Egy A melankólia dicséretéről folytatott beszélgetés során merült fel a kérdés, hogy ez a könyv vajon eltérhet-e a hajdani Melankóliától. E felvetés azok elvárásain alapul, akik még a korai tanulmánykötet kimerítő esztétikai, művészettörténeti és filozófiai vonatkozásain keresztül nyertek betekintést a témába, és talán az egyik legemlékezetesebb olvasmányélményeik közé is tartozott. Feltehetően még akkor is ez motoszkál bennünk, amikor a könyvet kezünkben tartjuk, ráadásul külleme a téma részletesebb elemzését sejteti. A beszélgetőpartner mentségére legyen mondva, a kíváncsiság munkált benne, amikor e lehetőséget fontolgatva felcsattant, hogy „ugyan, mit lehet még írni ezzel kapcsolatban?” E kérdést úgy is feltehette volna, hogy „miként illeszkedik A melankólia dicsérete a hajdani könyv koncepciójába?”, feltételezve, hogy nem olvasható önállóan. Holott e feltevés alaptalan: az „új” se nem kiegészítése, se nem aprólékosabb átdolgozása a korábbinak.
Szembetűnő a téma megközelítésének eltérő jellege. A szerző a „mi a melankólia?” definíciót feltételező kérdését egy kurta „nem tudom”-mal zárja le. Maga mögött hagyja a történeti feldolgozást: nem kultúrtörténeti térkép segítségével kalauzol végig a melankólia jelentésmódosulatainak főbb állomáshelyein, nem fogalmi meghatározására összpontosít: az az érzésünk, hogy kész válasz helyett, kimondatlanul is nekünk szegezi a „mi a melankólia?” provokatív kérdését. A „nem tudás” eme fordulatában az együttgondolkodásra és újragondolásra való meghívás szándéka fejeződik ki.
Ha egy könyv bezárásával a gondolatfolyamok is elapadnak, akkor az nem gyakorolt ránk nagy hatást. A melankólia együttértelmezésére tett „meghívás” azonban e gondolatfolyamot életben tartja a könyv bezárása után is, és mintha arra biztatna, hogy az utazás számunkra, olvasók számára is lehetséges. A könyv egyik recenzense találóan jegyzi meg, hogy ez voltaképpen „a melankólia körül tett utazás” (Szigeti Csaba, ÚjNautilus, 2017. 12. 01.). Ámde együtt utazni, értelmezni nem lehet úgy, hogy kész válaszokat remélve a szerzőre mint „idegenvezetőre” pillantunk: egyfelől el kell fogadnunk, hogy nincs mindenre válasz, másfelől a jelenvaló melankólia „bejárása” feltételezi, hogy az olvasó sem „idegen” a témában (nem érintetlen általa), tehát ismeri a hozzá vezető rejtett csapások némelyikét.
A könyv egy alapvetően metafizikaellenes korban (30) vár el nyitottságot és „kalandvágyat” olvasójától, ami miatt a „Mi a melankólia?” olvasónak szóló kérdése is provokatívabb: a jelenben való felismerést és megértést tűzi ki célul. Egy friss impresszióval élve, olyan új alkotások esetében is akár, mint Pólik József filmje (Életem legrosszabb napja, 2017), mely számos groteszk jelenete között olykor elidőzik az esőáztatta hátsóudvarokon és az alagsori törmelékkupacokon és a hosszú, kimerevített expozíciók hatására nagyon is ismerős melankólia tárul a szemünk elé.
Száraz leírások helyett mintha a hosszú exponálás és kimerevítés módszerét érzékelnénk Földényi könyvének történeteiben is. Jelesül az angol barátéban, akinek egyetlen mozdulata a melankólia súlyával hat, és ennek leírása kitörölhetetlenül megmarad emlékezetünkben: „úgy dobta ki a szemetet a kertbe, mintha a következő pillanatban véget érne az univerzum” (324). Képzeletünkben szinte látjuk a jellegzetes angol kertváros (valószínűleg) emeletes téglaépületét és hátsókertjét. Az oda hajított szemét és a ráirányuló figyelem, az így érzékeltetett szobabelső perspektívája, az „exponálás” módja, a nüanszok iránti fogékonyság persze nem csak e könyvének a sajátossága, de itt kimondottan fontos, hogy a verbálison túli rezdülésekre is figyelmet fordít.
Mindemellett az esszégyűjtemény nem kusza jegyzetek halmaza: az epizódok záró gondolatai füzérszerűen kapcsolódnak a következőhöz, ami érezhető lendületet kölcsönöz az egésznek. Ahogyan egy másik recenzens találóan megállapította: „lendületes írás, ugyanakkor dinamizmusa erős líraisággal párosul” (Cserhalmi Luca: A kitérő válaszok könyve, Revizor, 2017. 11. 25.). Mindemellett kellő mennyiségű képi illusztrációval rendelkezik, hol kevésbé ismert műalkotásokat citál, hol pedig olyanokat, melyek egy-egy eleme kanonizálódott, de a műalkotásokon keresztül más megvilágításba került. Például több illusztráció tárgya olyan installáció, mely visszautal a Dürer-féle Melancolia-metszet részleteire. A kanonikus művek újraértelmezése nyilvánvalóvá teszi, hogy művészettörténet ide vagy oda, a melankólia nem csak impozáns kultúrtörténeti „lelet”, melynek már csak kövületeit tanulmányozhatjuk. (Erről tanúskodik a Dürer-polihedron is, amely több összefüggésben és asszociációk sorát elindítva bukkan fel.)
A melankólia tehát nem kultúrtörténeti relikvia, hiszen elevenen él a mai értelmiség paralitikus helyzetében is. Ebből a szempontból lehet igazság abban, amit Lars von Trier Melankóliájával kapcsolatban írt valaki a közelmúltban, miszerint a melankólia „önterápia” (Horváth Lajos: Melankólia és autenticitás…, Nagyerdei Alamanch, 2014/1.) – de tegyük hozzá rögtön, talán nem csak ma és nem is elsősorban medikális értelemben.
A melankólia iránti szerteágazó érdeklődés felveti a Földényi-féle tárgyalásmód szakirodalmi pozicionálásának a kérdését. Amíg Dan G. Blazer társadalomlélektani analízise a melankóliát közösségi tünetként tárgyalja (2005), addig Mary Ann Lund első sorban a koramodern angol medikalizáció összefüggésében teszi ezt (2010). Hilary Clark a mentális betegségek nyelvi megnyilvánulásait veszi górcső alá (2010), ezzel szemben Allan Ingram a kórtani értelmezést megelőző, 17. századi irodalom vonatkozásaiban vizsgálja (2011). Peter Toohey (2004) és Marion A. Wells (2007) pedig a szerelmi mélabú irodalmi eseteit elemzi. A medikális és irodalomtörténeti vonatkozások mellett a kierkegaardi egzisztencializmus nyomvonalán haladt Harvie Ferguson gondolatmenete, a kultúrakritikai szerepre irányítva a figyelmet (1995). Ez a vonal pedig igen markánsan van jelen Földényi elgondolásában is: a 19. század derekán Kierkegaard utáni fordulatra figyelmeztet (25), és arra, hogy a „kiszámíthatatlanság” már ezt megelőzően összefonódott a fogalommal (24). Ami fontos, hiszen ez rávilágít társadalomkritikai gyökereire.
Leginkább Jennifer Radden vállalkozása (The Nature of Melancholy From Aristotle to Kristeva; 2000) mérhető Földényi első Melankólia-könyvéhez: ebben Radden is a téma történeti áttekintésére tett kísérletet. A melankólia dicséretének koncepciójához pedig, azzal, hogy szintén túllép a történeti taglalás keretein, talán Peter Schwenger gondolatkísérlete áll a legközelebb (The Tears of the Things; 2006). A medikális, irodalmi és kultúrakritikai közelítések spektrumán Földényi álláspontja sorrendben nyilván ez utóbbit reprezentálja, hiszen, mint több helyen is utal rá, „[a] melankólia napjainkban: szembeszegülés az általános társadalmi-civilizációs elvárásokkal” (30). A Radden-féle átfogó történeti-lexikális megközelítés és az egyedi szemlélet érvényesítésére vállalkozó Schwenger-féle „egyéniesítő” hangnem viszonylag ritkának számítanak. Földényi közelítésének kuriózuma, hogy mindkét platformon sor kerül rá: első melankólia-könyve a téma átfogó taglalására vállalkozott, míg a mostani egyedi módon tárgyalja azt. A kétféle közelítésmód pedig egyazon szerző esetében igen ritka.
A melankólia dicséretének lírai hangnemét, ha szubjektivizálásként értelmezik, némi félreértésre adhat okot. Igaz ugyan, hogy A melankólia dicsérete során a szerző életét és érdeklődését meghatározó személyes élményekbe is bepillantást nyerünk, sőt, ezek keretezik a könyvet. És az is tény, hogy írói érzékének köszönhetően az alapvetően intim életeseményeket is kellő perspektívából és a témával való összefüggéseiben láttatja, ami az általános alany használatát értelemszerűen kizárja. De a lírai hangnem szubjektívvel történő összekeverése azonban valami partikuláris, relativisztikus asszociációval egészül ki, ami nem helytálló a könyvvel kapcsolatban.
Alapvető tehát annak a kérdésnek a megválaszolása, hogy miért személyes hangvételű a könyv. A kultúrkritikai olvasatok mellett alapfeltevése, hogy a melankólia közölhetősége akadályokba ütközik. Mint a szerző Freuddal kapcsolatban rávilágít, ennek alapja az, hogy a melankólia nem érzület, így megkülönbözteti a puszta szomorúságtól (26). A művészeti alkotások és összefüggések azonban mind abba az irányba mutatnak, hogy a melankólia belső emberi kondíción alapul. Ezt a mentális eseményt rögzíti Kubrick híres filmjének monolitja is, melyről Földényi kimerítően értekezik. Ebben a kontextusban pedig nem meglepő, hogy pszichológiai vonás helyett az esztétikum áll elgondolásának középpontjában.
De mi a melankólia esztétikumának lényege? Sajátosságai kapcsán iránymutató volt annak idején C. D. Friedrich Szerzetes a tengerparton című festménye, melynek „absztrakt” jellegére Friedrich-monográfiájában (1986) is felhívta a figyelmet a szerző. A mostani könyv által tárgyalt műalkotások esetében – kezdve Giorgione da Castelfranco A vihar című festményétől Düreren át Jovánovicsig, Richter Üvegablakáig stb. – a geometriai eszme és, kimondatlanul, az absztrakt formavilág kerül a középpontba mind Kiefer, Bacon vagy Zumthor kapcsán.
Megemlítendő, hogy a közelítésmód másik lényeges vonása, hogy bár citálja a melankólia klasszikus Arisztotelész-féle kérdésfelvetését (75), A melankólia dicsérete alapjában véve mégsem a „bebiflázott” arisztotelészi meghatározást ismétli. Sőt megkockáztathatjuk, hogy kimondottan ellenáll az arisztokratikus kisajátítás gondolatának, miszerint a melankólia „mindazoké, akik jeleskednek…”. Tarthatatlan volna ugyanis egy, az újragondolásra és modern jelenségek elemzésére vállalkozó mű esetében e leszűkítés a „filozófiában, politikában és a művészetekben” alkotókra.
Érezzük, hogy a melankólia mibenlétére adható válasznak mindenképpen pluralisztikusabbnak és akár vulgárisabbnak is kell lennie az arisztotelészitől. Nem csak kultúrkritikai vonatkozásai miatt, hiszen a melankólia egy metafizikaellenes korban a „nyitottság” végvára (30), hanem ama felismerés miatt is, hogy a melankóliában fundamentális emberi tulajdonság nyilvánul meg, mely nem szemben áll, de túlmutat az ókori szerző meghatározásának keretein. A „tétlenséggel” vagy „restséggel” szembeni középkori gyanakvást immár semleges felhanggal ismételhetjük meg: a melankólia egy olyan lény karakteréhez tartozik, mely semmittevésében is tud „valamilyen” lenni. Unalmában, ábrándozásában, kontemplatív merengésében vagy mélabújában tiszta, semmitől sem zavart hangoltságával szembesül (mondhatnánk ezt is: fenomenológiai intencionalitás nyilvánul meg benne). Hogy mégsem állítjuk ezt, és az ok, ami miatt álláspontom szerint a „szubjektivitás” jelzőjével óvatosan kell bánnunk, az, hogy bármiféle „…lógia” érvényesítése szembemenne a könyv koncepciójával. Mint egyik recenzense írja, „[e könyv] elemzéseitől távol áll a tudományos objektivitás” (Cserhalmi Luca). Ezt csak annyival egészíthetjük ki, hogy ez nem jelent egyet a szubjektivizálással. Az „általános alany” mellőzése nagyon is a témával kapcsolatban érzett (tudományos) lelkiismeretből fakad, értelmezésemben ez egy szemlélet- vagy attitűdváltást takar.
Attitűdváltáson – romantikakori hasonlattal élve – egy olyan sajátos szemléletmódot értek, mint amit a Schlegel-fivérek próbáltak meg érzékeltetni kijelentésükkel, hogy „[a]ki a természetet nem a szeretet révén ismeri meg, sosem fogja megismerni” (Eszmék, §111). E gondolat mögött nyilván ott lappang Schiller preromantikus fenntartása a fogalomboncolással szemben, ám ez általánosítható a megismerés tárgyára. Így azonban a fivérek kijelentése egy olyan közelítésmódot vizionál, mely nem az objektum–szubjektum szembeállításra, hanem a vizsgálónak tárgyához való viszonyára helyezi a hangsúlyt. Ezen dől el minden jelen könyvben is: a szerző témához való viszonya alapvetően az, hogy nem ejt sebet a vizsgálat tárgyán. (Vagy ha ezt megteszi, ezt a sebet önmagán is el kell szenvednie.)
Ebben a fajta művészetfenomenológiai attitűdben tárulnak fel a melankólia lényegi vonásai is. Ha ijesztő a melankólia – és kétséget kizáróan sokszor az –, akkor ettől már csak egy melankóliájától megfosztott ember lehetne ijesztőbb, fenomenológiai műszóval: egy tudatosság nélküli „zombi”. És ezzel szervesen összefügg az emberi kondíciót illető válasz, hogy a melankólia megnyitja az utat „belső univerzumunk végtelensége előtt” (154). Ezért fontos, hogy a melankóliában nehezen megragadható világra pillantás és „öneszmélés” (91) fejeződik ki, ami éppoly kevéssé írható le a logocentrikus fogalomapparátussal, mint medikális-pszichológiai terminusokkal. A Kubrick-fejezet egy rövid, de annál lényegesebb konfessziójában írja Földényi, hogy a film (2001, Űrodüsszeia) „tompán fénylő fekete hasáb”-ja, mint a melankólia és az öneszmélés rejtélyes jelképe, „kitörölhetetlenül belém vésődött”, majd hozzáteszi: „[ez] szintén a zene szülöttje” (91).
Az öneszmélésben fontos szerep jut a művészeteknek: ezidáig ugyanis ők fejezték ki a legkevésbé félrevezető módon e hangoltságot. A könyv példáit itt szándékosan mellőzve, mintha a 20. századi melankólia megnyilvánulásai egyszerre oldódtak volna ki a szóbeliség hatása alól és találták volna meg elvont művészi kifejezőeszközeit. Gondolhatunk Éric Satie Gymnopedie zongorasorozatának minimalizmusára, melyek jobban érzékeltetik a melankólia lényegét, mint bármilyen nagyzenekari kompozíció. Vagy híres zenei kifejeződésére, a Holdfényszonátára, mely éppen a leghomályosabb (első) tétele révén vált híressé. Schönberg Pierrot lunaire-jére (1923), mely jobban tükrözi a melankólia különös atmoszféráját, mint Mahler fájdalmas, de ornamensektől roskadozó szimfonikus művei.
Az absztrakt tárgyiatlanságban a nehezen leírható melankolikus hangoltság fejeződik ki. A melankólia dicsérete ezért nem lehet objektív, mert a modern „melankólia-fogalmat” nem felboncolni kívánja a szerző. A melankóliának léteznek persze örökérvényű „pillanatai”: Dürer polihedronja, a Hamlet, Byron spleenje, Friedrich tájképei stb., vagyis kialakult a maga „összetéveszthetetlen arculata”. De ez talán még inkább ráirányítja a figyelmet a kortárs és a közelmúlt műalkotásaira.
Ez alapján egy igen széles skála és egy másféle értelmezési lehetőség, elgondolkoztató és borzongató látkép tárul elénk. Csak ismételhetjük a könyv kritikusának megjegyzését, miszerint „[k]imondottan érdekes, hogy nemcsak műalkotásokban éri tetten a szerző a melankólia megnyilvánulásait, hanem mondjuk, a tetoválás európai szokássá válásában vagy a régimódi mozik kihalásának folyamatában is” (Cserhalmi Luca). Az asszociációk sora még tovább bővíthető. A fiatalok körében hajdan divatos volt a melankólia esztétikáját kisajátító, a depressziót és a szomorúságot fetisizáló emo és gothic stílus (Bowring, 2008). A szubkultúrákkal párhuzamosan, a múlt évezred utolsó évtizedeinek elektronikus zenei irányzatain belül napvilágot láttak a melankóliájuk miatt felejthetetlen alkotások, mint a Green Memoires vagy Vangelistől a Blues. Ma az elektronikus popkultúrában a Jan Blomqvist-féle minimal-techno irányzatban született újjá a melankolikus hangnem. De olyan ezoterikus irányzatokban is fellelhető, mint amilyet a norvég elektroakusztikus zenében Helge Sten vagy Geir Jenssen képvisel. A svájci művész, Hans Rudolf Giger melankolikus necronomicon sorozatát szemlélve pedig (ami az Alien-filmek díszleteinek meghatározója) felmerül bennünk a Földényi-féle kultúrkritikai melankóliaolvasatot parafrazeáló kérdés, hogy a populáris, „divatos” melankólia – kiváltképpen fiatalok körében – vajon nem egy „magabiztosan berendezett világ”-ból történő kihullásélmény lenyomata, melynek során megpillantjuk a szilárdnak hitt világ „ingatag alapjait” (28)? És ha ez ráadásul még esztétikai ítélettel is elegyedik – nos, akkor jelen témánktól esztétikumának további tárgyalása felé kellene kanyarodnunk.
Lehet-e ennek ismeretében másként beszélni a melankóliáról, mint dicsérve, és lehet a dicséret közben figyelmen kívül hagyni a borzongást? Földényi könyve e nehezen szavakba önthető, vegyes érzés körüljárására vállalkozott – az olvasói élmény tekintetében sikeresen. De nem végső válaszok megadását célul kitűzve, hanem a végső kérdésfelvetésekig haladva, s így érkezett el a heideggeri „miért van egyáltalán létező, és miért nincs inkább semmi?” kérdés, a kérdezés végső határához: „…honnan maga a fény? Miért nincsen helyette örökös sötétség?” (296).
Földényi F. László: A melankólia dicsérete, Jelenkor, 2017.
(Megjelent az Alföld 2018/7. számában.)
Hozzászólások