Véletlenül nem marad meg semmi

Szirák Péter: Az ilyen beszélgetések gyakori felütése, hogy a moderátor kifejezi, mekkora megtiszteltetés a számára, hogy egy ilyen sokszínű művésszel találkozhat. Ennek a megvallása a veled való eszmecsere kezdetén teljesen indokolt: versek, prózai művek, dalszövegek és forgatókönyvek szerzője, valamint színházi és filmrendező vagy. Pár éve az önéletrajzodon dolgozol, s egyszer egy interjúdban részletesen elmondtad, hogyan lettél író. Akarva-akaratlanul is az irodalom lényegét érintetted, hiszen ez az egyetlen olyan intézmény, amelyben bejelentett mó­don, büntetlenül lehet hazudni. Ha az ember képzeleg, nem mond igazat, az megengedett dolog, és egy másik világot teremthet, ha él ezzel a lehetőséggel, ezért is a szabadság birodalma az irodalom. De még az oda való hivatalos belépés előtt, még innen e kapun, az íróvá válásodat megelőzte egy, ha szabad így fogalmaznom, „konstruktív füllentés”: azt mondtad egy barátodnak, hogy novellákat írsz. Író­nak képzelted magad, s ez tette lehetővé, hogy írjál.

Bereményi Géza: Az a bizonyos eset úgy történt, hogy az egyetemen elsőéves ko­romban jártam egy lánnyal, és elmentünk az akkori egyetemi klubba, majd odajött egy szemtelen évfolyamtársunk, és felkérte a lányt táncolni. Én egyáltalán nem ha­ragudtam ezért. Aztán leültek, s a fiú, aki később az egyik legjobb barátom lett, elkezdett velem kötekedni, mire olyan mély beszélgetésbe bocsátkoztunk, hogy a lány végül nem is volt érdekes. Hazakísértem, aztán ő is hazakísért, majd újra elkísértem, végül az ő szobájában aludtam a földön, s két-három napot végig beszélgettünk. Nagyon furcsa fiú volt, különös életúttal: később filmrendező lett, aztán ön­gyilkosságot követett el. Állítólag a Stasi nevű német titkosrendőrség ölte meg, csak öngyilkosságnak álcázták. Bódy Gáborról van szó. Akkor mindketten tizenkilenc évesek voltunk – két félig felnőtt, félig kamasz fiatalember: az maga a Sturm und Drang. Elválaszthatatlan barátok lettünk másfél évig. Megmutatta az írógéppel írt szövegeit (prózaírónak indult egyébként). Volt neki vagy 30 gépelt oldalnyi irománya. Teljesen megszédített, hogy ilyen sokat lehet (írógéppel!) írni, csodálatos volt számomra az egészen ismeretlen stílus. Áradozni kezdtem. Pedig nem akartam hízelegni, egyszerűen megmondtam a véleményemet, ez jellemezte egész kapcsolatunkat. Kérdezte, hogy írok-e, mert olyannak tűnök, mint aki ír. Azt mondtam, igen, csak sose mutattam még meg senkinek. Kérte, mutassam meg, és – itt jön a fül­lentés, amit említettél – szabadkoztam, hogy hát még át kell olvasnom, nem szántam olvasóknak stb. Hazamentem, és egy kockás füzetbe gyorsan leírtam két novellafélét. Édesanyám egy irodában dolgozott, megkértem, gépelje le. Megbe­szél­tük Gáborral, hogy három napra rá elviszem az Astoria aluljáróban egy adott helyre délután öt órára. Elolvasta, s azt mondta, amit gondoltam, hogy ilyen jót életében nem olvasott. Aztán derült ki, miért akkor és oda beszéltük meg a találkozót: a közeli Bródy Sándor utcában egy Győrffy Miklós nevű fogorvos szintén íro­gató fia irodalmi szalont szokott tartani, ha jól emlékszem szombat volt. Gábor azt mondta, hogy ő szeretne bemutatni ennek a társaságnak. Ott találtam hat fiatalembert gépelt írásokkal, elolvasták az enyémet is, úgy, hogy összedugták a fejüket, s azt mondták: ez igen! Bíztam az ítéletükben. Aztán megállapodtunk abban is, hogy az akkori magyar irodalom megalkuvó és aljas, következésképp nem szabad kiadóhoz mennünk, mert azok csak letörik a szarvunkat, terjesszük így, stencilezve, gépírásban, sokszorosítva. Úgy éreztem magam, mint ha egy titkos társaságba kerültem volna. Nekem ez volt a belépésem az irodalomba. Ez úgy folytatódott, hogy beállt egy szünet. Írtam egy nem túl jó nyolc oldalasat, s az az erős ön­kritikámon fennakadt. Az ominózus lánnyal közben egy szerelmi válságba, egy olyan mély válságba kerültem, amilyenbe csak egy kamasz tud kerülni: félőrülten jártam a várost, majd egyszer csak leültem és írni kezdtem. Még egy impulzusról kell szólnom: volt egy társaság, egy ún. egyetemi alkotókör. Ebben a válságban ír­tam egy tizenöt és egy huszonkét oldalas novellát. Az egyikben XII. Károly svéd ki­rályról volt szó, a másik egy olyan fiatalemberről szólt, aki a beteg nagyanyjával szokott beszélgetni. Gunyoros-ironikus írások voltak, félig-meddig önéletrajzi történetek. Odaadtam ezeket ennek az alkotókörnek, ahova én nem nagyon akartam járni, mert fellengzős társaságnak tartottam őket, az első ülésen nem is éreztem jól magam. Egy fél év múlva találkoztam velük az egyetem előtt, és mondták, hogy a Magvetőhöz készülnek épp, mert a legfiatalabb író a kiadónál a negyven éves KISZ-titkár, Csurka István, és ez már kínos. Beadták az írásaikat, be is hívták őket a kiadóba, mondtam, akkor jó gyülekezést, de szóltak, hogy beadták az én két novellámat is, úgyhogy engem is várnak. Jó, akkor megyek én is. Útközben persze mind úgy voltunk, hogy úgyse lesz ebből semmi, a magyar irodalomban minden le van vajazva. Fölmentünk a kiadóba, leültünk egy emeleti teremben, kijött egy alacsony férfi, aki, sose felejtem, megkérdezte, melyikőtök a Rózner – nevelőapám révén ezt a nevet viseltem, a Bereményi édesanyám neve. Bevitt egy belső irodába, ott egy Sík Csaba nevű szerkesztő fogadott, és azt mondta, te vagy a legjobb, sze­retnénk egy kötetet tőled. Egy antológiába gyűjtenek írásokat, de utána az én novelláimat adnák ki. Mondtam, hogy hát persze, de egy kis időt kérnék, mert át­nézném az anyagot. Két hónapot kértem, azt mondta, rendben, várja a jelentkezésemet. Távozás közben még megkérdeztem, hogy a többiekkel mi legyen, akik kint várakoznak. Azt mondta, küldjem őket haza. Egy irodányi időm volt átgondol­ni, mit mondjak. Azt mondtam, ezek hülyék, mondták, hogy menjünk haza. Szid­tuk őket, én meg rohantam haza, és a kockás füzetbe elkezdtem írni. Itt jött kapóra a szerelmi bánat: leírtam az összes fájdalmamat, hogy egy délután felmentem egy lányhoz, aki egy 35 éves vén aggastyántól jött vissza, én meg véletlenül találkoztam vele. Utolsó kör a vízen, ez a címe annak a történetnek, hogy hogyan láttam utoljára azt a lányt, aki aztán férjhez ment ehhez a férfihez, és azóta öt unokája van, később találkoztam vele a Körúton.

Szirák Péter: S hogy lett ebből kötet, melynek a szerzője már Bereményi Géza?

Bereményi Géza: A nevezett íráson kívül még sikerült vagy nyolc novellát összeharácsolnom, bevittem, Sík Csaba azt mondta, rendben van. Ám azt is hozzátette, hogy téged nem hívhatnak Róznernak, mert Petőfi is Petrovics volt, magyar író ma­gyar néven írjon. Az én édesapám eredeti neve Vetró, arról adoptáltak Róz­nerre. Aztán beugrott, hogy engem az anyai nagyszüleim neveltek hatéves koromig, ez volt az életem legboldogabb időszaka, s ők Bereményiek voltak. Ennél ma­radtunk. Igaz, ebből baj lett, mert Rózner Géza néven mentem be felvenni a honoráriumot Bereményi Géza után, s ekkor döntöttem el, hogy átanyakönyveztetem magam. Az anyai nagyszüleim Teleki téri kereskedők voltak. A karcsú kötettel a zsebemben lementem a nagyapámhoz a standra, mondtam neki, hogy nekem megjelent egy irodalmi könyvem, a te neveden. Kézbe vette, majd megkérdezte, mennyi idő alatt írtad? Mondom: három hónap alatt. És mennyi pénzt kaptál érte? Kilencezer forintot. És mi ebben neked a bóni? A nagyanyám másnap jön, s kérdi: te írsz? A tegnapiból okulva mondtam, hogy á, dehogy írok én. De a nagyapád mondta. Vigyázz, én kilencgyerekes bányászcsaládból származom, folytatta, édesanyám azt mondta egyszer, hogy ott egy tányér meleg leves, vidd át a szomszédba, ott lakik egy éhező író bácsi. Ilyen akarsz lenni? Dehogy, nem vesztettem el az eszem.

Szirák Péter: Mit szólt a többi családtag?

Bereményi Géza: Édesapámat tizenötéves koromban ismertem meg. Hozzá is felmentem a könyv megjelenése után. Mutattam neki, hogy ezt a kötetet én írtam anyám nevén. Letette, odaszólt a feleségének: Juli, húzd ki a fiókot a szekrény al­ján, ott vannak a régi verseim, amik megjelentek a Temesvári Naplóban. A felesége erre azt mondta, hogy nincs ott semmi vers, nem írtál te soha semmit a Te­mesvári Naplóba. Az apám rám nézett: látod milyen? Ezzel befejeződött, észrevétlenül eltettem a kötetet, s nem adtam egy családtagomnak sem belőle.

Szirák Péter: De az irodalmi élet, ahogy említetted is, nagyon fogadókész volt az írásaidra.

Bereményi Géza: Igen, mert épp egy olyan hullámban kerültem bele az irodalomba, amikor vadásztak az újakra. Szerencsém volt, vagy ki tudja.

Szirák Péter: Az antológia címe az volt, hogy Naponta más, 69-ben jelent meg, A svéd király című köteted pedig 1970-es. A szerencse szláv jövevényszó, a szrecsa/szrencsa a találkozást és a véletlent kapcsolja össze, ami aztán pozitív értelmet vett fel: „szerencsés találkozás”. A nevek nálad nagyon fontosak: Vetró, Rózner, Be­reményi, s aztán Fáskerti, Rajnák, Vetró Irén stb. Tudjuk, hogy ezek a nevek dalszövegekben, filmekben, novellákban ismétlődnek, műfajok között vándorolnak. Ha egy beszélőnevet adnánk neked, mondjuk hogy Szerencsés Géza, azzal egyetértenél-e?

Bereményi Géza: Ami az írói pályakezdésemet illeti, nem, mert bekerülni az akkori irodalmi életbe, az nem jelentett feltétlenül szerencsét – nem jelentett szerencsétlenséget sem, de igazuk volt némileg azoknak a társaimnak, akik nem adtak írásokat. Megbánták amúgy. Volt egy nagyszerű barátom, Ajtony Árpádnak hívták. Ő ott volt abban a társaságban, ahova Bódy felvitt azon a napon. Három évvel idősebb volt, a mesterem lett. Csodálatos novellákat írt, meg is jelent egy kötete, de szerencsétlen időben: disszidált Párizsba, kint élt, családot alapított, aztán visszajött Magyarországra, összegyűjtötte a régi írásait és kiadatta, de nem volt hatása, többet nem is publikált, aztán hamarosan meghalt Párizsban. Nem tudom, mi a sze­rencse.

Szirák Péter: Mondjuk ha a „szerencsés találkozás” értelmét vesszük, akkor a te pá­lyádon volt néhány ilyen: találkozni Bódy Gáborral, Cseh Tamással. Vagy éppen amikor felhagyni készültél a forgatókönyvírással, Nemeskürty István felajánlotta, hogy írjál.

Bereményi Géza: Mikor megjelent az első novelláskötetem abban a süket Kádár-kori csendben, akkor egyszeriben elkezdtek megkeresni emberek, akik olvasták. Egyszer csak megjelent egy fiatal bányamérnök, Lengyel Pálnak hívták, fölutazott Mis­kolcról, hogy velem találkozhasson az albérletemben. Neki volt otthon egy amatőr színtársulata, a Manézs, s a kötetemet olvasván gondolta, megkér, hogy ír­jak egy darabot. Mondtam, rendben. Leutaztam hozzájuk, megismerkedtem a színészekkel, akik nem hivatásos színészek voltak, s elkezdtem írni a darabot. Ak­kora bukás volt, hogy a városi tanácstól megtiltották neki, hogy többet velem dolgozzon. Ez a férfi mégis hitt bennem, s ezentúl álnéven írtam nekik kéthavonta darabot, tanulva a bukásból, persze. A Manézs Társulat egészen kivirágzott. Aztán megjelent egy filmrendező, Kézdi-Kovács Zsolt, mondván hogy szeretné, ha írnék neki egy forgatókönyvet, kérdeztem, miről írjak. Azt mondta, akármiről. El­ké­szült a Romantika című szövegem, óriási bukás lett, de közben kijártam a forgatásra, megtanultam, hogy kell filmet csinálni, úgyhogy a következő filmem már számított. Írtam közben egy Gothár Péter nevű adásrendező szakot végzett fiúnak is vizsgafilmeket, s kiderült róla, hogy nagyon jó rendező. Majd egyszer aztán Ne­mes­kürty megkeresett, hogy írjunk Gothárral egy filmet. Az foglalkoztatott akkor, hogy a kamaszkoromról, az iskolámról írjak: az ötödiktől az első gimnáziumig az Apáczai Csere János iskolába jártam, onnan kirúgtak a végén. Annak az iskolának a légköre hasonlíthatatlan volt. ‘56-ban kezdtem, akkor voltam tíz éves, ott éltem meg a Kádár-kor kezdetét, ott tapasztaltam meg, hogy hogyan hatott az emberek tu­datára ‘56, hogyan változtak meg az emberek – mindennek olyan röntgenszemű szemlélője voltam, amennyire csak egy kiskamasz tud lenni. Mondtam Gothárnak, hogy írok neked egy forgatókönyvet a saját kamaszkoromról. Ez lett a Megáll az idő. Odaadtam neki, erre ő gyorsan odaírta, hogy írta Bereményi Géza és Gothár Péter. Mindegy. Nem irigylem, az ő baja, mert a következőkben ő került nehéz helyzetbe ezzel a kultfilmmel, mert ezt kellett volna überelnie. Én mindenesetre megmondtam, hogy soha többé nem írok neki. Nemeskürty pár évre rá behívatott, valamikor a ‘80-as években, mikor már lehetett érezni, hogy a Szovjetunió meg fog bukni. Érezhetően gyengült, egyre tanácstalanabbak voltak az elvtársak. Szóval nem lehetett tudni, különösen olyan művészeti ágak esetén, mint a film, ami próbára teszi a funkcionáriusok türelmét és a közönség várakozását. Egyébként megírtam az apám, Vetró Géza történetét – ő 56 után ült börtönben, tizenöt évesen ismertem meg, mikor felkereste a volt apósát. Az önéletrajzom ezen részlete épp az Alföldben olvasható.

Szirák Péter: Igen, az idei áprilisi számunkban, 1961. április 12. címmel. De mit mondott Nemeskürty, amikor behívatott?

Bereményi Géza: Valamikor 1985-ben, egy reggel, nyolc órára hívatott magához. Elmondta, hogy a Megáll az idő a legjobb film, ami az ő stúdiójában készült. Év végén ki fogják rúgni, de még egy filmre van mód: szeretné, ha én írnám a forgatókönyvét, mert bármelyik magyar rendező örülne, ha velem dolgozhatna. Erre azt mondtam, rossz az időzítés, mert épp akkor döntöttem el, hogy soha többet nem írok forgatókönyvet, mert ez egy hálátlan szakma. A kritika a rendezőt ajnározza, miközben a kitalálójáról senki nem beszél, holott a rendező csak végrehajtó ebben a folyamatban. Nemeskürty erre azt mondta, jó, akkor rendezzem én a filmet. Pár pillanatot gondolkoztam csak, persze elvállaltam. Kaptam megint határidőt: két hónap. Behozod a forgatókönyvet, mondta Nemeskürty, esküszöm, el se fogom ol­vasni, odaterjesztem a stúdiótanács elé, és azt mondom, ez kitűnő. Meg­csi­nál­ha­tod, bármilyen költségvetéssel, mert elég sok pénz maradt. Ezt a csínyt, így fogalmazott, még utoljára megengedhetem magamnak. Ugyanaznap délben volt még egy találkozóm egy barátommal. Ebéd közben megkérdeztem, hogy mit csinál. Szo­ciológus, válaszolta, a két világháború közötti magyar szociológiával foglalkozik, és van egy professzor, Dr. Magyary Zoltán, akit akkor még nem sokan ismertek, azóta egyesületet, társaságot és ösztöndíjat is neveztek el róla. Közigazgatási joggal foglalkozott, és egy titkos társaságot alapított tehetséges diákokból. Ekkor kezdett el érdekelni a dolog. Magyary kidolgozott egy módszert arra, hogy hogyan lehetne a honi közigazgatást átszervezni, megváltoztatni, hogy Magyarország mo­dern ország lehessen. Megállítottam, s elmondtam neki, hogy miről beszéltem Ne­meskürtyvel, na erre ő tiltakozott, hogy ezt nem fogják engedni, ez egy olyan társaság, akinek tagjai benne vannak a magyar közigazgatásban, de leplezik, hogy az egykori Magyary Intézetben voltak. Mondtam, hogy a film az más. Fölhívott valakit, úgy hívták, Szaniszló József, neki volt az Intézetről egy élményszerű önéletrajzi beszámolója. Elmentünk hozzá délután, ő odaadott megsárgult papírokat, melyben egy parasztfiú elindul vidékről Pestre, kitűnő tanuló, be akar iratkozni az egyetemre. Bekerül ebbe az intézetbe, szerelmes lesz egy gróflányba és viszont. Ebben a kéziratban ott volt egy film, már csak meg kellett írni. Megírtam, odaadtam Nemeskürtynek, Tanítványok volt a címe, mondtam neki, hogy a Magyary In­tézet tagjairól szól. Kiderült, hogy egy olyan titkos társaság dolgait bolygattam meg, hogy a film elkészülte után híre ment, idős szakemberek bújtak elő, Benda Kál­mán történész vezetésével, aki szintén az intézet tagja volt. Benda zártkörű ve­títést szervezett még a hivatalos bemutató előtt, a Nemzeti Múzeum oldalsó termében. Azt mondta, vigyázz, itt ül mindenki, aki ebben a filmben szerepel. Ott ültek a korabeli szemtanúk és én, aki beleavatkozott az életükbe. Dr. Kiss István volt Magyary kedvenc tanítványa, és ő is ott ült, Benda azt mondta, hogy rá mindenki hall­gat. Egy rendkívül megviselt ábrázatú ember volt, akin látszott, hogy nagy ri­pacs. Vége lett a filmnek, kigyulladtak a lámpák, fölemelkedett a székről, majd a színpadra lépve, hatásszünet után a mikrofonban elsírta magát. Annyit mondott, hogy minden pontosan így volt. A film hatalmát tanultam ott meg. Utána jött az Eldorádó. Nemeskürtyt leváltották, az ő helyére kerülő funkcionárius dohogott, de végül megcsináltam, a nagyapámról szólt. Azt a világot tökéletesen ismertem, az a gyerek a filmben én vagyok, csak egy nálam idősebb fiú játszotta.

Szirák Péter: Ha már a filmeknél járunk, említsük meg a Veri az ördög a feleségét, mert ha a Megáll az időről azt mondtad, hogy segít megérteni, hogy milyen volt az ’56 utáni Magyarország, milyen volt a ’60-as évek elején Budapesten élni, akkor az említett alkotás azt mutatja meg, milyen volt a vidék az ún. érett Kádár-korban. Ennek a nagyon emlékezetes filmnek, melyet András Ferenc rendezett 1977-ben, szintén te írtad a forgatókönyvét. De most hadd kérdezzek rá egy másik nevezetes találkozásra, a Cseh Tamással való barátságra és együttalkotásra, amely 1970-től egé­szen a haláláig, 2009-ig tartott. Sok helyen beszéltél már erről, tehát úgy is kérdezhetnélek, hogy mi az, amit még nem mondtál el a vele való kapcsolatodról. Sze­retnék egy idézetet felolvasni ide vonatkozóan: „Elmesélek egy tanulságos be­szélgetést Tamással. Egyszer nekem szegezte: valld be, Géza, hogy te nem merted soha elmondani nyilvánosság előtt azt, amit beleírtál a dalszövegekbe…”

Bereményi Géza: Hadd mondjam el én! „Valld be, Géza, hogy te még egy kocsmában se mernéd elmondani azokat, amiket nekem dalszövegben megírsz, hogy én énekeljem el a nyilvánosság előtt.” Erre mondtam, hogy nem, én kocsmában nem mondanám el azokat. „Tehát te engem kiállítasz oda, hogy én vigyem el a bal­hét, tehát te egy gyáva ember vagy, Géza.” Jó, te meg ismerd el, Tamás, hogy évekkel ezelőtt azt mondtad, egy szót se értesz abból, amit énekelsz, illetve évekig kell énekelned, hogy megértsd. Te meg tudatlan vagy. Tehát egy gyáva és egy tudatlan nászából születtek ezek a dalok.

Szirák Péter: És így gondolod most is?

Bereményi Géza: Igen, bár hozzátenném, Tamás ezt négyszemközt mondta, a nyilvánosság előtt ő igazán élvezte az előadást. Nem véletlen, a színész is azt hiszi, hogy ő találja ki azokat a szövegeket, amiket mond. Ki az a Shakespeare? Eltöröm a levegőben – mondta egy részeg színész nekem egyszer.

Szirák Péter: Tíz nappal ezelőtt meghalt a barátom, Térey János, és a gyász első idejében sokszor jutottál eszembe, akárcsak 2009-ben, mikor Cseh Tamás meghalt, hogy te, aki hosszú évtizedeken keresztül barátja, alkotótársa voltál, egy különleges kapcsolat fűzött hozzá, vajon hogyan éled ezt meg. Köztünk Jánossal persze nem volt egy ilyen szoros alkotói viszony, mint köztetek, noha sokat dolgoztunk együtt. Te mennyire vagy túl a gyászon, egyáltalán túl lehet rajta lenni?

Bereményi Géza: Ez a gyásztapasztalat változni fog, akárcsak az ő megítélése, ezt tudom jósolni a magam tapasztalata alapján. Most hirtelen sokak számára fontossá vált a halála miatt, egyszerre mindenki kezdi átgondolni, miket is írt, mit jelent. A halála után az irodalmár társaiban is van egy tűnődés, hogy mit is jelentett nekem, a túlélőnek ez az ember. Ez az első hullám. Aztán ez elül, egy időre elfelejtik, és az a lényeges, hogy aztán hogyan jön elő. Az eleje nagyon rossz, nagyon fáj, ez az intenzív gyászkorszak. Jön aztán a túlélő korszak, valamennyire elfelejtjük. Ami utána jön, a harmadik hullám, az lesz Térey utóélete.

Szirák Péter: Még egy kérdés: éppen az önéletrajzodat írod, és azt mondtad, hu­szonöt éves korodig fog tartani, mert addig minden lényeges dolog megtörténik, és ami utána jön, az karrier, munka. Hol tartasz, és mikorra várható a könyv megjelenése?

Bereményi Géza: Ahogy kiderülhetett, ismétlődések voltak az életemben. Több felvonása volt, egyébként valamennyiünk életének több felvonása van. Az én éle­temben nagy szakaszoló volt a történelem és a politika, Magyarországgal az a baj, hogy nagyon erősen meghatározza az itt élők életét a politikum, még azét is, aki nem is foglalkozik vele. Én 1946-ban születtem, a gyerekkorom a Rákosi-korszakra esett, mikorra kinyílt a szemem, már a Kádár-korszakot láttam, amit volt alkalmam eléggé kiismerni. Ez nem jelent feltétlen szerencsét, talán el is fogják felejteni, mint valami mellékkorszakot. Már a negyvenes éveimben jártam, mikor a rendszerváltás elkezdődött. Engem igazából az eszmélés, a gyerekkor érdekel. Amiről itt szó volt, az egyáltalán nem fog benne szerepelni, talán pár dolgot leszámítva. Cseh Tamás például nem, ez egy nagy döntés volt, az embereket biztos ez érdekelné, de nekem nem számít annyira, már bocsánat. Ez a jogomban, a szabadságomban áll. Sietnem kell viszont vele, mert ha július végéig befejezem, a karácsonyi könyvvásárra kijöhet, és akkor kétszer annyi fogyna belőle. Ez nagy lökést jelent, mert különben amolyan nyugodt hegymenetben haladtam vele. Azért va­gyok Debrecenben, mert itt nyugodtan írhatok egy lakótelepi lakásban. De hiába, nem fogom tudni befejezni, mert fejezetekből áll, a könyv éppúgy, mint az életem, huszonegynéhány éves koromig. Ezeknek a történelmi koroknak különböző színe van, különböző íze – más egy kamasz-, más egy gyerekszemlélet. Az a munkamódszerem, hogy azon a nyelven próbálok írni, de persze felnőtt szerkezetben. A szemléletet próbálom megragadni. Természetesen olyasmiket írok meg, amikre em­lékszem. Kiderült, nem véletlenül emlékszem épp arra. De az ember sávokban emlékszik, vannak évek, amiből szinte semmi nem maradt meg. Miért maradnak meg dolgok, és miért esnek ki mások, nem tudom megfejteni. De a hit megvan a tekintetben, hogy véletlenül nem marad meg semmi. Előttem van az ’56-os fejezet, ahol én sok száz halott között egyedül járkáltam, véletlenül kimentem a Kossuth térre október 25-én, közvetlenül a sortüzek után, épp abban a szünetben, mikor a támadók már elmentek, a mentők meg még nem érkeztek meg. Emlékezetem szerint egyedül én voltam ott a téren a halottakkal, egyetlen emberrel találkoztam, aki ugyanolyan zavart volt, mint én, a tízéves gyerek. Szembejött velem, én mentem a Duna-part felé. Kiderült, hogy a matematikatanárom, azt mondtam, hogy jó napot kívánok, tanár úr kérem, mintha a folyosón lennénk, ő meg azt mondta zavartan, hogy szervusz, fiam, a földre nézett, és ment tovább. Én meg visszamásztam otthon az ablakon, ahol kimásztam, és mikor nevelőapám és anyám visszajöttek a városból, nem mondtam meg, hogy hol voltam. Az iskolakezdés után, mikor a ma­tektanár bejött az órára, mindenkit megkérdezett, mi volt vele a harci napokban, de egyszer se nézett rám, nem hívott felelni, a dolgozatomra, bármilyen is volt, min­dig négyest adott, mert az nem feltűnő. Ezt megjegyeztem, hogy így kell viselkedni. Olyan titkos szálak fűzik össze a megjegyzett és elfelejtett eseményeket, hogy csak foglalkozni kell velük, fejtegetni kell, és máris van egy könyv, mely azért költői, mert ezek a titkos szálak fűzik össze.

(Megjelent az Alföld 2019/9-es számában.)

Az íráshoz fölhasznált fotókat Szirák Sára készítette.