. Az általános tapasztalat mégis azt mutatja, hogy a legtöbb országban, így például a Német Szövetségi Köztársaságban, amely a „múltfeldolgozás világbajnoka” (Esterházy Péter), a terhelt múlttal való szembenézés csak a világháború és a diktatúra összeomlása után két évtizeddel kezdődött. Ez nem a látencia időszaka volt elsősorban, hanem ennyi idő kellett ahhoz, hogy a németek visszanyerjék azt a kritikai képességet, amellyel múltuk irányába fordulhattak. Először a 68-as mozgalmak résztvevői vetették fel a múlttal való folytonosságok problémáit az egyetemektől kezdve a közhivatalokon keresztül a bíróságokig, ami első látásra generációs kérdésnek tűnik, de valójában itt több generációnak a szabad demokratikus alaprend iránti elkötelezettsége nyilvánul meg. Azért nem beszélhetünk ebben az esetben pusztán a generációk egymásra következésének következményéről, mert az idő önmagában nem old meg semmit, ha az elit, és azon belül különösen a politikai elit nem mutat érzéket a demokratikus elköteleződés, közelebbről a múlttal való szembenézés iránt. Ha ez működésbe jön, akkor a társadalom megtalálja annak módját, hogy terhelt múltját nemzete történeti elbeszélésébe illessze, hiszen ez demokratikus önértelmezésének szerves ré­­sze. Ennek értelmében tehát megfordul az Ungváry Krisztián által idézett Timo­thy Garton Ash-mondat: „minél nagyobb a feltárás, annál nagyobb a demokrácia”; mi­nél nagyobb a demokrácia, annál nagyobb a feltárás, és annál kritikusabb és mé­­lyebb a szembenézés.

Éppen ezért nem ülhetünk karba tett kézzel, és minden beszélgetést, közéleti vitát, tudományos kutatást és művet – ahogyan Ungváry Krisztián eme hozzájárulását is – fel kell használnunk, hogy közelebb kerüljünk ahhoz az állapothoz, amikor végre azt mondhatjuk, hogy megszabadultunk a múlt nyomasztó terheitől, és bizakodva tekinthetünk a jövőbe. A múlt hosszú árnyéka lassanként elhúzódik a fe­jünk felől, és nem szenvedünk a kínos emlékektől. A múlt nem egyszerűen a politikai harc terepe lesz, hanem a közös gondolkodásé arról, hogy közös múltunk hogyan előlegezi meg a jövőnket, amelyet magunknak szeretnénk. A helyzet az, hogy úgy tűnik, Magyarországon ez a folyamat éppen csak elindult, de az utóbbi években még csak mintha nem is ebbe az irányba mennénk.

Ungváry Krisztián: A szembenézés hiánya. Felelősségre vonás, iratnyilvánosság és átvilágítás Magyarországon 1990–2017, Jaffa, 2018.

(Megjelent az Alföld 2018/7. számában.)