Apa és fia

Negyven éve hunyt el Féja Géza író, publicista. Azóta közel harminc kötete jelent meg, sokszorosa annak, amennyi életében. Egy-két kivételtől (köztük kalózkiadástól is) eltekintve, a hagyatékot gondozó Féja Endre (az író fia) szerkesztésében, elő- vagy utószavával. A legfrissebb két mű, 2018-ból: az Atyámfiai és A régi Bu­dapest.

Az életmű természetszerűleg szerényebb a kötetek nagy számánál. Féja Endre erőssége a tematikus jellegű összeállítás, ami átfedésekkel jár. A posztumusz könyvek jó negyede az író életében már megjelent mű­vek változatlan szövegű vagy még Féja Géza által átdolgozott kiadás, az újonnan megjelentek között is akad, amelyik több kiadást is megért (pl. Kossuth Lajos, 1987, 2002).

Féja Endre elsőként a befejezetlen emlékezéseket adta ki. „Lapszélre címmel – ami eszembe jut a múltamból – mozaikszerűen le-lejegyzem” – nyilatkozta az író ha­lála előtt néhány évvel. Fia e mozaikokkal egészítette ki a visszatekintést (Lap­szélre, Szépirodalmi, 1982). Összeállította apja szociális érzékenységű újságírói mun­kásságának nagy gyűjteményét, amelyből a Viharsarok tömbje kiemelkedett (Magyar haláltánc, Szépirodalmi, 1984). A tematikus válogatásai közül hiánypótló a Márciusi Front (Mundus, 2003): elsárgult lapokban szétszórt Féja-írásokat, dokumentumokat és emlékezéseket tett hozzáférhetővé. A hagyatékból került elő a Kos­suth Lajos című történetpolitikai esszé (Szépirodalmi, 1987), Féja Géza levelezése (Nap, 2003), Lélekben társak, Supka Magdolna és Féja Géza levelezése (Nap, 2013). Ha valaki publikált már, akár csak négy-öt levelet is, tudja, hogy a közlési en­gedélyek beszerzése, a jegyzetek, a névmutató elkészítése mennyi idő, mennyi utánjárás: sziszifuszi munka. Féja Endre az egyik könyvben 345, a másikban 366 levelet adott közre!

Az író életében megjelent kötetek újrakiadását Féja Endre hozzáadott értékekkel – kísérő tanulmánnyal, a fogadtatás dokumentumaival stb. – bővítette. Né­hány példa: a Dózsa György hasonmáskiadása (1993) függelékben Szekfű Gyula és Féja Géza levélváltását adja a mű kapcsán, továbbá Féja két írását 1960-ból és 1972-ből Dózsáról. Az Arcképek régi irodalmunkból (Szépirodalmi, 1986) utószavát Nemes­kür­ty István, a Bölcsődalét (Felső-Magyarország Kiadó, 2002) Grendel La­jos, a szin­tén lévai születésű kitűnő író készítette. A Jóslások Magyarországról (Ég­hajlat Könyvkiadó, 2010) Bíró Zoltán sorskérdéseinkre figyelmeztető tanulmányával bő­vült. A Móricz Zsigmond esszé-monográfiának 2005-ben egyidejűleg két újabb kiadása is megjelent. Kolozsvárt a Polis Kiadónál Füzi László remek tanulmányával, a Mundusnál a kézirat lezárása után Móricz Zsigmondról megjelent Fé­ja-írásokkal, továbbá a Híd 1942. októberi számában publikált Magyar írók Móricz Zsigmond­ról összeállítással. A Viharsarok 1980-as (3. kiadásként feltüntetett, valójában 5.) ki­adását a Viharsarok korabeli sajtóvisszhangja (16 írás) és az 1937-es kiadás képanyaga, dr. Müller Miklós felvételei gazdagították. A 6. kiadás pe­dig (Mundus, 2004) fölvette az első per jegyzőkönyvét, amelyet egykor A Vi­harsarok per törvényszéki tárgyalása címmel a Márciusi Front adott ki. A korabeli sajtóvisszhangot ezúttal már 26 írás tükrözte a függelékben.

Mindennek megemlítésére az új Féja-könyv, az Atyámfiai késztet. Ugyanis az el­ső nyilvános elismerést a hagyaték gondozója ettől a kötettől kapta. Pastyik László függelékben közölt A két Féja, apa és fia című írásából idézek: „Nyugdíjas éveiben Féja Endre apja irodalmi hagyatékát gondozza. A régi könyvek új kiadását készíti elő értő és alapos szövegkiadói munkával. A folyóiratokban meg hírlapokban lappangó és elfeledett szövegeket is összegyűjtötte, hogy még teljesebbé tegye Féja Géza életművét. A magyar irodalom történetében csak egy példát ismerek, hogy a fiú az apa szellemi hagyatékáért mindent megtett. Arany János művei fia, László ál­tal váltak közkinccsé. Most Féja Endre hasonló buzgalommal, tudással és féltő szeretettel gondoz egy huszadik századi kivételes életművet.” (193.) Meg is toldhatjuk a méltatást: Féja Endre nemcsak nyugdíjas éveiben, hanem édesapja halálát követően, tanári hivatása és iskolaigazgatói kötöttségei mellett látott hozzá a hagyaték felméréséhez, rendezéséhez. Negyven éve dolgozik az életmű publikálásán. Most 88 éves. Még tizennégy kötetnyi digitalizált írás vár kiadóra, további hat megszerkeszthető (közte az íróról az állambiztonsági archívumokból eddig előkerült ügynöki jelentések). A most megjelent két kötet tematikus válogatás.

A régi Budapest cím múlt századi krúdys hangulatokat sejtet ugyan, de nem: a „féjizmus” szociális érzékenységét, harciasságát kapjuk. Tényfeltáró riportokat, vé­le­ménycikkeket, a Magyar haláltánc kötetből korábban megismert hangot. Féja a ’30-as évek elején elkezdett országjárásai óta töretlenül hitt a társadalomrajzban: „Egyedül a szociográfiai munka törheti át a bürokratikus lelkületet, a fizetési jegyzéken túl nem látó középosztály-szellemet, ez hidalhatja át a középosztály és a nép közti szakadékot.” (19.) „Helyszíni adatgyűjtés, a különös helyi viszonyok meg­figyelése, fényképsorozatok és egész tájegységeket összefoglaló munkák kellenének. Ezeket a műveket kellene odaadnunk minden pap, tanár, tanító, orvos és közigazgatási tisztviselő kezébe. E munkák lennének a legjobb fegyverei a magyar publicisztikának az esedékes harcaiban. A jelszavaktól kongó mai parlamentnek nem volna szüksége némi szociográfiai tudásra?” (20.)

Négy (főként emlékidéző) kivételtől eltekintve az írások 1945 előtt keletkeztek, egy részük már megjelent Féja publicisztikája nagy válogatásának (Magyar haláltánc) Budapest mostohagyermekei ciklusában. A további negyven, kötetben most először olvasható újságcikk ismét bizonyítja, hogy a falukutatónak elkönyvelt Féja Gézát foglalkoztatták a városszociológia kérdései, a nagyvárosi munkások, kistiszt­viselők sorsa is. Szívén viselte gondjaikat, kereste felemelkedésük és polgárosodásuk esélyeit. „Az ipari munkásság kérdése a népi gondolatnak éppen olyan szerves ré­sze, mint a parasztkérdés.” – írta 1942-ben. (171.) Együtt látta falu és város jövőjét: „az egyik legégetőbb feladatunk: hídverés a város és falu között. […] a városi és falusi dolgozók tömegeinek összeforrasztása.” (15.) „Sokat beszélünk az osztályok között fennálló válaszfalak ledöntéséről, de ténylegesen akkor járulunk hozzá eh­hez a kívánatos tevékenységhez, ha többek között: a három nagy dolgozó réteget, az ipari dolgozókat, a parasztságot és az értelmiséget átfogó kulturális egységbe vezetjük.” (180.) A halála előtti években is még azt javasolta, hogy „a szociográfia ne hanyagolja el a várost, főként Budapestet […] roppant átalakulás történik, ám ezt az irodalom és a szociográfia alig veszi észre”. (196.)

A latin mondás szerint: változnak az idők, és mi is változunk benne. A régi Budapest cikkeit olvasva, az áthallásokat érzékelve hozzáfűzhetjük: változatlanok vi­szont a gondjaink, a társadalom megoldásra váró kérdései újratermelődnek. A szegénység, az egyenlőtlenség, az orvoslás, oktatás, lakáskérdés, demográfia. Ezek két világháború közötti állapotát tárják fel a kötet cikkei, a kezelésüket illető mai tanulságokkal: cselekedeteinket a szolidaritás kell vezesse, a karitatív közelítés mel­­lett elsősorban intézményes megoldásokra van szükség. „A választójog további kiterjesztésének, a földbirtokreform sürgős megindításának, a termelő-, beszerző-, értékesítő- és hitelszövetkezetek megszervezésének semmiféle címen sem szabad késnie. Meg kell indítani […] a népiskolák és a gyermekcipőben járó iskolán kívüli népoktatás sürgős ujjászervezését, a mezőgazdasági szakiskolák rohamos szaporítását.” (92.) „Jövőnket a magyar gyermekkel nyerjük meg, vagy veszítjük el. […] A lakáspolitika és a városrendezés számos megszívlelendő cél mellett törekedjék arra, hogy helyet, teret és levegőt is teremtsen a jövőnk zálogának, a gyermeknek.” (127.)

A legtöbb cikk az oktatással foglalkozik, ezen belül is a szakképzéssel. Tal­lóz­zunk belőlük, kommentár nélkül: „A múltban eléggé éreztük a művelt, de gyakorlati hajlamú magyar polgárság hiányát.” (142.) „A magyar társadalmi kérdés megoldása egészséges és fokozatos iparosodás nélkül elképzelhetetlen” (140.), „minőségi teljesítményre, önálló tervezésre képes, művelt, ötletes iparosokra” van szükség (180.); „A képzett ipari szakember és a képesített, nagyvonalú kereskedő a mo­­dern állam és társadalom elsőrangú értékei közé tartozik […] munkájuk nélkül a nemzet menthetetlenül elszegényedik.” (190.); „Tudjuk, hogy a nagyipar legtökéletesebb fejlettsége sem szünteti meg a minőségi munkát nyújtó kisipar létjogosultságát. […] a nagyipar és a kisipar érdekei párhuzamosak, a minőségi munkát nyújtó nagyipari üzemeknek is elsőrangú szükségük van kézműiparosokra, szakemberekre” (169.); „ezt csakis úgy érhetjük el, ha megfelelő számú ipari középiskolával rendelkezünk. A gyakorlati irányú nevelésnek és képzésnek ugyanis, ha komoly eredményeket akar elérni, korán kell kezdődnie.” (140.); „A mi gyakorlati iskoláin­k­ban jó ideig túlságosan nagy helyet foglaltak el az elméleti tárgyak, az »általános műveltség«, holott elsősorban kitűnő szakembereket kell nevelnünk, az általános  műveltségnek csak akkor van termő értelme, ha komoly szakművelt­ség­re épül.” (179.); „elsőrangú fontosságú az, hogy kereskedelmi iskoláinkban ne csak nyugati, ha­nem kelet-európai nyelveket is tanítsanak.” (136.)

Féja Géza szerette Budapestet. Különösen a szeme előtt alakuló új városrészt, Lágy­mányost, amelyet átjárt a fény és levegő. Egyetemi évei, az Eötvös-kollégium, később lakóhelye, a Bocskai út kötötték hozzá. Szerette az akkor még előváros Pes­tszenterzsébetet, ahol 1933-tól a Viharsarok-perig tanított/taníthatott, 1938-ban ugyanis felfüggesztették, majd elbocsátották. Az iskolában tanítványai sorsán ke­resztül nap mint nap szembesült a peremvidék szociális viszonyaival: „folytonosan hangoztatjuk, hogy elsősorban nevelnie kell az iskolának. Ám hogyan folytathatunk nevelő munkát, ha nem értjük meg azt a nehéz szociális sorsot, melytől sá­padtabb a gyerekek arca, gyengébb a dolgozata és a felelete.” (59.); „A gyermeknek játszania kell. A játék a fejlődés, a természetes út a munka és a legnagyobb, leg­magasabb rendű tevékenység, az alkotás felé.” De a gyerekek nem játszanak. „A játék teljes hiányát nemcsak a pénztelenség okozza. Pedagógia rejtőzik ebben: ne szokjék a gyermek a játékhoz, nehogy megszokja.” (50.)

Foglalkoztatta a városfejlesztés és -szépítés. „Úgy rendezzük a városokat, hogy épebb testű és egészségesebb, kiegyensúlyozottabb lelkű emberek nőjenek ezu­tán a falai között.” (184.); „A nagyvárosi park egyre kevesebb teret nyújt a gyereknek. Legyenek olyan füves térségek, ahol szabadon játszhatnak, és olyan bokrok, amelyek mögött bújócskázhatnak” (184.); „a városokba mennél többet be­le kellene menteni a természetből.” (182.) Szerette a budai hegyeket, a pesti lankákat. „Az a határtalan szeretet, amely Budapesthez fűz valamennyiünket, nem teljes, nem egész, ha nem vándoroljuk végig Pest környékét. […] Budapest környéke […] a könnyű, üdítő, pihenő séták ezer és ezer lehetőségét nyújtja.” (83.) Szépen írt a kávéházakról: „falaik között forrott Budapest szellemi középponttá, világvárossá.” (118.) (Nota bene: az 1946–48-as évek sajtójában a népi-urbánus ellentétpár szinonimája a kocsma és a kávéház volt.)

Foglalkoztatta Budapest jövője. Városkutatásai során tapasztalta, hogy az elővárosok (Újpest, Pestszenterzsébet stb.) „már annyira odaforrnak a fővároshoz, hogy Nagy-Budapestet majd egykettőre meg kell csinálni […] s felépül majd Kelet-Kö­zép-Európa egyik legnagyobb és legérdekesebb városa.” (98.) „Budapestre akkora fejlődés vár, mint egyetlen európai világvárosra sem.” (132.) „Arra kell törekednünk, hogy Budapestet az országunkban élő más fajták is otthonuknak tekintsék.” (138.)

1938 nyarán, az első „zsidótörvény” bevezetésekor írta, egy játszótéri affér nyo­mán: „Lélektiprók azok, akik azt nevelik be alantas propagandájukkal a gyermekekbe, hogy gyűlöljön, hogy zárjon ki másokat a közösségből, s kis lábával ne a labdába, hanem gyermektársába rúgjon. Jaj nekünk, ha a gyermek azt tanulja, hogy vannak emberek, akiket szeretni kell, s vannak, akiket bízvást ellökhet ma­gától. […] a nevelést semmi esetre sem szabad a pártpolitika szolgálatába állítani.” (89.) Az ilyen mondatokért érdemes fellapozni a könyvet.

A másik kötet, Az Atyámfiai alcíme Írások a bácskai magyarok sorsáról. Dél­vi­dék Féja számára a szerzett rokonság földje. Felesége Csantavéren született. Tri­a­non két árvája, a felvidéki Léván hontalanná lett Féja Géza és a vajdasági Farkas Gi­zella tanárnő Esztergom-táborban, a szaléziak fiúnevelő intézetében talált egymásra. 1927-ben házasságot kötöttek. 1930. október 27-én született meg fiuk, akit Baj­­csy-Zsilinszky iránti tiszteletből Endre névre kereszteltek. Az új élet öröme azonban tragédiába fordult, egy hónap múlva Farkas Gizella gyermekágyi lázban el­hunyt.

Még ifjú házasként, 1927-ben látogatták meg a bácskai rokonokat, a fiatalasszony bemutatta férjének családja anyai ágát. Féja szépen ír kötődéseiről az Atyám­fiai befejező, Gion Nándor-tanulmányában: „Nékem Léva, közelebbről Szent Já­nos-puszta a szülőföldem, de éppen úgy ragaszkodom ifjúságom tájához, Esz­ter­gomhoz, alig van nap, hogy ne gondolnék Békéscsabára, olthatatlan nosztalgia húz Kolozsvár felé, otthon vagyok valamennyiükben. Bácska pedig? Bácskából szár­mazott az asszony, akit legjobban szerettem, aki családunkba oltotta Bácska lel­két, sűrű, szép életét. Ha Szabadkán vagy Csantavéren járok, önkéntelenül az ő nyomait keresem, és egyre mélyebbre szívom a táj lelkét, életét.” (164.) Egy év­tizeddel felesége halála után Féja Géza újra felkereste a csantavéri rokonságot, a Híd 1941. május 27-i számában megjelent riportja a most megjelent kötet címadója.

Féja Endre apja írásaiból megtervezte a kisebbségi sors hármas-könyvét. Az Atyámfiai része ennek. (Szülőföldem, Felvidék, Szépírás–Felsőmagyarország Ki­adó, Szolnok, Miskolc, 2007; Erdély emlékezete, Éghajlat Kiadó, 2011; Atyámfiai, Vaj­dasági Magyar Művelődési Intézet, 2018.) A kötetek szerkezete nagyjából azonos, nyitó fejezetük a régió gazdasági, társadalmi életéhez és a magyar kisebbség sorsához kapcsolódik, a következő egység a visszacsatolás után írt cikkeket tartalmazza. (Féja – más lapok újságíróival együtt – a Magyarország című napilap tudósítójaként bejárta a visszakerült országrészeket.) A kötetek zárófejezetében a régió íróiról, könyvekről, köztük barátairól számot adó cikkek, kritikák olvashatók. A Fel­­vidékről szóló kötet némileg eltér ettől a szerkezeti sémától: a szülőföld megidézése, a gyerekkor harmóniája és tragédiája (apja öngyilkossága, majd az országrész elcsatolása) önálló egységet kívánt, bennük a szülőföldet idéző versekkel.

E koncepciónak megfelelően az Atyámfiai első ciklusa (Délvidéken) Féja Géza bácskai magyarok sorsával foglalkozó 1935 és 1943 közötti írásait közli, a legtöbbjük 1941-ben, a visszacsatolást követően keletkezett (Bácskai útinapló 1-6.). A má­sodik ciklusban (Alkotók és műhelyek) Féja Nagy vállalkozások kora című irodalomtörténetéből tallózott kisportrék, valamint önállóan megjelent cikkek, tanulmányok mutatják be Vitkovics Mihály, Papp Dániel, Gozsdu Elek, Kálmány Lajos, Kosz­to­lányi Dezső munkásságát. Szép írást olvashatunk Miloš Crnjanski szerb író legjelentősebb regényéről, az Örökös vándorlásról (pontosabban annak első részéről), Lé­vay Endre Dél kapujában című szociográfiájáról és Gion Nándorról.

Az Atyámfiai érdekessége, hogy kettős tükörben láttatja Papp Dániel portréját. Féja Géza irodalomtörténete 3. kötetéből kiemelt esszéje és a Kalangyában megjelent, részben az előbbi írás felhasználásával készült tanulmánya mellett a Füg­ge­lék­ben Féja Endre 1953-ban írt, valószínűleg szakdolgozata is olvasható. Alapos, sok­rétű, szép mikroelemzéseket bemutató, stílusos írás. A fiú felnőtt az apához, ta­lán tudományos igényessége meg is haladta. A kötetet szerkesztő Mák Ferenc okos gesztusa, hogy teret adott Féja Endre tanulmányának. Számos jelét vehettük, nem­csak az elő- és utószavak tömör, ökonomikusan megformált szövegeiből, ha­nem Féja Endre Tiszatájban, Vigíliában, az Óbudai Anzix című lapban és más fórumokon megjelent tanulmányaiból, néhány publikált fiatalkori verséből, hogy a toll embere. Édesapja és a történelem Féja névre eső árnyéka sajnos gátolta teljes írói kibontakozását.

A két kötet ismétlődő szólama – a szociális ügyek, földkérdés, iparosodás, vá­rosfejlődés stb. mellett – a közös sorsérzés a hazai nemzetiségekkel és a szomszéd népekkel. 1941-ben írta Féja Géza: „Budapest arca lassanként megváltozik. […] Nem vagyunk többé egynyelvű, egyfajtájú országcsonk, hanem népeket és fajtákat egyesítő kelet-európai ország, nagy esélyekkel, melyeket teljes erőnkből meg kell játszanunk, és komoly veszedelmekkel, melyeket hasonló erőfeszítésekkel ki kell ke­rülnünk.” (137.); „Ezeréves országról lemondani nem lehet. A lemondásnak min­den esetben elkerülhetetlen belső velejárói is vannak: véle együtt töpped össze a nem­zet jövője és emberi szerepe. A magyarság elsőrangú feladata, hogy a magyar fajtát erősítse, szerepét pedig az élet minden vonalán intézményesen megalapozza.” (137.); „Az emberiesség, a más fajták tisztelete, a más fajtákkal való békés em­beri megértésre és együttélésre való készség népünk természetes és eredeti vonása. A magyarság emberi természete inkább föderatív hajlamú, mintsem imperatív.” (138.); „Kelet-Európa jövőjét szövetkezésre és emberi együttműködésre kell építenünk.” (138.); „Intézményeinknek tekintettel kell lenniök az ország minden népé­re, éppen ezért minél előbb meg kellene szervezniük Budapesten a Kelet-Közép-Európai Intézetet.” (138.)

Mindkét kötet élményanyaga, ahogy Féja Endre az Atyámfiai előszavában írta, „em­lékek a múltból, elmerült életünk darabjai.” (8.) A kor kategorikus imperatívuszaként megfogalmazott tanulsága azonban – szolidaritásról, a szegénység elleni küz­delemről, a nyugati integrációról és a keleti gyökerek ápolásáról, a közép-ke­let-európai összetartozásról, a szomszéd népek tejtestvériségéről – nagyon is élő, ma is érvényes gondolat.

Féja Géza: A régi Budapest; Noran Libro, Bp., 2018.

Féja Géza: Atyámfiai – Írások a bácskai magyarok sorsáról, Zenta, Vajdasági Magyar Művelődési Intézet, 2018. (Délvidéki soroló)

(Megjelent az Alföld 2019. februári számában.)

Borítókép: Tamás Áron és Féja Géza (Fotó: Fortepan) [Forrás: Cultura.hu]

Hozzászólások